nyugalom
kibomlik belőlem aztán, mint haj, ha fogását elengedik,
lágyan omlik, gomolyogva, öblösen ki mellkasomból, körbeölel –
gyermekként alszom gombolyagom közepén, ahogy fenntart a víz,
hallom, ahogy surrogva simogatják az eget a fák.
nyugszom a fehér fonalak közt, köröttem nincs kiterjedés,
félelem huzalozta bizonytalanságban lebegek,
mintha méhben tartana a sötétség, olykor megcsillan egy-egy
szál, akkor arra gondolok, hogy neuronok közt is lehetnék.
de most fülemben lágyan lögyböl egy apró hullám,
ahogy éjszaka kimentem lebegni a víz felszínén,
erre már nincs fény, az van, amit én akarok, és
most éppen meztelen magzat vagyok a mindenség
közepén.
emlékül
álmomban szeretkeztünk.
megnyúlt a nyakam, a tested
libabőrös lett. összecsuklottál.
lihegtünk.
nem akartam, de a vágyam
erősebb volt és mint mikor
felébredtem azután, hogy
hosszú idő után újra magadhoz
hívtál,
lüktetett bennem a kikaparhatatlan.
mert bár összébb ment, de elmúlni
sosem fog.
hogy sosem haragudtam, de
nem hiányzol. nem gondolok rád,
nappal és a kapuban állva
nézlek, ahogy hátra se pillantva
elmész; a lihegésed visszhangzik
a fülemben, ahogy hallom súrlódni
a kavicsokat a talpad alatt.
az, hogy parancs nélkül
omlunk egymás testébe,
hogy kapaszkodunk:
te felfalsz, én elnyellek.
megszűnik a tér, nincs kiterjedés.
az idő fölé emelkedve hirtelen
közös burkot alkotunk, és
fénylik az egész szoba.
sugároznak a vonalaink,
vénáimban aranyszín erő pulzál.
mit csinálsz velem, kérdezem magamban,
de akkorra már elmúlik az izzás,
kiiramlott végtagjainkon át,
aléltan nyúlunk el egy fiktív tenger
fiktív partján, s miközben eltemet a
homok, meztelen mosolygunk fel,
az ég felé.
Borítófotó: Reddit
