Kalmár György a Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézetének habilitált docense, oktatói és kutatói tevékenységét a Brit Kultúra Tanszéken végzi. Fő kutatási területei az irodalom- és kultúraelmélet, a kortárs európai film, a gendertudományok, valamint az angol irodalom története. 2018-ban másodszor is elnyerte a fiatal kutatókat támogató Bolyai Ösztöndíjat, és az Új Nemzeti Kiválóság Program díjazottjai között is szerepel. 2020-ra várható következő monográfiája kapcsán beszélgettünk.
KULTer.hu: A hazai filmkutatásban a 2017-es év egyik emlékezetes szakmai eseménye volt a Formations of Masculinity in Postcommunist Hungarian Cinema című könyved megjelenése. Viszonylag kevés hazai kutatónak sikerül olyan nagynevű nemzetközi kiadónál könyvet publikálni, mint a Palgrave Macmillan, és így a nemzetközi tudományos színtéren is látható és ismert szakemberré válni. Most pedig a legújabb hírek szerint a következő könyvedre szintén leszerződtél ugyanezzel a kiadóval. Most már rendszeresen náluk fogsz publikálni? Mi a titka annak, hogy ez a nagy lépés sikerüljön? Fiatal kutatóként is kérdezem: hogyan lehet egy debreceni szerzőnek kitörni a nemzetközi tudományos színtérre?
Annak a könyvnek én is nagyon örültem. Egyrészt mert szakmailag nyilván nagy lépés volt az egyik legjobb kiadónál megjelent könyvvel debütálni a nemzetközi színtéren, másrészt mert ez egy személyes projekt is volt. A rendszerváltás utáni magyar rendezői film nagyon közel áll hozzám.
Ezek a rendezők a kortársaim, akikkel hasonlók a tapasztalataink, az emlékeink, így a filmek kapcsán egy kicsit a saját és a családom múltjáról is írhattam.
KULTer.hu: Ez néha személyes történetek beemeléseként is megjelenik a könyvedben.
Igen, mind a kutatási, mind az írási folyamatban fontosnak tartom a Foucault által „alávetett tudásformáknak” nevezett apró, töredezett, személyes és színes történetek beemelését, amelyek gyakran többet mondanak bármely szociológiai kutatásnál, és talán a könyvet is érdekesebb olvasmánnyá teszik.
Én nagyon szeretem azokat a szakkönyveket, amelyeknek felismerhető szerzői hangja, stílusa van, ezeket sokkal jobb olvasni, és többet is tanulok belőlük.
Végül is, az elmúlt évszázad legmeghatározóbb gondolkodói a humán tudományokban általában rendelkeztek ezzel a felismerhető, egyéni gondolkodásmóddal és stílussal. Tanulni pedig a legjobbaktól érdemes. Ezért sem féltem ezektől a megoldásoktól.
KULTer.hu: Gondolod, hogy ennek szerepe volt abban, hogy a kiadó igent mondott a szövegedre?
Ezt nehéz megmondani. A kiadók a döntés előtt független, szakmabeli olvasóknak is kiadják a könyv részletes tervét és a már kész mintafejezetet. A visszajelzésekből úgy látom, hogy a kiadók szeretik az eredeti stílusban megírt szövegeket, ráadásul kifejezetten érdeklik őket a kommunizmus, az államszocializmus és a rendszerváltás utáni kelet-európai viszonyok, így szívesen látnak mindezekkel foglalkozó, de persze a nemzetközi szakmai normák szerint lekutatott és megírt szakmai publikációkat.
KULTer.hu: Ezzel vissza is értünk az eredeti kérdésemhez. Ez utóbbi dolog lenne a kitörés lényegi eleme a humán- és társadalomtudományokban? Az, hogy az ember beszélje a nemzetközi tudomány nyelvét, ismerje annak szabályait és stílusát?
