Ahogy sétáltam haza a Trafóból, megpillantottam egy műanyagpohár-darabot. Tudják, azt a bordás barnát, amit a legtöbb kávégép-automata kiad. Csillogott a bordáin az esti fény. Szép volt. Tényleg. Pontosan olyan volt, mint a Búcsú (Lähtö) díszleteként többszörösen felfüggesztett, gyűrött drapériák: azoknak is bordáik voltak és azokon is csillogott a fény.
„majd / megáll a metszéspontban. átszabja / utazóit. összeáll a föld, két félteke, / nap süt. körívbe feszül a szivárvány, / középen ember. szőlőt metsz, és / felejt. metsz és felejt egy öreg / szikével.”
(Mezei Gábor: fél/metszés)
Néha le kellett őket engedni, aztán fel kellett őket húzni, mindemellett vászonként is funkcionáltak. Rájuk vetült két ember kapcsolata. Testképeik. Életük. Nagyban. Olyan nagyban, hogy vetített másaik bőre a függönybordák miatt éles és erősen ráncos volt. Megéltnek tűntek annak ellenére, hogy a Kapcsolat-performansz két figurája – a Lány (Vera Selene Tegelman) és a Fiú (Kalle Nio) – először épp az ellenkezőjét sugallták: fiatalságot és életerőt. Ugyan fizikalitásuk bejárta a teret, a darab végére már csak egymás árnyképeit tudták a magasba emelni. Szárnyalniuk kellett volna, de nem tudtak. Helyettük csak a függönykötelek húzódtak fel, mert figuráink úgy döntöttek, nem kapaszkodnak többé. Elengedtettek.
Azért ne siessünk ennyire előre – paradox módon – a darab végéhez, kezdjük olvasni valahol a közepénél. Ott, annál a jelenetnél, ahol a Búcsú által színre vitt létösszefüggés ténylegesen a szemünk előtt tárulkozik fel. A térben ekkor egy másik, zárt tér jelenik meg: egy üvegdoboz, benne egy virágokkal, vázával, palackkal, borospoharakkal, tálakkal és evőeszközökkel megterített asztal, végein egy-egy szék, amelyeken figuráink foglalnak helyet. Leképezése és megkettőzése ez persze annak a kijegecesedett pillanatnak, amely a Trafó színháztermébe lépve fogad minket: pasztellkék, bordázott drapéria, amelyből kiemelkedik egy asztal – rajta a már említett tárgyakkal – és két szék. Csak körvonalaikban és kiterjedéseikben látszanak, de plasztikussá teszik annak a félig el- és lefedett, félig meg- és kiterített állapotnak a súlyát, amelyet figuráink kapcsolatnak neveznek.
Ebben az üvegtérben lassítva látjuk, ahogy a lét szétmállik: furcsa, nyúlós, tapadós anyag fedi mind az asztalt, mind a testüket. Ebbe vannak beleragadva a tárgyak is, ők is. (Azért nem írom, hogy és ők is, mert kapcsolatuk révén mintha figuráink is tárgyiasulnának.) Míg a tárgyak törés nélkül, csaknem „biztonságban” fordulnak le az asztalról, addig figuráink egymáson táncolva „pörögnek”, hogy testük összeérjen, hogy egy időre egymásba olvadjanak, hogy egy olyan kötelék jöjjön létre köztük, amely megszületésével le is válik, el is válik. Kapcsolatuk a Másiké lesz, így életképtelen, mert már mindig a múlté. Elveszik, nincs jelen, legfőképp sajátként. Olyan ez, mint a szitakötők élete: lárvaként évekig jelen lehetnek a víz alatt, életük a felszínen mégis rövid ideig – tavasztól őszig, virágzástól azok lehullásáig – tart. Mintha csak azért születnének, hogy meghaljanak.
A szitakötőt ezért olyan kulcsszóként tételezném, amely a darab jelentéshálóit feltárja, a doboz falait pedig kitárja. A következőképpen: a Lány egy ponton megáll az üveglét keretének egyik metszéspontjában, látszik, hogy erőt vesz magán, majd azt a szó fizikai értelmében kifordítja sarkaiból, hogy az áttetsző lapok felemelkedve, a levegőben átrendeződve és – ez a legfontosabb – megszabadulásvágyat tükrözve szárnyakká váljanak. E mozdulat abból a szempontból is jelentős, hogy árnyalja a darab által kezdetben felvázolt „normatív” kapcsolat genderszkriptjeit és azok erőviszonyait, mert ágenciát ad a Lány kezébe (is) életútjának átszabására. Ugyanakkor mindezt a szomorúság is beárnyékolja, mert a szitakötő szárnyain visszacsillanó szivárványfényekhez hasonlóan figuráink kapcsolata is csak illúzió: valójában színtelen. Tükörlét, „két félteke”, amelyek csak elérhetetlenségükben állnak össze.
