Mindig is az volt a benyomásom, hogy a legtragikusabb sorsa a három nővér közül Másának van. Annak ellenére érzem így, hogy a dráma elején, amikor a húga, Irina névnapjára gyülekeznek a házukba a barátok és ismerősök, az állandó Moszkvába vágyáson túl egyelőre semmi oka nincs a túlzott szomorkodásra. Apjukat egy éve eltemetették, tehát a gyászév letelt. Mégis igazolva láttam a benyomásomat, amikor megnéztem Albu Istvánnak a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház társulatával készült Három nővér-adaptációját, amely egyértelműen Mása tragikumára építve indul.
Amíg Olgát (Bartha Boróka) kékben, Irinát (Máthé Annamária) pedig fehérben látjuk, Mása (Vajda Gyöngyvér) feketében tűnik fel, mint aki még mindig gyászol, illetve gyászolja az addigi elrontott és a még csak ezután következő tragikus sorsát – előre.
Az adaptáció I. felvonása stílszerűen a színház előterében játszódik, hogy szó szerint az utcáról érkezzenek meg a vendégek a legkisebb lány névnapjára.
Az a közlekedési eszköz pedig, amivel az egyes szereplők „berontanak” a Prozorov-házba, a rendezés egyik nagy bravúrja: hisz az, amivel közeledik, minden egyes érkezőnek kiválóan tükrözi a személyiségét. Versinyin (Faragó Zénó), a „hős lovag” Versinyin, Mása szívének elrablója szó szerint belovagol a közegbe, „ellenfele”, Kuligin, a Moșu-Norbert László által kiválóan megtestesített bugyuta, de fennhéjázó Mása-férj biciklin érkezik, Natasát (Szilágyi Míra) pedig, a család későbbi tönkretevőjét egyenesen taxi szállítja majdani botrányai színhelyére.
Ám ezek a vendégek sajátos atmoszférájú házba érkeznek, ahol minden zöld fóliával letakart díszletekkel van körülvéve.
Azt gondolnánk, hogy a felvonás során ezek a fóliák majd lekerülnek az egyes tárgyakról, de tévedünk. Egyedül a tükörről „rántja le a leplet” Olga egy adott pillanatban, amely megoldás több szempontból szimbolikus: egyfelől arra szólít fel minden egyes szereplőt, hogy csatlakozzék Másához, s nézzen szembe a sorsával, másfelől az, hogy egyes egyedül a tükör kerül ki a takarásból, további várakozásban tartja a nézőt. Vajon mi minden van elfedve a többi fólia alatt? Természetesen nem csak konkrét, hanem átvitt értelemben véve is. Az adaptáció újabb felvonásai ezen leplek mögül mit fognak még feltárni?
Nos, Albu István rendezésének II. felvonása nemcsak, hogy egy újabb térbe, a teátrum stúdiószínházába invitálja az ily módon sajátos színházbejárásra „rávett” nézőt, hanem az elfojtott vágyak színhelyére, Moszkvába is, hiszen Márton Erika díszlettervező és Ferenczi Zoltán képzőművész munkájának köszönhetően itt egy kisebbfajta orosz főváros tárul elénk. A Kreml, a Vaszilij Blazsennij-székesegyház, egy jellegzetes hagymakupolás templom és különböző moszkvai lakóépületek makettjét látjuk magunk előtt a „behavazott” színpadon, hogy itt, a vágy helyének szimbóluma segítségével Mása és Versinyin már az I. felvonásban egyértelmű egymás iránti vonzódása, s más szereplők vágyai is a felszínre kerülhessenek.
A vágyak és azok megvalósíthatatlan mivolta közti feszültség így egyre érezhetőbbé válik.
Ennek szintén kiváló szimbóluma, amikor a nővérekhez az I. felvonás utolsó vendégeként megérkező, Natasa kezét megkérő báty, Andrej a hegedűjét gitárként pengetve toppan be a színre. Elrontott életét a nem rendeltetésszerűen használt hangszere mellett az Andrejt kiválóan megformáló, az előadás zeneszerzőjeként is jegyzett Bocsárdi Magor rossz testtartása, behajlított háta, előrehúzott válla jelképezi. Mert ekkorra ő már – Mását követve – tisztában van azzal, hogy sem a Natasa melletti magánélete, sem pedig a karrierje nem olyan, mint amilyennek elképzelte.
Abban, hogy ez a felismerése tudatossá váljon, partnere az öreg dada, Anfisza (Tamás Boglár) kéne legyen: jobb híján vele osztja meg a sirámait, csakhogy Albu rendezésében Anfisza nagyot hall, vagyis nem feltétlenül azt hallja meg, amit mondanak neki. Ha az elrontott élet fültanújának rossz a hallása, az azt mutatja, hogy az üzenet küldője siránkozik ugyan, de még mindig nem akarja – magának se – bevallani, mennyire „elszúrta”.
A fiatalemberben továbbra is ott munkálnak az ábrándok.
Amikor Anfisza – egy általa hallott anekdota alapján, miszerint egyszer valaki kötelet húzott Moszkva városa felé – összeköti egy zsineggel a Blazsennijt és a hagymakupolás templomot jelképező makettet, Andrej ezen a kötélen egy figurát – úgy, mintha saját magát – végigsétáltat. Mindezt a lesz ő még boldog férj és lesz ő még moszkvai egyetemi tanár hitben.
