A rebrandelt szolnoki filmfesztivál új néven, nagyjátékfilmes versenyprogrammal, neves hazai és külföldi filmes szakemberek mesterkurzusaival igyekszik a Tisza-parti megyeszékhelyet elhelyezni a magyar filmfesztiválok térképén.
Trauner Sándor Franciaországban és az Egyesült Államokban lett megbecsült, keresett filmes látványtervező (1961-ben Oscar-díjat kapott a Legénylakás fekete-fehér látványtervéért), így a róla frissen elnevezett szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál részéről logikus lépés volt egy olyan nagyjátékfilmes versenyprogramot összeállítani, ahol a zsűri a látványtervek alapján díjazza az alkotásokat. A tíz egészestés mozi mellett a képzőművészeti filmek hagyományos mustrája sem maradt el, a nappalokat szakmai beszélgetések, kiállítások, kulturális programok, az estéket pedig koncertek színesítették.
A filmbarátokat már hónapokkal az esemény előtt leginkább a három mesterkurzus, azok közül is Peter Greenaway neve kezdte el Szolnokra csábítani. Az amúgy ingyenes fesztiválon a mesterkurzusok voltak egyedül fizetősek. Sajnos Rajk László (az ő munkái közül A londoni férfi került levetítésre, de ő tervezte a Saul fia és a Napszállta látványvilágát is) és a lengyel Allan Starski (Schindler listája, A zongorista) mesterkurzusán nem voltam jelen.
Ám a fesztivál profiljába tökéletesen illeszkedő angol képzőművész-filmrendező Peter Greenaway két és fél órás one man show-ját nem hagytam ki.
A sztárallűröktől mentes Peter Greenaway láthatóan otthonosan mozog és beszél nagyközönség előtt, többször is interakcióba lépett a Tisza mozi nagytermének hallgatóságával. Hiába állította, hogy neki egy filmben a kép sokkal fontosabb a szövegnél, mesterkurzusa első felében a szavaké volt a főszerep. Bár „Kezdetben vala az Ige”, az angol rendező szerint a kép, melyet látunk és befogadunk, a szövegnél is korábbi. Saját kutatásai szerint az emberek 92%-a képileg képzetlen (nem művészeti iskolába/egyetemre járt), de ne keseredjünk, képzetlenségünk nem a mi hibánk, hanem az oktatásé.
Véleménye szerint nincs szükség szövegalapú mozira, csakis képalapúra, viszont az illusztrált szöveg nem egyenlő a filmmel.
Miközben a film történetére kitekintve megállapította, hogy a mozi száz évvel ezelőtt az opera helyét vette át a széles közönség szórakoztatásában, a jelent illetően sarkosan azt állította, hogy a mozi halott. Apró képernyőkön, egyedül vagy párban nézünk filmeket, eltűnik a közösségi élmény. A mesterkurzus első részét azzal zárta, hogy nem-narratív, multiképernyős filmet szeretne készíteni.
Hozzátette, hogy egy Greenaway-film olyan értelemben mesterséges alkotás, hogy nem másolja a valóságot.
A 76 éves rendező amúgy tele van tervekkel, a világhírű román szobrászról, Constantin Brâncuși-ról már forog a Walking to Paris című filmje, míg az általa nagyra tartott Eisensteinről trilógiát tervez (ennek első darabja 2015-ben készült el Eisenstein Mexikóban címmel).
Képzőművész oldala is komoly szerepet kapott a mesterkurzuson, hiszen előbb festményeket (köztük a sajátjait is) vetített ki, melyek egy részén a gyertyák által keltett mesterséges fényt mint a film kezdetét mutatta be, majd saját projektjébe engedett betekintést, melyben az általa kiválasztott tizenkét festményt különböző technikákkal mozgóképpé, sőt három dimenziós alkotássá alakítja. Két meggyőző példát láthattunk: Leonardo Az utolsó vacsora és Veronese Kánai menyegző című festményét. A művészetek mozgóképi megjelenését illusztrálandó, kissé hosszú filmrészleteket játszott be korábbi alkotásaiból, de mielőtt közönsége teljesen elfáradt volna, kérdezni is tudtunk, ám olyan érzésem volt, mintha nem a kérdések lényegére válaszolna, hanem kedvenc témáit dobná be, melyekről álmából felköltve is folyékonyan tud nyilatkozni.
Megtudtuk, hogy 80 éves kor fölött szinte senki sem hozott létre értékelhető művészi alkotást (talán csak Picasso), így neki is már csak négy éve van erre.
