A lehelet poézise
Sokáig azt gondoltam, mindenki megfulladva tér át a másvilágba. A bébifigyelő mellett, a festőlétra tetején, a zuhanykabinban, álmában, a kórházi lepedőn, az öregek otthonában, a panelfalak között, vagy egy vályogfal oldalának dőlve. A nagyapám is horkantott egy nagyot, aztán szétcsúsztak a széken a végtagjai. Olyan volt, mint egy magára hagyott marionettbábu. Nagyanyámat nem láttam meghalni, de azt mondták anyámék, hogy még vett egy hangos, mély lélegzetet, aztán már csak a kezéből kihulló hóvirágokból tudták, hogy nincs tovább. A hóvirág szedése illegális, de apám szedett neki a víkendházánál egy pár szálat. A megfulladás nem illegális, mindenkinek joga van hozzá, mielőtt becsavarnák a klórszagú lepedőbe, és a nagy lábujjára akasztanák a cédulát. A halál beálltának pontos idejével. Ez csak ideát fontos. A pontosság. Meg a halál oka. Meg a helye. A célját senki nem kérdezi. Mindenki az élet célját kutatja. Happy end or doom. A végzet az utolsó leheletünk apoteózisa. Persze nem kell isteníteni semmit, de a végzetünk szerintem nagyon közel áll valami magasztoshoz. Nem fogok sem Spinózával sem Hamvassal takarózni. Egyébként is utálom a takarót, a leplet. Lelepleződni senki sem szeret, de a halálunkkor az is megtörténik. Legalábbis én így képzelem. Ameddig képzelhetem.
Egyszer majdnem meghaltam. Júniusban, úgy éjfél körül. A negyven szemnyi benzodiazepin-koktél ütött ki. Nem hiszi el azóta sem senki nekem, hogy csak aludni akartam. Persze lehet, hogy én sem hinném el. Pedig csak elegem lett az ébrenlétből. Abból, hogy nem voltak ébredéseim. Hogy a hajnalt és az alkonyt felcserélhetőnek láttam, mert akkor nem érdekeltek az égtájak. Egyszer fenn. Napmagasságban. Majd a földön, levegő után kapkodva. A lélegzés tölcsérmélységébe dőlve. Azt hittem, nincs tovább: megfulladok. Aztán három erős ökölcsapásszerű ütés a szegycsonton. Olyan, mintha betörnék a bordáidat, de azok nem törnek el. Aztán se fény. Se alagút. Se kapu. Talán ezért is jössz vissza. Hogy el tudd mondani. Hogy nincs. Semmi. Csak a baj van veled ott, az intenzíven. Nádas Saját halálára gondolsz. Három és félpercnyi az idő. Nem több, különben agyhalál. A lélegeztetőgép percenként sípol. Azt jelzi, hogy minden rendben, harmadnapon fel lehet ébreszteni a mesterséges kómából. Engem. Azonban azt a fulladásrohamot az életben nem felejtem el. Nem is kell. Emlékeztet az újjászületésemre. Meg arra a valószínű téveszmémre, hogy mindenki megfulladva tér meg odaátra. A hatos kórteremben volt egy lány. Túlsúlyos. Leszedálták. Aztán meghalt. De nem a szedálásba. Ő nem horkantott, csak kilehelt egy halkat az ajkai közül. Metélőhagymás szagú volt a lehelete, de ez csak utólag jutott az eszembe. A halál ott volt mellettem, és azóta a halálnak metélőhagymás a lehelete…
Szeretnék tisztességgel szembenézni a meghalással. Valójában mindannyian haldoklunk, csak nem akarunk róla tudomást szerezni. Minden lélegzetvételünkkel azt jelezzük a külvilág felé, hogy minden a legnagyobb rendben van. Egy vályogfal oldalának dőlve, a panelfalak között, az öregek otthonában, a kórházi lepedőn, álmunkban, a zuhanykabinban vagy a festőlétra tetején, vagy a bébifigyelő mellett minden rendben van. De amit még mindenképp szeretnék elmondani, hogy hiába áll mondjuk egy orvosi team körülöttünk, soha magányosabbak nem leszünk, mint utolsó perceinkben. Saját halálunk a mi terrénumunk, nincs köze már senkinek hozzánk: ki kell békülnünk a belehalással. És így éljük le életünket. Ami lírai. Arany János-i, József Attila-i, Sylvia Plath-i. A lehelet poézisében. Az utolsó lehelet jogán.
Mély sóhaj következik.
Borítófotó: Pixabay
