November 15-19. között rendezték meg a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban a 13. Román Filmhetet. Az esemény díszvendége az egyik legismertebb román színész, Vlad Ivanov volt, aki a válogatás két filmjében is szerepelt.
A nyolc bemutatott alkotás közt volt két dokumentumfilm, a Berlinben debütált Mindörökké futball és a Brassó, 1987 – Két évvel elsietve, továbbá az idei Arany Medvét elnyerő Ne érints meg!, valamint a Romániában számos díjjal elhalmozott Egy lépéssel az angyalok mögött. Úgy tűnik, nemcsak a magyar filmekben képviseltetik magukat növekvő számban a női rendezők, de keleti szomszédunk filmes válogatásából is hármat hölgyek rendeztek.
Ezek egyike A Ferentari negyedi katonák, mely két magányos férfi ellentmondásos kapcsolatáról szól. Adrian Schiop azonos című önéletrajzi könyvének filmes adaptációjában a román mulatós zenét, a manelét kutató antropológus (a saját magát játszó Adrian Schiop) szakítása után beköltözik Bukarest legszegényebb és leghírhedtebb kerületébe, Ferentari-ba, amely a helyi roma lakosságnak köszönhetően a „manele fővárosa”. Itt igyekszik a cingár, szemüveges doktorandusz a helyiekkel jó kapcsolatba kerülni, hogy eljuthasson a legfontosabb szerzőkhöz, előadókhoz. Így ismerkedik meg a cigány Albertóval, aki fél életét börtönben töltötte.
Ivana Mladenovic dokumentarista stílusú, bátor filmjében kizárólag amatőr szereplők játszanak.
Bátor, hiszen egy homoszexuális viszonyt mutat be, amire nem sok példa volt eddig a szexuális másságot alig toleráló Romániában.
Végig eldöntetlen marad, hogy a sivár lakótelepi panellakásban lefolytatott légyottok mennyire őszinték, és mennyi bennük az önző számítás.
Adrian ugyanis Albertón keresztül igyekszik a menő és gazdag manele-tótumfaktumok közelébe kerülni, míg az addig kvázi szolgaként élő nagydarab, harsány Alberto könnyen lehet, hogy csak egy palimadarat fogott, aki eltartja. Viszont mindketten sokat kockáztatnak, hiszen ha kiderül, mi van köztük, egyiküknek sem lesz maradása a negyedben. A nehézsúlyú bűnözőnek kinéző Alberto hihetetlen ellágyulásokra, kedvességre képes Adrian közelében, míg utóbbi valahogy mindig megbocsátja a börtönben szocializálódott, egyszerű és faragatlan Alberto húzásait. Míg az értelmiségi Adrian úgy tud kilépni ebből a kapcsolatból, hogy (bár neki is gondot okoz a napi betevőre való beszerzése) van hová mennie, és van, ki segítse, addig a saját iratokkal sem rendelkező Alberto útja nappal a pályaudvar környékére, éjjel egy zsúfolt hajléktalanszállóra vezet.
Sorin Marin egy másik társadalmi réteg képviselőjét, a dúsgazdag üzletember Radut állítja középpontba önéletrajzi ihletésű Kupakok című filmjében. Radu (Vlad Ivanov) egyedül él bukaresti villájában, sosem alapított családot, idős édesanyját is csak kötelességből látogatja. Hiába vezeti vállalkozását gátlástalan céltudatossággal, bizonyos tőzsdei machinációk okozta stressz miatt infarktust kap, és úgy tűnik, csak egy szívátültetés tudja megmenteni az életét. Kapóra jön neki egyik gyerekkori barátjának a meghívása, aki lánya esküvőjére invitálja a Duna-deltába, pontosabban Sfântu Gheorghe faluba, a folyam Szent György ágának Fekete-tengeri torkolatához.
Az esőáztatta, szürke főváros után hirtelen kitágul a horizont, a természeti idill is segít Radunak átértékelnie életét.
Illetve barátja, Toma (Adrian Titieni), aki régóta itt él már, és bár még nem tette túl magát szeretett felesége elvesztésén, látszik, hogy megtalálta a helyét, már ide tartozik. A filmben hangsúlyosak a deltai népi hagyományok továbbélésének, közösségmegtartó erejének képei, illetve a gyerekkori, kissé erőltetett flashbackek, melyek a címet is adó söröskupakos játék körül bonyolódnak.