Mindenképp kulcsfontosságú, hogy az ember képben legyen azzal, hogy a nemzetközi színtéren épp mi számít releváns szakmai kérdésnek, legitim és friss megközelítésmódnak, új eredményekkel kecsegtető kutatási témának, vagy épp meggyőző elméleti-fogalmi apparátusnak. Persze csak akkor, ha nevesebb helyeken szeretnénk publikálni. Szerintem rengeteg nívós folyóirat és könyvkiadó dob vissza azért szövegeket, mert a fentiek valamelyike nem stimmel. Minden tudományterületnek van valamifajta belső dinamikája, emiatt pedig nem csak az számít, hogy mennyire okos vagy kreatív az adott szerző, hanem az is, hogy mennyire kapcsolódik ahhoz, amit a legnevesebb kutatók épp időszerűnek, izgalmasnak, előremutatónak vagy trendinek tartanak. Akár tetszik, akár nem, ezt is éppúgy meg kell tanulni, ahogy a könyvtárazást, a következetes gondolkodást vagy az angol nyelven történő profi írást.
Ha hallatni szeretnénk a hangunkat, ha be akarunk lépni a szakma centrumában zajló diskurzusokba, akkor szembe kell nézzünk ezzel a helyzettel.
Egy jó kiadó vagy nívós folyóirat nem nagyon teheti meg, hogy például olyan fogalomkészlettel vagy módszertannal készült szöveget publikáljon, amely a meghatározó kutatók szerint diszkreditálódott vagy egyszerűen csak lejárt lemez. Ezért is fontos színvonalas nemzetközi konferenciákra utazni, friss és jó helyen közölt publikációkat olvasni, és ha lehet kikérni már befutott kollégák tanácsát.
A félreértések elkerülése végett hadd tegyem gyorsan hozzá, a trend ismerete nem feltétlenül jelent trendkövetést, sőt:
a szakma fejlődésének legizgalmasabb pontjai véleményem szerint épp azok, ahol az elfogadott trendet meggyőző és produktív kihívás éri. De ehhez éppúgy ismerni kell az aktuális trendet vagy trendeket, mint az egyszerű trendkövetéshez. Vagy talán még jobban is.
KULTer.hu: Úgy tűnik, a tudomány világában éppoly nagy a verseny, mint az üzleti életben.
Igen, de ez azért csak a legjobb folyóiratokra és könyvkiadókra jellemző, ahová valóban kihívás bekerülni. Minél kisebb presztízsű orgánumról van szó, annál kevésbé számítanak a fenti megfontolások. És persze a szakmai trendeknek is lehetnek különböző verziói, értelmezései, nem feltétlenül érti pontosan ugyanazt releváns kutatás alatt két első vonalbeli kiadó, vagy akár egyetlen kiadó két szerkesztője.
KULTer.hu: Ha jól tudom, az új könyvedben is kifejezetten aktuális, „forró” témáról készülsz írni.
Valóban. Ez a könyv a kortárs európai rendezői filmről fog szólni. Konkrétan az érdekel, hogy az új évszázaddal érkező gazdasági, politikai és társadalmi válság hogyan jelenik meg ezekben a filmekben. Egészen pontosan a fehér férfiak reprezentációja, illetve az ábrázolási hagyományok elmozdulása foglalkoztat, olyan kortárs szociális problémák kontextusában, mint például az öregedő társadalmak, a szélsőséges politikai mozgalmak, a jóléti állam leépülése vagy épp a bevándorlás.
Ahogy az előző könyv esetében, itt is egy interdiszciplináris kutatásról van szó.
Megkísérli összekötni a filmekben megjelenő társadalomképet és identitás-mintázatokat a fehér férfiasság történetével, a jelen gazdasági-társadalmi-politikai eseményeivel, és persze az európai rendezői film hagyományával és társadalmi szerepével. A könyv így reményeim szerint egyszerre fest majd pontos képet a kortárs európai filmművészet változásairól, a drámai változásokon áteső európai társadalmakról, vagy épp a fehér férfiasság jelentésének európai elmozdulásairól.
