Rakovszky Zsuzsa Történések című kötete az emberi természettel, az emberi élet általánosságaival szembesíti olvasóját. A narratív költemények a történelmi múltba belehelyezkedve napjaink társadalmi, szociális alapvetéseit is megfogalmazzák. A jelenbeli és a évszázadokkal ezelőtti történetek is hangsúlyosan morális fókusszal bírnak a versekben.
Rakovszky költészetére általában is jellemző, hogy szinte kizárólag pszicho-/lélektani-realista megfigyeléseket rögzít a hétköznapi világ tárgyairól, eseményeiről, és mindezt mindig egy makulátlan formában teszi, ami nem enged meg felfesléseket.
Biztos formába rendezett szövegei ítélkeznek élők és holtak fölött.
Ahhoz a költészethez képest, ami a kétezres évek eleje óta működésbe lépett, Rakovszky versvilágát egyenes, már-már naturalista, formalista dikció fémjelzi. Költői képeket ritkán alkalmaz, szimbólumot szinte soha, néha hasonlatokat vagy metaforákat működtet, de a hétköznapi nyelvhasználatnál nem sűrűbben. A Történések formakészlete változatos, a klasszikus megszólalásmódot, rímes-asszonáncos, sokszor jambikus verselést néha szabadversek váltják föl. Az emberről, a társadalomról, lélektanról, nézőpontokról, viszonylagosságról beszélnek a versek. De mondanak-e többet, mint amit eddig is tudtunk?
A három ciklusra tagolódó könyv első, cím nélküli egységében szerepversszerű monológokat találunk.
A versek többnyire a didaxis érzetét kelthetik, következtetéseket sugallók legalábbis, ugyanakkor ez gyakrabban hat jól működő stíluselemként, mint sikerületlenségként. A versek mondatai hosszan kibontottak, egymás mellé helyezésekre építenek, nem pedig sűrítésre. Erejük épp ebben, a sokszor körkörös kifejtésben rejlik. A Kondikében például megfigyelhetjük ezt a tanulságot kiemelő építkezést. A nyáron hazatérő, meggazdagodott aranymosók jóléte mögött (ahogy a való életben is sokszor így van) nem látszik elsőre a munka és a szenvedés. A narratív versben azonban kibomlik a siker mögötti áldozat; végigkövethetjük az aranyszerzés útját.
Az aranyért induló emberek szituációjában felsejlik az aktualizáló olvasat lehetősége, a külföldre szakadó, a családjukért dolgozók mai léthelyzete.
A szöveg többek között olyan dilemmákat is tematizál, mint: „mindenki elhagyott egy életet, / hogy igazi életét megtalálja” (6.); „Míg itthon elveszített életed / egy árny éli tovább, mímelve téged” (7.). Az idegenség, az elidegenedés ilyen helyzetben elkerülhetetlen, eljön a pillanat, „[m]ikor már nem volt arcunk sem, nevünk sem” (8.). Az egyetlen igazság kimondását elkerülő zárlat pedig oldja a túlságosan direkt didaxist: „de hogy melyik is volt az igazi életem, az ott vagy a mostani…? Az ember / azt hinné, ez ma már mindegy. De nem.” (11.) Fölfedhetetlen a versbeszélő állásfoglalása.
A kötet versei hiába szólnak történelmi vagy fiktív múltról, rendre aktuálisak, aktualizálhatók.
A Megjöttek például a kommunizmus időszakát idézi: „őket vártuk”; „kémeik hiúz szemmel figyelték, / ha felkerestük egymást otthonunkban, / nem titkos istentiszteletre jött-e össze / az a nyolc-tíz ember”, de el is bizonytalanítja az egybeolvashatóságot: „majd kivívják […] / az igazság ügyét, a mi ügyünket is” (13.), illetve szembesít az elnyomottak habitusával, az elnyomók/elnyomottak helyzetének, morális megítélésének oszcilláló dinamizmusával: „És most itt vannak” [a felszabadítók] (13.), „[m]ost a mi őreink járkálnak éjjelente”, „mi látjuk az ő szemükben, amit / ők láthattak korábban a mieinkben” (14.) „a vesztes diadalmas örömét”. Mintha azt sugallná a szöveg, hogy az ember általában arra vár, hogy más cselekedjen helyette, illetve azt, hogy a saját életét is kevéssé képes felelősen irányítani. Ez a lustaságképzet másutt is szerepel, az aranykori állapot kijózanító elgondolása jelenik meg Az utolsónapok soraiban. Az idilli léttől, gondtalanságtól „[v]eszélyérzetünk eltompult, a testünk / puffadt a tétlenségtől és a sok hústól és egzotikus fűszerektől” (16.). Ezzel a halálos tunyasággal, enerváltsággal szemben egyetlen fegyver létezik, ha felmerül a világ pusztulásának képe, értékesebbé válik a jelen, a világ, az élet: „S ettől minden megunt / tárgy hirtelen ragyogni kezd, telített, / izzó fénnyel, ahogy csak / sötétedés előtt szoktak a dolgok” (17.).
Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolható az Egy másik világban is, amely egyszerre tematizálja a gyermekkor aranykori biztonságérzetét a varázsos, naiv, istenek uralta időt, amikor a vallás mint ősbizalom „a világ rejtett talapzata” (22.), de ugyanúgy, ahogy az ember észrevétlenül felnőtté válik, a világ is változik, mégpedig tetten érhetetlenül. Sosem ragadható meg a változás pillanata: „Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont”; „a múlt még megmarad, / mint hófoltok tavasszal” (23.). Az elkülönbözés viszont a korábbi lét vége is egyúttal: „Az életünk / véget ért, mielőtt véget ért volna” (23.), „egy másik világban őszülök meg, mint ahol megszülettem” (22.).
Az ember saját dühének, a többi ember dühének, a tömegpszichózisnak való kiszolgáltatottságát példázza két szöveg is.
Az igazság pillanatában az egyéni düh, a bűnbakképzés és bosszú belső mechanizmusába lát bele az olvasó. A diabolizált ellenséggel szemközt állva meglepő lehet: „Hiszen ezek csak emberek” (21.). Innentől a zsarnokkal való leszámolás lehetetlen, hiszen csak egy másik ember az, akivel épp leszámolnak, nem maga a gonosz, így már csak: „színlelt vagy önmagunkra / kényszerített harag extázisában” (21.) pusztítható el. A düh pedig, ami így nem csillapulhat, nem tehet mást, mint új tárgyat, „új prédát keres” (21.). A bűnbakkeresés egy másik példáját Az ok járja körül.
A nagy (történelmi) helyzeteket mindig kiszámíthatatlanság, hatás-ellenhatás jellemzi.
Az egyéni felelősség pedig meglehetősen kérdéses. A vers tehát elgondolkodtat, mi felett is vagyunk képesek egyáltalán diszponálni? Hiszen elég „egy tétova / aláírás után az / okozatok mennydörgő lavinája”, ennek elkerülésére talán elég volna mindig „kicsit több bizalom / az ellenfélben, és kevesebb önmagamban” (25.). Mert valójában a nagy horderejű történéseket (és nem tetteket!) „csak a helyzet / lángfénye nyújtotta gigászi méretűvé / árnyékom az idők falán” (26.), és bármennyire hihetetlen, de „legköznapibb / hibáink egy kevés hiúság és makacsság, / önismeretünk vakfoltja” borítja lángba a kontinenseket (27.).
Önismereti, emberismereti szövegek ezek.
Az emberi természettel szembesítenek. A ciklus konklúziója, hogy nem kell különösen rossz vagy nagy formátumú személyiség a tragédiák előidézéséhez.
A Történések második ciklusa, a Három kép a város történetéből novellaverseket tartalmaz. Három lélektani állapotot mutat be tabusítás nélkül. A Ládák az ellenségképképzés pszichikai „hasznát” („megtalálták / minden szenvedés magyarázatát, / a kulcsot a tulajdon életünkhöz” [30-31.]) és az áldozati lét visszaállíthatatlan lelki deformációját, a létbiztonság elvesztésének tapasztalatát írja meg: „bármi bárhol / megtörténhet” (31.). A Halott apáca az elhurcolás, meghurcoltatottság színterében a halállal való szembesülés tragikus hétköznapiságát, a virrasztás elképesztő banalitását helyezi fókuszba. Hogy az ember hiába találkozik a legnagyobb tragédiával, a valódi trauma az azzal történő szembesülésünk lehet, hogy legyünk bármennyire is empatikusak, az élet ugyanúgy folyik tovább kívül és belül a megrendültség pillanatait leszámítva: „egész mindennapi, a helyzethez nem illő / dolgok járhattak a fejemben” (35.).
A kitaszítottság, a kisemmizettség, elnyomottság generációs örökségének lehet remek példája a Kertitörpékben olvasható történet.
A gyerekkor tereit lassan visszaszerzi, visszavásárolja a beszélő (házukat jogtalanul vették el a családjától), azonban a szülői házhoz tartozó, jelenleg közös kertet illegálisan kisajátítja a szomszéd. Az erre adott reakció a lélektani örökség bizonyítéka. Küzdelem vagy jogos szembefordulás helyett a „jobb a békesség”-elvét követi az egykori gyerek, pedig ő is látja, hogy a szomszéd nem lehetne igazi elnyomó, groteszk módon beszédes, hogy: „Egy törpehadsereg, az ő hadserege” (39.).