2010 augusztusában egy bukaresti szülészet koraszülött osztályán tűz ütött ki, melyben hat koraszülött életét vesztette, míg további öt súlyos égési sérüléseket szenvedett. Ezt a megtörtént esetet dolgozta fel Rövidzárlat című filmjében Cătălin Saizescu. A cselekmény középpontjába egy tiniszerelem kerül, melynek következtében a 15 éves Melania teherbe esik, de az anyák közbelépése miatt erről barátja, Emi nem szerez tudomást. Sőt, a fiú iskolaigazgató édesanyja még a születendő csecsemő örökbefogadását is tető alá hozza, amivel nem csak elhárítja a számára kínos szituációt, de Melania szegény szülei is komoly summához jutnak. A film közepe táján áll össze a kép, hogy a tinidráma és a kórházi tragédia összefügg, hiszen a kamaszlány koraszülött kislánya is a lángra kapott kórteremben volt. Sajnos alig tudunk meg valamit a két tizenévesről (az őket alakító ifjak sem brillíroznak), történetszáluk bizonyos fordulatai pedig nehezen hihetőek.
A gyermeküket örökbe fogadni kívánó újgazdag, Spanyolországban élő házaspár elrajzolt, karikaturisztikus bemutatása a film mélypontja.
A lassított felvételen heroikusan gyermekeket mentő, majd otthon letargiába zuhanó tűzoltó közhelyes alakja inkább elvesz, mint hozzátesz a filmhez.
A felelősök kihallgatását vágás nélküli, egybeállításos, dokumentarista felvételekkel rögzítő Rövidzárlat érezhetően elfogultan közelít a tűzeset okainak kivizsgálásához.
Kimaradnak belőle a tűz keletkezése idején névnapot ünneplő kórházi alkalmazottak, a legsúlyosabb büntetést kapó főnővér felelősségét pedig erősen relativizálja, azt sugallva, hogy ő volt az a balek, aki egyedüliként bűntudatot érzett a történtek miatt. A rendszer (forráskivonás, létszámstop) és a kórház hibái (füstérzékelők hiánya, csak egy embernek volt az ajtót nyitó mágneskártyája) éles ellentétbe kerülnek a koraszülötteket ellátó orvosok odaadásával, mellyel még (a filmbe feleslegesen belerángatott) a segítségként érkező izraeli specialista csapat szakmai csodálatát is kivívják. A forgatókönyv hiányosságain, a néhol túl direkt didaxison a nyitva hagyott befejezés sem segít.
Fontos témáról szól a Brassó, 1987 – Két évvel elsietve címet viselő másfél órás dokumentumfilm is.
Valami oknál fogva az 1987. november 15-i brassói munkásfelkelés az elmúlt harmincegy évben nem lett része a romániai nemzeti emlékezetnek, ezért is örvendetes Liviu Tofan alkotásának elkészülte. Az egy-két animációval, több korabeli híradóbejátszással és a Megéneklünk, Románia című felülről irányított tömegmozgalom propagandisztikus képsoraival színesített beszélőfejes doksi az események után három évtizeddel a résztvevők elbeszéléseiből rakja össze a felkelés, majd a kegyetlen megtorlás történetét. Mai fejjel szinte elképzelhetetlen, hogy erről a fontos, a 89-es forradalmat megelőlegező megmozdulásról mindössze néhány szemcsés fekete-fehér fotó maradt fenn, melyek egy francia újságban jelentek meg. A Securitate és a bírósági tárgyalások összes ezzel kapcsolatos irata megsemmisült.
Képileg rendkívül zavaró volt a zöld háttér technika indokolatlan és ügyetlen alkalmazása. Az eseményeket visszaidéző munkásokat – ahelyett, hogy a helyszínre vitték volna – a 87-ben megostromlott pártiroda jelenbeli háttere elé állították, majd a válogatott kínzások elmesélésekor egy, talán pincét idéző szörnyű kékségbe lettek beültetve. A nívótlan és sajnos hiteltelenítő vizuális megoldások, illetve egy-két ügyetlenség és indokolatlan betoldás (mint a kor legendás román hangalámondásos VHS-kazettái) dacára mégis azokat az idő előtt megöregedett melós arcokat fogom magammal vinni, amik az események mesélése közben tűzzel, élettel teltek meg, de legfőképp gyermekeik és unokáik által is táplált jogos büszkeséggel, mely a nagy tetteket végrehajtók sajátja.
13. Román Filmhét, Uránia Nemzeti Filmszínház, Budapest, 2018. november 15-19.