Miközben a lányok élete továbbra is változatlan:
Olga tanít, Irina a postahivatalban dolgozik, s hol Tuzenbach (Fodor Alain Leonard), hol Szoljonij (Kolozsi Borsos Gábor) környékezi meg, illetve az a Csebutikin (a kiváló Nagy Csongor-Zsolt előadásában), aki Albu rendezői koncepciójában – szintén nagyon ötletesen – folyton Irina körül lebzsel: mintha benne látná viszont a nővérek édesanyját, akibe egykoron olyannyira szerelmes volt.
Továbbra is csak Mása néz szembe a dolgokkal, így viseli Versinyin „ostromát”. Ahogyan utóbbi a makettek közt szerelmet vall a nőnek, az a szerelmesek közötti kémia működtetésének mintapéldája.
Közben folyamatosan fúj a hideg orosz szél, hogy átsodorjon bennünket ennek a sajátos kulisszajárásnak, vagyis az előadás III. felvonásának színhelyére, a teátrum nagyszínpadára.
Ahol az a bizonyos szél a tüzet nem volt képes eloltani, így díszletként a leégett házat s a lakásbelsőt látjuk. Ahol a ház falát szimbolizáló fóliák szaggatásával érzékeltetik velünk a mindent leégést, s ahol épp e megoldásnak hála az I. felvonás várakoztatása is értelmet nyer.
Az első rész letakart díszleteiről mintha ezen a helyszínen, a tűz által „maródna le” a lepel, ami egyenértékű lesz a lelki lemaródás, azaz a szembenézés időszakával.
Az, hogy Mása ebben a felvonásban színt vall a nővérei előtt, a magatartásától egyáltalán nem idegen, de látjuk itt az eddig halál ostobának, mégis fontossága tudatában lévőnek ábrázolt férj, Kuligin belső drámáját is. Csebutikin is megmutatja „belső égésre” való hajlamát a rengeteg alkohol elfogyasztásával, s Szoljonij is felteszi Irinának végre a kérdést: „ha a báró itt lehet, én miért nem lehetek itt?” Véleményem szerint ebben a „legütősebb”, s a legerősebb színészi alakításokkal bíró felvonásban már csak Olga próbál „lavírozni” a vágyak és a valóság között a húgainak nyújtott szerelmi és házassági tanácsaival. De húgai szerelem okozta „belső tüzét” itt már sem az ő szavai, sem pedig a felvonást végigkísérő, elvileg a valódi tűz eloltására „kirendelt” slag sem tudja enyhíteni.
Egy másik klasszikussal élve mondhatnánk, hogy „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, nincs tovább, de Albu rendezése a dráma IV. felvonását, így az előadás IV. részét illetően is szolgál számunkra meglepetéssel. Mert képes a rendkívül tragikus hangvételű III. felvonásból átvezetni a nézőt a színház teraszára úgy, hogy ezzel ne csak új helyszínre, hanem az eddig látottakhoz képest teljesen új műfajba is csöppenjünk.
Mintha egy filmet látnák magunk előtt, amelyben Csebutikin mint rendező próbál instrukcióival irányítani, de mindhiába.
Hiszen a szereplők a teljes érzelmi lelepleződés után magukat „visszarejtik” egy-egy sötét napszemüveg mögé, mintha mi se történt volna a III. részben, így próbálnak továbbélni, így próbálják továbbvinni reménytelen mindennapjaikat.
Igazi csehovi „elbeszélünk egymás mellett”-felvonás ez.
Mindenki hajtja a maga igazát, de igazi énjét a tűzvészes jelenetek után már csak két ember vállalja: Mása, aki ekkorra nemcsak, hogy majdnem eszét veszti a Versinyin iránt érzett reménytelen szerelmétől, de Albu rendezésében bele is őszül ebbe, valamint Natasa, aki az eddigre teljesen kisajátított lakás egyik ablakából jogot formál az irányításra. Itt, a IV. felvonásban végre olyannak látjuk Natasát, amilyennek addig is szerettük volna, csak valahogy Szilágy Míra játékából ez kevésbé jött ki: állatiasan kegyetlennek, számítónak, vadnak és aljasnak.
Mindezek hátterében pedig zajlik a párbaj, aminek tudjuk a végét, s ahol „végre” eldörren az a bizonyos csehovi puska is.
Mi pedig a terasz hideg levegőjében igazi katarzist élünk át a fennmaradt és fennálló csehovi reménytelenség láttán: Andrej szüntelen, körkörös, így örök babakocsi-tologatása, Anfisza semmit sem javuló értetlensége, Mása szintén körkörös, ugyanazt a mondókát ismételgető őrülete, s Olga mit sem változott, nyugtatni, csitítani igyekvő jelleme szó szerint átitat bennünket ezzel.
Anton Pavlovics Csehov: Három nővér. Rendezte: Albu István. Játsszák: Bocsárdi Magor, Szilágyi Míra/Boros Mária, Bartha Boróka, Vajda Gyöngyvér, Máthé Annamária, Moșu Norbert-László, Faragó Zénó, Fodor Alain Leonard, Kolozsi Borsos Gábor, Nagy Csongor-Zsolt, Tamás Boglár. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós, 2018. október 6.
A fotókat Bartalis Előd készítette.