A harmadik ciklus a Történések legizgalmasabb része: az Állapotváltozások, verses novellaként olvasható. A nyitódarab címe, Egy péntek este határozatlan névelője azt sugallja, bármelyik véletlenszerű estéről szó lehetne, s valóban, a főszereplő átlagos estéjét írja le, de az eddigi életével való számvetés kíséretében.
A ciklust rímes, kötött forma és emelkedettebb, líraibb versbeszéd jellemzi.
Az első darab metaforikusan, toposzszerűen is működtetett természeti tájelemekkel nyit, de ezek a képek sajnos ki is oltják egymást: „víz alatti alkonyat”, „az ősz parazsat gyűjt a fákra”. (A beszédhelyzet, az évszak toposz és a dikció Kosztolányi Dezső Őszi reggelijét is megidézi: „De még” „De túl” [43.].) A növényi környezetre fókuszáló fölütés soráthajlással a városi épületek profán képére vált: „üzletház kupolája / mögött az új testépítőszalon” (43.), ezzel már előre jelzi a korhoz, a jelenhez való kritikus viszonyt, ami az egész egységet, sőt az egész kötetet jellemzi. A versben elvégzett leltár tulajdonképpen az életút rövid leírása, egy hanyatlástörténet (az alkony napszak toposzából számíthattunk is rá): megtudjuk, hogy a lap, ahol a nő dolgozott, tönkrement, a könyvtárt leépítették, ezért ő lassan: „minden bölcsészálmot eltemet” (44.).
A sors bemutatása tehát egyúttal a bölcsészet hanyatlását, a bölcsészet társadalmi megbecsültségének elvesztését is érzékelteti.
A tárgyi környezet nemcsak hogy a városi látványra helyezi a hangsúlyt: „A parkolóban száraz levelek / kerengenek rubin féklámpafényben” (45.), de a jelenünkben élő szingli nők sztereotip bemutatását is magában foglalja. Este a kezében könyv helyett „tablet”, a divatos diétáknak megfelelően „bio-eperlekvárt ken korpakekszre”, életvezetési tanácsokért „horoszkóp”-ot olvas (sőt, később jósnőhöz is fordul). Elítélő és kissé kifigurázó módon láttatja a főszereplőt a szöveg: „ami személyes benne, unott-kedélytelen, / de még üdén virágzik, ami személytelen” (46.).
Az alkony utáni sötétség vagy a végső hanyatlás jeleként is értelmezhetjük a vers kifutását, ahol a nő nővére és annak férje kerítőként kezd akcióba. Ironikus fricska persze, hogy az ott felvázolt kapcsolatról is kiderül, messze nem tökéletes. Rámutat a vers arra is, hogy az emberek a boldogságot csak konvencionálisan, párkapcsolattal, gyerekkel, családdal tudják elképzelni, ezért a szingliségtől mindenkit megmenteni igyekeznek, akár akarata ellenére is. A zárásban nincs visszatérés a természeti képekhez, elmúláshoz (ráadásul a ciklus végén sem, ez a szál elhal, pedig nagyon hangsúlyos az elején), bár a szilveszter mint vég, végzet, az újév mint új időszámítás, új élet, a szereplők gondolatvilágának részét képezik.
A verses novella legérdekesebb figurája a család barátja, Jenő, akit megpróbálnak összeboronálni Emőkével.
(Egyetlen találkozásuk szilveszterkor nem igazi találkozás, de erről a későbbiekben még szó esik.) Izgalmas fogás, hogy Jenő, a sztereotipizált kocka agglegény fogalmazza meg a líraiságukban és filozofikusságukban is legmélyebb mondatokat. Az elv, amit a Két barátban olvashatunk, miszerint: „a valóságot túlértékelik”, egészen addig terjed, hogy megállapítja, a számítógépes játékok virtuális világára igaz, hogy: „ebben a pár órában többet élek, / mint más évek alatt” (49.). (Csáth Géza gondolkodott nagyon hasonlóan az ópiumfogyasztásról.)
A drogoknál is optimálisabb a virtuális létezés, hiszen: „az elrontott élet helyett pedig, / ha akarom, jöhet egy másik élet” (49.).
