Hol van a gyógyítás, a regényírói teljesítmény és a mentális betegségek okozta képzelgés közötti határ? Többek között ezt a kérdést veti fel Debreceni Boglárkának a FISZ gondozásában idén megjelent, A belső tó című könyve.
A kérdés abból az alaphelyzetből adódik, hogy a narrátor rendszeres öngyilkossági kísérletei miatt a pszichiátrián töltött időszaka alatt párhuzamosan meséli ottani élményeit és emlékszik vissza családi és szerelmi életének korábbi állomásaira.
Először a szöveg regényként való olvasásával próbálkoztam.
A jelen idejű történetmesélésből olykor egyértelmű és a helyzetbe belesimuló módszerekkel vált az elbeszélés visszaemlékezésbe, például: „Képzeletben átrendezem a szobát.” (97.). Ugyanakkor gyakran úgy tűnik, mintha a szöveg írója számára sem lenne tiszta, mi tudatos metaforizáció és mi egy-egy roham képfolyamaiban felmerülő esemény. „A »fogpiszkálók« végén kívánatos sajtdarabok mozognak, trappisták és gomolyák, nem málnak szét a vaskos ujjak kemény érintésére” (69.) – olvassuk az írógép leírását, és bár túlzásnak tűnhet, érthető, hogy miért kerülnek idézőjelbe a fogpiszkálók: jelzésképp, hogy valójában az írógépbillentyűket tartó apró rudakról van szó. Azonban ha ezt elfogadjuk, rögtön beleütközünk a kérdésbe, vajon a sajtdarabok, a trappisták és a gomolyák (amik a billentyűkre utalnának) hogyan kerülhették el az idézőjeleződést; vajon a mondat közben elkezdődött egy roham, beindult a képzelgés, ami leárnyékolja a narrátor (körülményes) tipográfiai gyakorlatait, vagy a tizenéves főhős fogalmazásbeli esetlenségére láthatunk itt példát. Ugyanitt lehetne a központozással, jegyzeteléssel és sokszor a helyesírással kapcsolatos (vélhetően a gondos szerkesztés hiányának köszönhető) hibákat is emlegetni, ám ez szőrszálhasogatás volna.
Az elbeszélő nyelvi inkonzisztenciája azonban már nagyobb figyelmet érdemelhet.
Az olyan mondatok, mint „Nem veszem le a bugaci, félretaposott, orgonalila, recés talpú, habszivacs, piacos PUMI papucsot, kaptam már tyúkszemet az iskolai uszodában, elég volt egyszer vacakolni vele.” (80.) vagy „A bordó egyenfüggönnyel elsötétített szoba félhomályának vákuumcsöndjében minden szippantásnál megsercent a narancsvörösen izzó üszök.” (13.) szinte az olvashatatlanságig való túlírtsága ismét az elbeszélői szólam hovatartozását kérdőjelezi meg.
Koncepcionális vagy esetleges a narráció suta, gyakran túlmagyarázó, elhasznált szóviccekkel és az unalomig feszített intertextusokkal teli stílusa?
És ha koncepcionális, vajon érdemes feláldozni a regény szövegét az elbeszélői hang hitelességéért? Másképp fogalmazva: amikor olyan szereplő az egyeduralkodó narrátor egy teljes könyvön keresztül, akitől joggal várunk döcögős szöveget (jelen esetben mert nagyon fiatal és nem szépíró), nehéz eldönteni, bravúrosnak vagy szomorúnak tartsuk-e a feltűnően fitogtatott tájékozottság ellenére feltűnő tévedéseket (például a rosszul használt balett-szakkifejezéseket [102.]), vagy azokat a pontokat, ahol mintha csak egy szinonimaszótárt felütve módosulnának a szavak, egészen a nehezen értelmezhető stíluskeveredésig („Egy másik fényképen menta-zöld műanyag gyerekkádban ülök, elmélyülten nézem a vízen úszó fehér, sárga és kék műanyag kacsákat. A sárga gácsér volt a kedvencem” [42.]).
A könyv végén található interjú ugyanakkor legitimálhatja mindezeket, amennyiben a szöveg ideális felhasználását eltávolítja az irodalmi olvasástól.
Debreceni Boglárka kötetvégi szavai alapján ugyanis A belső tó bevallottan nem szépirodalmi célzatú, küldetése van, és ezzel összhangban nem olvasmányos, művészi vagy irodalmi, hanem „hiteles” szöveg szeretne lenni. A szerző „lélektani gondolatregényként” definiálja könyvét, és állítása szerint vállalása nem kevesebb, mint hogy csökkentse az emberekhez való előítéletes hozzáállást és kapaszkodót nyújtson a depresszió megelőzéséhez és a továbblépéshez (173., 180.). A mentális betegségben szenvedőkhöz és a körülöttük élőkhöz egyszerre szólhat, rámutatva a kórházi ápolásban előforduló visszásságokra csakúgy, mint az injekciós tűk és recepthalmok mögött álló emberire. A szerző korábbi köteteivel összhangban pedig – amelyekben rendszerint mindennapos események és problémák kerültek a középpontba – létrehoz egy, a mentális betegségeket a „normális élet” részeként elfogadó látásmódot nemcsak a beteg szemszögének feltárásával, de azzal is, ahogy a főszereplő környezete rosszallása ellenére önként vállalja a pszichiátriai fogva tartottságot.
A beteglét mellett többek között a szeretetről is tanít a könyv, mind a család fojtogató szeretetén, mind pedig a fiatalkori nagy szerelem történetén keresztül.
Összefoglalva, azt tanulhatjuk meg, hogy „a szeretet nem törölhet el minden bánatot” (83.), ugyanakkor „az igazság az, hogy szeretet nélkül nincs más, csak illúzió” (95.) – azt hiszem, az ilyen kijelentések miatt érdemes olvasás közben is folyamatosan szem előtt tartani a könyv megjelölt céljait, a figyelemfelhívást és a támasznyújtást.
A Bébikommandó (2010) című kötet felől vizsgálva is megkérdőjeleződik A belső tó fenti, irodalomként, regényként való olvasásának létjogosultsága. Ezekben a novellákban többször tematizálódik az értelmiségi, az irodalmár, a kritikus, a művészettörténész stb. figurája – mindazok a foglalkozások és társadalmi pozíciók, amelyek magára a szerzőre is érvényesek. A szereplők és a szövegek pedig kinevetik ezt a figurát: a mindennapok kérdéseit ütköztetik az ő (vagy adott esetben főszereplője, narrátora) irodalmi túlképzettségével (például a VFK : MNK = 100 : 0 című novellában). Amennyiben A belső tó segíteni tud a főszereplőéhez hasonló problémákkal küzdő embereknek, teljesen lényegtelen az elbeszélő nyelvi és műveltségbeli inkonzisztenciája vagy az erős didaktikus jelleg.
Sőt, mintha Debreceni szövegei egy olyan „hasznos irodalom” irányát jelölnék ki.
Ez megengedőbben képzeli el az irodalom kereteit, amennyiben az így létrejött szöveg a hasznosság javára válik. A belső tóban pedig ezt a vonalat maga az elbeszélő is megerősíti: „A valódi fájdalom, ha nem irodalomtankönyvekbe szánják, giccses és elviselhetetlen.” (159.) Ha ezt is elfogadjuk, már csak egy kérdés marad: vajon képes lesz-e a regény a célzott segítségnyújtásra.
Debreceni Boglárka: A belső tó, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2018.
A borítófotót Raffay Zsófia készítette.