KULTer.hu: Mindebben, úgy látom, megint csak fontos szerepet fog játszani a társadalmi nem kutatása. Milyen ma Magyarországon genderrel foglalkozni? És milyen ma Magyarországon úgy pályázni, hogy a genderrel foglalkozol?
A könyv előkészítése nagyban zajlott már, amikor kitört az ELTE gender mesterképzésének megszüntetése körüli botrány. Láthatóan zajlik a Kulturkampf itthon is, és a társadalmi nemek kutatása, mely története során szorosan összekapcsolódott a társadalmi egyenlőség eszméjével és egy alapvetően progresszív politikai ideológiával, kiemelt csatatérnek számít, külföldön és most már Magyarországon is. Fontos látni, hogy ez nem csak hazai jelenség, a felsőoktatás és a kultúra központi szerepet játszik egy társadalom ethoszának, értékrendjének, világlátásának az alakításában, így nem csoda, ha a politika megpróbálja a saját céljai szerint alakítani azt.
A demokratikus intézményeknek és a felelős állampolgároknak nyilván az a dolguk, hogy amennyire tudnak, ellenálljanak a nyomásgyakorlásnak, bármelyik politikai oldalról is jön.
Az utóbbi egy-két évtizedben, részben a politikai színtér instabilitása és gyors átrendeződése miatt, egyre erőteljesebb az ilyen politikai nyomás az oktatáson és a kultúrán, és egyre könnyebben mérgesednek el az ezzel kapcsolatos viták szerte a fejlett világban. Nemcsak a Fidesz kormánynak vannak határozott elképzelései a gender kutatásáról, és nem csak nálunk kell egy filmkészítőnek kompromisszumra jutni a Nemzeti Filmalappal. Az EU szintén világosan lefektetett értékek és ideológiai irányelvek szerint támogatja a kultúrát, és végzi a filmek és társadalomtudományi kutatások finanszírozását. Úgy tűnik, ez az ideológiai hatásgyakorlás, ahogy az ellene való küzdelem is, valamilyen mértékben, jobb vagy rosszabb stílusban, de része az európai rendezői film kultúrájának is, ahol a filmek anyagilag gyakran veszteségesek, így nem a piac, hanem a végrehajtó hatalomhoz szorosan kötődő intézmények finanszírozzák a filmkészítést.
Ebben a helyzetben különösen izgalmas a fehér férfiakról írni, hiszen ez ideológiailag „gyanús” lehet mind a jobb-, mind a baloldal szemében.
A kutatás így a kultúrháború kereszttüzének kellős közepén áll, de ezt a helyzetet én intellektuálisan inspirálónak tartom. Másfelől a kultúrháború, legalábbis Európában, nem annyira véres, mint a médiabeszámolók alapján gondolhatjuk, vagy nem minden résztvevő tüzel teljesen eszetlenül: végül is a Palgrave teljes mellszélességgel támogatja a könyv megírását, az MTA és az Emmi is bizalmat szavazott a kutatásnak egy Bolyai és egy ÚNKP ösztöndíjjal. Az olyan demokratikus vagy szakmai intézményeknek, mint az egyetemek vagy az akadémia, van némi mozgásterük, és az ösztöndíjak elbírálását (például a Bolyai esetében) az MTA által felkért szakértők végzik, világos, szakmai szempontok szerint. Úgyhogy mindenkit arra biztatnék, hogy pályázzon bátran, és mindig a szakmai elvárások legyenek az elsők: ne próbáljon minden áron megfelelni az épp hatalmon lévők vélelmezett elvárásainak, de tartózkodjon a szándékos provokációtól is. Ennek a „normalitásnak” és szakmaiságnak a gyakorlása elengedhetetlen ahhoz, hogy kutatóként hosszú távú értékeket hozzunk létre.
Az interjú az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-4-DE-455 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.