Ezért van az, hogy a darab végéhez közelítve a szárnyak napelemszerű fényfelületté alakulnak, amelyek igyekszenek összegyűjteni az egymás felemeléséhez, a kapcsolat megmentéséhez szükséges erőt. Ennek ellenére figuráink csak egymás árnyképeivel, testük képzeletbeli alakjaival tudnak érintkezni – jelenük nincs, ottlétük megszűnt. A Kapcsolat olyan képei ezek, amelyek valóban a szitakötő-lét szomorú ellentmondását helyezik kilátásba.
E sziták kötelékében való létezést a Búcsú az emberközi kapcsolatok elforgácsolódásaként mutatja be. Itt kell visszatérnünk a díszlet két, már említett eleméhez: a drapériához és az üvegdobozhoz. Merthogy figuráink is ugyanúgy függnek, mint a lógó, bordázott anyag, csak éppen egymástól. Ugyanúgy azon munkálkodnak, hogy minél szorosabbra húzzák kötel(ék)eiket, hogy tartani tudják saját súlyukat, és hogy életszövetük minél több szállal kapcsolódjon egymáshoz. Csakhogy ez az egymáshoz való ragaszkodás, ez a másikba való kapaszkodás olyasfajta málló állapot – ha úgy tetszik: álállapot –, amely szükségképpen széttartáshoz, eltávolodáshoz vezet. Akár egy pillanatnyi kötelékként, a Másikban való feloldódás lehetőségeként, akár egy függelék leválásaként, a Másik elkülönböződéseként tekintünk a mállásra, mindkét esetben a mulandóságon, az időből való kimetszettségen van a hangsúly. Azon a két ember közötti kapcsolatmegszűnésen, amikor a szita transzparenssé és tággá válik, hogy az egykor sűrűn szőtt hálón most látványosan és akadálytalanul kipöröghessenek a Másik életéből, egymás jelenéből, hogy egymás árnyaivá válhassanak.
Nem véletlen, hogy a Másik árnyképének megragadása, az egymásba ékelődés gesztusa és az ezekre tett kísérletek vizuális leképezései kitüntetett szerepet kapnak. Ide két, az eddigiek feszültségét humorral oldani kívánó jelenetet kapcsolnék: a ballonkabátét és a vasalódeszkáét. Az előbbinél a Fiúba bújik a Lány, akik megsokszorozott kezeikkel egy kabátban próbálnak két embernek helyet találni, azt – hasonlóan a drapéria függelékeihez – hol levetik, hol felhúzzák, be-betörve ezzel abba a térbe, ahol a Másik keze folyton megérint. Az utóbbinál a Fiú veszi fel a Lány szerepét, amikor szörfdeszkájából vasalóállványt varázsol, hogy kiegyenesítse egy gyűrött ing ráncait, ami – jobban mondva: aki – életre kel, tiltakozik a Fiú – számára a Másik – érintése ellen. A Fiú így hiába próbálja megülni a – saját szemszögéből – Másik hullámait vagy átszabni anyagát, megjavítani testének „hibáit”. Mindkét esetben ugyanaz történik: elér a Másik. Kezeivel megérinteni próbál, figuráink harcolnak ellene, miközben kapcsolatuk idejét veszti, az is elér: megöregszik, múlttá válik, szétmállik.
Búcsúdarab. Kimozdulási-megszabadulási próbálkozások egy halott kötelékből, amely Kapcsolatként „körívbe feszül”, meghúzva annak a léttérnek a vonalait, amelyben két embert mindössze annak képessége tart össze, hogy újra és újra, már-már kényszeresen megtegyenek valamit, pedig tudják, a végén minden borulni fog. És – ahogy azt a darab kezdőjelenete szépen példázza – borul is. A Másikkal való otthonosság virágai lehullanak, poharak összetörnek, életek tárgyiasulnak. Borbúcsú ez, amely időben kimerevíti az embert: megáll, borért nyúl, poharát megtölti, megemeli, késsel megüti, torkát megköszörüli. Hangot ad. Hangot jelenének és önmagának. Hangot a vágynak, amitől elköszön. És hangot a bánatnak, amire koccint. Mezeivel szólva: „szőlőt metsz, és felejt”. Többször, egymás után.
WHS: Búcsú (Lähtö). Rendezte: Kalle Nio. Koreografálták és játsszák: Vera Selene Tegelman és Kalle Nio, Trafó, Budapest, 2018. november 9.
