Nagyon sokat köszönhet a modern zene a Brit-szigeteknek. Legyen szó akár popról, akár rockról, a huszadik század legbefolyásosabb bandái és zenei irányzatai, trendjei, a progresszív rock, a new wave vagy az indie rock mind innen érkeztek. Igaz, az angolok mainstream rockzenei hódításának már jó ideje vége szakadt – ennek az Oasis volt az utolsó nagy hadvezére –, viszont az indie-hullámnak köszönhetően az angolos gitárzene újra feléledni látszik. A műfaj egyik konzisztensen nagyszerű alakja, a The Kooks augusztus végén kiadta új albumát, a Let’s Go Sunshine-t.
A srácok az idei Sziget Fesztiválon is ellátogattak hozzánk, és a hét egyik legjobb koncertjét adták, ahol mindenki önfeledten táncolt és énekelte a több mint tíz éve zakatoló együttes slágereit. Az inde rock vírus egyik legrégebbi és legsikeresebb alakjával van dolgunk, ám a srácok mégsem tudtak kilépni az indie lejátszási listák rezidenciájából, megmaradtak a mainstream peremén.
Pedig igazi undeground szupersztárok ők.
A zsáner old-school, letisztult, gitárközpontú hangzását preferálják az elektronikától zúgó új trenddel szemben, amit újabban a Foals vagy az Arctic Monkeys képvisel. Nézzük is meg, hogyan viszik tovább ezt a hagyományt, és tudnak-e újat mutatni a Let’s Go Sunshine-on.
A Kids az a típusú pop-rock dal, amiben megvan minden, ami egy tökéletes buli-, lemez- vagy koncertindítóhoz kell. Az itt-ott Blurt idéző dob- és gitármunkát a brit fiatalok lázadásáról szóló szöveg kíséri, ami a régi szép idők rebellis újhullámát eleveníti fel. Lehet rá ugrálni és együtt énekelni a kórussal. Egy igen erős kezdés, ami megmutatja, miért is szerettünk bele anno ebbe a stílusba. Az All The Time folytatja a sort, fenntartva a buli hangulatát.
A dal refrénjéből és szerkezetéből ítélve valószínűleg a banda koncertjeinek legújabb közönségkedvencét köszönthetjük a tracklistán.
Hangzásában is sokkal grandiózusabb, mint azt megszokhattuk a visszafogottabb The Kooks-tól, gyakorlatilag egy Oasis-szám bújt el ebben a slágerben. Ez jellemző az új album összes dalára, mindegyik track kölcsönöz valamennyit a brit szcéna legnagyobbjaitól – vagy saját maguktól –, különösen a Believe, amit hallgatva furcsa familiaritásérzés kerített hatalmába. Ez talán az indie rock legnagyobb hibája: egy idő után összefolynak az együttesek és alkotásaik. Ebből az összefüggő masszából a The Kooks mindig is kilógott.
A korongon viszont, ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre általánosabb és homogénebb az összhatás.
Ezzel szemben a Fractured and Dazed tökéletesen reprezentálja a brightoni banda stílusát. Akusztikus gitár, keserédes és ártatlan szerelmes szöveg, amire édesen lehet dülöngélni vagy lazítani egy unalmas délutánon. A Chicken Bone is afféle throwback a kora kétezres évek hangzásához. Egy visszatérés a régi formulához, akárcsak a Four Leaf Clover, ami nagyjából az együttes bármelyik korongján helyet kaphatott volna. Könnyed, kiszámítható, ritmusos és rövid, a végén egy kis tempóváltással, az indie-bulik új és örökös slágere. A Tesco Disco rádob egy lapáttal a szentimentalizmusra, és egy szerelmes balladát tálal elénk, ám sajnos ez a legfelejthetőbb alkotás az albumon. Nem rossz, de nem is jó. Ezzel szemben a Honey Bee mesterien ragadja meg a cukormázas pop-rock és indie pop hagyományokat, majd vegyíti őket takaros eleggyé. Rövid és édes, a következő kötelezően megtanulandó darab azoknak a srácoknak, akik akusztikus gitárral szeretnek csajozni.
Az album 15 dalát két csoportra oszthatnánk: a The Kooks hangzását a legjobban használó és kihasználó új slágerekre, valamint az általános indie-dallamokat követő töltelékre.
Utóbbi kategóriába tartozik a tracklist második felének jelentős része. Sokkal kompaktabb és emlékezetesebb lemez lett volna a Lets Go Sunshine, ha öt számmal kevesebb kerül fel a végső változatra – például az Initials for Gainsburg vagy a Picture Show csupán felejthető időhúzás, mely lassú, vánszorgó balladaként igyekszik valami mély jelentést átadni, kevés sikerrel. Szintén teljesen átlagosra sikerült a Pamela vagy a Swing Low. A Pamela egy gyors tempójú rock’n’roll egy igazi „bombázóról”, ám hiányzik belőle a The Kooks varázsa, az utóbbi pedig mintha egy konkrét Oasis-koppintás lenne a hosszú „pápá” outrorésznek köszönhetően.
Az album utolsó két száma sem okoz nagy meglepetéseket.
A Weight of the World egy újabb akusztikus gitárközpontú, világfájdalmat közvetítő dal. Az önsajnálatban és szomorúságban való hempergés karakteridegen, de legalább kapunk egy kis hangszervariációt trombiták és zongora formájában. A sort egy könnyed búcsúdal, a No Pressure zárja, ezzel kilépve mind az albumból, mind a nyárból. Egy utolsó buli, aminek végével beköszönt az ősz, egy utolsó tánc, egy utolsó csók.
A Let’s Go Sunshine egy „újabb nap a munkahelyen”.
Mindent hoz a The Kooks, amit elvárhatunk tőlük: fülbemászó dallamok, könnyed szövegek, amikre egyaránt lehet táncolni, ugrálni vagy csak a fotelbe süllyedve dudorászni.
Azonban semmi újat nem mutatnak, semmi igazán kiemelkedőt nem tettek le most az asztalra. Bár a Kids, a Four Leaf Clover és No Pressure valószínűleg hosszú ideig a lejátszási listáinkon szerepel majd, a korong jelentős része felejthető vagy középszerű. Kíváncsi vagyok, hogy meddig tudják fenntartani domináns pozíciójukat újítások nélkül a srácok, miközben olyan új brit indie bandák lihegnek a nyakukban, mint a Pale Waves. Még nem kell temetni a brightoni fiúkat, de egyre hangosabban ketyeg az órájuk.
The Kooks: Let’s Go Sunshine, Lonely Cat, 2018.
A borítófotó forrása a zenekar Facebook-oldala.
