Tamus István majdnem minden alkotása az új formakeresés intenciójával született és születik meg. A több művészeti stílusban folytatott – és azokat olykor sajátosan ötvöző – képzőművészeti kísérletei grafikákban, festményekben és objektekben prosperálnak.
Művei az interpretáció és az experimentáció különbségéből fakadó feszültséget mutatják fel: míg az értelmezés általában lezár egy folyamatot (hiszen amikor értelmezünk, egy statikus képet alkotunk valamiről), addig a kísérletezés a tapasztalás új képeihez vezet(het). Ezáltal egy olyan felismeréshez és belátáshoz juthatunk, ami kétségbe vonja a kép ikonikus és imitatív jellegét: a kép korántsem azt mutatja, amit ábrázol. Így művészetében a családtörténet hiányzó momentuma és annak tragikus volta, illetve az apakép folytonos kutatása nem pusztán a múlt rekonstruálásaként jelenik meg, nem az „üresség”, a hiányok kitöltése és megértése miatt fontos, hanem mert az eljövendő alkotások lehetőségfeltételét jelenti.
Innen válik beláthatóvá az alkotó által választott témák rétegzett összefonódása: személyes és családi tárgyú képei történelmi eseményekkel keverednek.
Búcsúlevél (Levél az otthoniaknak), 1956, In memoriam Mama című munkáiban az alkotás igénye és szüksége nemcsak az elveszített családtagok hiányából fakad: magukban hordozzák a múlt paradox mivoltát, miszerint az sohasem szűnt/szűnik meg jelennek lenni, bármikor megjelenhet és megjelenik, jelen van az éppen múló jelenben.
A linóleummetszetekről kitekintő figurái hol perspektíva nélküliek, hol pedig sokperspektívájú „összevisszaságba” szerveződnek.
A grafikákon megjelenő tárgyak és alakok kaleidoszkópszerű egyidejűségére, azok egymásba történő átvágásaira, a hátsó és első síkok egymásba hatolására lehetünk figyelmesek. A művész ezen alkotásain a széttört teret reális figurákkal népesíti be, akik ugyan széttört időben, de reálisan léteznek (például: Rézmetsző diákok, „Kell-egy-ház!”). Sok esetben az ember szorongató életérzését idéző groteszk, lecsupaszított, egzisztencialista alakokat hoz létre: Monodráma, Pavilon, Mária néni, Magány, Ruhaszárítás című munkái rideg, kérlelhetetlen magányról és szorongató, kapaszkodók nélküli létbevetettségről tesznek tanúbizonyságot. Művésztelep a reformáció évében, Mester és tanítványai és Leselkedők című metszeteit a szatirikus túlzás, a hiperbolák szélsőséges használata, a mértéktelenségben való tobzódás jellemzi.
E groteszk képi világokat elénk táró alkotásainak legfontosabb ismérve a lefokozás,
vagyis a magasztos, szellemi, eszményi, elvont dolgok átfordítása a tiszta anyagiság, az evilágiság és a vele eltéphetetlenül összenőtt testiség síkjára. Ezek a groteszk figurák nem válnak külön az őket körülvevő világtól, nem zártak, nem befejezettek és nem készek, minduntalan kiáradnak önmagukból és túllépik saját kontúrjaikat.
Rézkarcait megtekintve a nyomhagyás bensőséges művészetének egyedi felfogásával találkozhatunk. A kortárs művészetből valamelyest kiveszett technika a közelség rekonstruálásának lehetőségét kínálja számunkra: általuk a művész gondolkodásmódjának nyomaira bukkanhatunk, s azokból kiolvashatóvá válik a spontaneitásból, a véletlenekből létrejövő esetlegességek műalkotásokba történő integrálására irányuló alkotói szándéka.
Rézkarcai, nonfiguratív linómetszetei és a tájak által ihletett akvarelljei a véletlen jelentőségének lehetőségeiből létrejövő újabb és újabb lírai absztrakciókként mutatkoznak meg.
Művei előtt tanúi lehetünk „a kép ablak” felfogással való szakítási kísérletnek, ugyanis képfelületei olyan membránként működnek, ami a látható világ ábrázolását az ember belső, lelki valóságára koncentráló figyelemmel ötvözi (ennek egyik önreflexivitást mutató példája az Ablak a világra című festménye). Tájképei vonatkozásában a kompozíció hagyományos megközelítésének újragondolására is felfigyelhetünk: a foltfestészet stílusjegyeit is magában hordozó képein megszűnik a fő- és mellékmotívumok rendszere (például Felhőmadár, Káosz, Különös táj).
Emlék, Japán, Labirintus, Tavaszi szél, Vitorlás és Talált művészet címet viselő munkáiból játékos alkotói attitűd olvasható ki, ennek következtében a képek már kevésbé drámaiak, egyre kevesebbet mondanak el alkotójuk lelki- és hangulati állapotáról. Ehelyett az éppen aktuális médium felé mutatott alázatos hozzáállásáról tanúskodnak: a műalkotást nem a természet puszta ábrázolásának tekinti, inkább olyasvalaminek, ami maga is természeti alkotás. Nem téveszti szem elől, hogy az alkotói folyamat eredményét, a létrejött művet ugyanúgy meghatározza például a rézlemez, az ecset, a festék vagy a papír, amit használ, mint a művészi elképzelés és kivitelezés. Ezek az absztrakcióba hajló munkák, valamint az objet trouvé (talált tárgy) minimalista megközelítését mutató Talált művészet című installáció a zen buddhizmus művészetének „módszerét” sejtetik, amit Sabro Hasegawa találóan „irányított véletlenként” írt le. Ebből a perspektívából a képek ugyanazzal a természetességgel jönnek létre, mint azok a felhők vagy fűcsomók, amelyeket jelzésszerűen sejtetnek. Ebből fakadóan Tamus alkotásaiban a véletlenek és az esetlegességek kreatív művészi kontextualizálásával találkozhatunk.
Tamus István 65 év képekben című retrospektív kiállítása a debreceni Sesztina Galériában tekinthető meg 2018. november 24-ig.