Jenő a valóságról filozófiai alapokon beszél (ironikus, hogy sokkal reflektáltabb és elmélyültebb, mint a bölcsész Emőke): „Amit / így hívsz, csak árnyék, nincs szubsztanciája, / a semmi szülte, / és magába zárva / őrzi a semmi buborékait.” (49.), nagyon élesen, racionálisan tekint a világra. Az objektív megismerés lehetetlensége frusztrálja: „Nézd túl közelről, és eltűnik a világ” (50.), „csak téged tükröz vissza önmagadnak” (50.). Nyilvánvaló csalódásai és sérülései miatt húzódik vissza a társadalmi/szociális léttől, a kapcsolatoktól, a szeretettől, a ragaszkodástól: „Ha a szívedhez nő, minden dolog / vagy lény – hogy is mondjam csak? – lenni kezd […] idővel léted tőkesúlya lesz” (51.); „Valódit a képzelet szülte nőbe, / mint mostohanővér-lábat üvegcipőbe, / úgy préselünk – ami kilóg, lenyesve” (51.).
A gondolati, lélektani valószerűség ezekben a versekben nincs összhangban a nyelvvel.
A rímes, emelkedett forma helyenként komikussá teszi nemcsak Jenő mondatait (lásd az előbbi üvegcipős hasonlatot), de az esetlen párbeszédrészeket is: „Na jó, mutasd azt a koncertjegyet / – egy kicsit furcsa, hogy itt van veled, nem?” (53.), sőt, Frédi és Béni-szerű szólamokat is generál. Jenő gondolkodásán, világlátásán keresztül felsejlik egyfajta párhuzam az emberi lélek/elme különböző működései között, felmerülhet az olvasóban, mi is az igazi különbség az emlékezés, a félálom, a képzelet és a virtuális valóság (számítógépes tér) valósággal való korrelációja között. A Romkocsma című versben Jenő Szilveszterkor újra az utcára merészkedik, s rácsodálkozik: „én itt valaha éltem!” (59., a szórend finoman figyelmeztet arra is, hogy most ezek szerint nem él), szemében hirtelen fel is értékelődik: „Valóság! Elveszített édenünk” (61.). A filozófiai kérdéseket felvető gondolatmenet a végső létkérdést is eléri (s Babits Mihály Esti kérdését idézheti fel az olvasóban): „ha van, miért nincs életünk?” (61.).
A versfüzér zárása, a Tűzijáték a Rómeó és Júlia maszkabál jelenetét idézi elénk, de nem végződik szerelmes egymásra találással. Bár a férfi – mivel korábban már látta képen – eltakart arccal is felismeri vágya tárgyát, Emőkét: „Rejtheti maszki az arcod, ismerem! / Te vagy az, akit mindig is kerestem!”, a valóság (és a valóságos ital) megrészegítette, az elragadtatottsága nyelvileg is artikulálódik: „a szív túláradása alkonyatkor”; „a világ héj, amelyet / egy közlés készül szétfeszíteni” (63.). A nő is felfokozott állapotban van, a korábban kapott jóslat miatt majdnem bizonyos benne, maszkja mögött így gondolkodik: „Bár senki más ne ismerné fel őt, / csak az az egy – már itt lehet közel!” (64.). Mikor Jenő fizikailag elhamarkodottan közeledik hozzá, a nő megijed: „kéz nyúl felé, fülében érthetetlen / szavakat kásás, részeg hang dadog” (64.), ezért beleharap a kézbe és elmenekül. Az utolsó sorok a változatlan reménytelenségről szólnak, akár egy mese zárása is lehetne: „álom mos el csalódást és reményt: / mire fölébred, újra este van.” (65.).
Mi ez, ha nem egy 21. századi sorstragédia?
A kötetcím Történések, és Rakovszky Zsuzsa egész verseskötete éppen arra irányítja rá a figyelmünket, hogy bár a külvilág néha szinte statikus, a benne lévő dolgok és alkalomadtán az események nincsenek igazi kauzális viszonyban a szubjektumon belüli átrendeződésekkel. A korrelációk lassan mozdulnak el, az erre történő reflexió bizonyos törvényszerűségei ellenére is csak utólagos, azaz időben elcsúszva képződik meg a narrációban. Ennek remek eszköze a narratív költészet. A Történések hálószerűségében fedi fel a társadalom és egyén, a történelem és jelen összefüggéseit, az emberi psziché antropológiai jellegzetességeit a történelmi és mindennapi traumák tükrében, úgy, hogy e kettő jelentőségét, nagyságát nem hierarchizálja. Rámutat, hogy a világban sokkal inkább történések, mint tettek vannak. Ennek és a változásnak pedig minden és mindenki egyformán ki van szolgáltatva. Ez a kötet végső és végletekig általános konklúziója.
Rakovszky Zsuzsa: Történések, Magvető, Budapest, 2018.
A borítófotó forrása a Petőfi Irodalmi Múzeum.