A némafilmkorszak hiába tartott 33 évig, ma már senki sem néz némafilmeket, a jövőben ugyanígy alakul majd a mozik sorsa is – ezzel a sötét jóslattal zárta hosszúra nyúlt mesterkurzusát az angol rendező.
Bár az Eisenstein Mexikóban nem a Greenaway-életmű legkiemelkedőbb darabja, mégis érdemes volt korán kelni és megnézni még a mesterkurzus előtti délelőttön a szolnoki Tisza moziban.
A szokatlan életrajzi filmben a szovjet-orosz rendező életét megrengető tíz nap jelenik meg, melyet Guanajuato városában tölt.
A félénk, teszetosza zseni egyszerre tapasztalja meg a sztálini Szovjetunió után a napfényes közép-amerikai életet és veszti el szüzességét egy – sokaknál a biztosítékot kiverő, melegpornókat idéző – emlékezetes jelenetben. Bár Greenaway sokat játszik a képekkel (fekete-fehérből színesbe vált, osztott képmezőt alkalmaz, erősen torzítja a látványt vagy éppen folyamatosan köröz a kamerája a színészei körül), mégis erősebb filmjének a textualitása.
A Trauner-retrospektív keretében sikerült látnom a fesztivál névadójának egyik közös munkáját Billy Wilderrel, Hollywood legendás rendezőjével. Az 55 éve készült Irma, te édes nemcsak azért érdekes, mert Shirley MacLaine egyik leghíresebb szerepe, vagy mert Trauner Sándor valóban elképesztő Párizs-díszletet álmodott a kaliforniai MGM stúdióba, hanem azért is, mert bő félévszázada nem csupán technikailag volt más a filmgyártás. Mai szemmel naiv bája van a Lemmon-MacLaine duó romantikus vígjátékának, mely nem akar mást, mint a szó nemes értelmében szórakoztatni. Az erőszak és a szexualitás – a téma ellenére – kilúgozva, szégyenlősen van csak jelen.
Sokat elárul a nők akkori helyzetéről, hogy nem a címszereplő Irma, hanem a kettős szerepben brillírozó Lemmon az igai főszereplő.
Egy identitását kereső férfi, aki az együgyű, idealista rendőrtől a szerelmes stricin, angol lordon és keresett bűnözőn keresztül végül eljut a férj és apa szerepéhez. A csak pár ecsetvonással kidolgozott Irma, hiába csupaszív örömlány, a dolgok rendeződése után sem tudja meg, hogy szerelme mennyiszer hazudott neki.
Az ötvenes években játszódó Spanyolország királynője című mozi egyszerre próbál habkönnyű vígjáték lenni, mely egy kosztümös film forgatása körül bonyolódik, illetve komoly történelmi dráma, ami a Franco-diktatúra fojtogató légkörét igyekszik bemutatni. A két műfajt sikertelenül vegyíti, a komikus elemek elveszik a dráma erejét, míg a jogtalanul munkatáborba kényszerített szereplő cselekményszála túl sötét és komor egy vígjátékhoz. A vicces figurák egyike a filmbeli filmet rendező veterán John Scott, aki egyértelműen a legendás John Ford karikatúrája. A látványtervezésért fődíjat kapott film rendezőjétől szívesen megkérdeztem volna, miért haragszik ennyire a westernek koronázatlan királyára. A 18. századot idézte meg egy francia és egy osztrák-német könyvadaptáció, a Királyi játszmák és a Mademoiselle Paradis.
Vagy én vagyok beoltva a kosztümös filmek ellen, vagy kifogtam két rendkívül unalmas, álmosító produkciót.
Egyikben az árván maradt, még gyerek XV. Lajost és a versailles-i udvart látjuk, ahol a politikai érdek kettős házasságot hozott tető alá. Különböző okokból egyik házasság sem vált be, így a végére visszacserélik a két boldogtalan hercegnőt. Parókában nincs hiány Barbara Albert filmjében sem, melynek főhőse egy vak zongorista lány, akinek csodájára jár a bécsi udvar. Ám Mesmer doktor kezeléseinek hatására Resi kezdi visszanyerni a látását, de ahogy a szülei által kihasznált leányzónak lassan kinyílik a szeme az őt körülvevő világra, az irigy és konzervatív udvari körök sarlatánsággal vádolják meg a hírnevet szomjazó orvost. Így, mielőtt Resi magára találna, önző szülei hazaviszik, a lány pedig újra megvakul, és szülei fejősteheneként végigturnézza fél Európát.
Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál, Tisza Mozi, Szolnok, 2018. október 16-21.
A borítóképet a szerző készítette.
