A pokol élővilága; képekkel
A disznók előcsoszogtak a sötétségből. Viktória hívta őket, az éjszakai etető, ők pedig tették a dolgukat. Viktória a disznóól falánál állt, szorosan összehúzta magán esőkabátját. A lábánál fekete zsákok hevertek. Nem szokott hozzá a sikertelenséghez, számára az élet folyamatos haladás volt pontosan meghatározott célok felé. Egy lista, ahol egymás után lehet kihúzni a feladatokat. Azonban ez a tétel másfél éve áthúzatlan maradt. Az osztrák sem kelt fel a teremtés boncasztalán.
Viktória kinyitotta az első zsákot, és kiemelt egy adag húst. Ő maga is ilyen hús lesz majd egyszer, ha a dolgok így haladnak tovább, inkább előbb, mint utóbb. A férfi húsa a trágyára hullott, a sertések boldogan röfögve zabáltak. Viktória újra lehajolt egy adagért. Érezte, hogy az izmai dolgoznak. Tökéletes izmok hibátlan csontokon, a fenséges koponyában nagyszerű gondolatok keringtek a fantasztikus személyiség körül, ahogy az univerzum minden egyes atomja, minden múló pillanata ugyanazon rejtélyes akarat körül mozog szüntelen. De azok a kurva férfiak akkor sem élednek fel. Sem elektromos stimulációra, sem kémiai behatásra, sem számítógépes vezérléssel. Az utóbbival érte el talán a legnagyobb sikert, mert a test ugyan nem állt lábra, de a száját kinyitotta, aztán sikoltott és sikoltott, amíg el nem koptak a hangszálai. Őt is megették a disznók. Ha él, élete végéig egy Toshiba laptoppal a hóna alatt kellett volna mászkálnia.
A sertések faltak, Viktória most a beleket hordta eléjük, és valami különös, távoli szeretetet érzett az állatok iránt. A disznók megbízhatóan végezték feladatukat, a tudomány viszont nem. Az egyik hájas kan felpillantott rá, a szájából csorgott a vér. Hálásan röfögött. Viktória megvakarta az állat fülét.
– Légió – mondta a sertés, majd visszatért a zabáláshoz.
Viktória tudta, hogy az állatnak igaza van, noha úgy gondolta, csak képzelődik, hisz a disznók nem tudnak beszélni. Ugyanakkor az átlagembernél magasabb rendű elméje a szigorú logika börtönének sötétségéből kiemelte az egyetlen lehetséges megoldást. Nyilván ezért hallotta félre az állatot, ezért szűrt ki egy jelentés nélküli hangból valódi jelentést.
A következő fél évben a rá jellemző következetességgel, pontossággal és gyorsasággal átrágta magát az okkult szakirodalom főbb művein. Meglepetésére az orvostudomány legnagyobb szaktekintélyei mind használták ezeket a köteteket. A “vakok megmentőjeként” is ismert Dr. Carl Johnsberg aláírása ott díszelgett az Arab Fóliánsok replikakiadásának kölcsönzőlapján; az ismert szülész-nőgyógyász, Dr. Yakamura Nakata a Necronomicon Ex Mortis 1972-es, értelmezésekkel ellátott kiadását forgatta, ha lehet hinni a könyvtár adatlapjának. Miután elég ismeretet szerzett, világossá vált Viktória számára, hogy egyetlen könyvre van szüksége az életben: “A pokol élővilága; képekkel illusztrált kiadás, 1944, American Satanic Preservation Press Society, félvászon kötés, oldalszám: ismeretlen”.
A könyv négy hónap után érkezett meg a Miskatonic Egyetemi Könyvtár segédállományából. A kötet érkezése előtt Viktória telefonhívást kapott a könyvtár ügyvezetőitől, amiben elmeállapota, családi helyzete, felekezeti hovatartozása felől érdeklődtek. Miután Viktória egyenes és következetes válaszokat adott, felkészítették a könyv átmeneti birtoklásával járó felelősségekre. Másnap útnak indították a kötetet Viktória felé.
Viktória összerakta az újabb testet. A tökéleteset. Minden benne volt, amit egy férfitól elvárt. A fogakat egy lengyelből vette ki. A fogak a legfontosabbak minden férfiban. Megismételte az előző modell briliáns húzását: méhet helyezett a gyomorba, hogy a lengyel hordhassa ki születendő gyermekeiket. Viktória nem akarta elveszíteni tökéletes alakját.
Kedd volt, amikor a fiú megérkezett. Jobb kezében fehér botot tartott, úgy kereste az utat Viktória szállása felé. Szürke inget viselt, alatta Star Wars-os pólót; sötét farmernadrágot és papucsot. Vékony gyerek volt, az arcbőre úgy feszült a koponyájára, mintha meg akarná fojtani. A szeme helyét kötés takarta, a szürke anyagot lassan átáztatta a vér.
– Csókolom – mondta a fiú.
A vállán vászontáska lógott, rajta a Miskatonic Egyetem logója. A táska rejtette a könyvet, Viktória szinte érezte a kötet vonzását. A gyerekre nézett, a szemét fedő anyagra, és azt szerette volna, hogy a fiú felvegyen egy szemüveget, ahogy a rendes vakok szoktak, hogy olyan legyen, amilyennek egy világtalannak lennie kell. A fiú elmosolyodott. A fogai feketét voltak. Viktória az asztalhoz vezette a gyereket. Leültette és amerikai csokis kekszet rakott elé egy tányérra. A telefonban azt mondták, az a kedvence. Viktória elvett egy szelettel, noha nem szerette igazán. A rágcsálás megnyugtatta.
– Nem hiszek a pokolban – mondta végül.
– Nem is kell – válaszolta a fiú, majd magába tömött négy kekszet, aztán kivette a táskából a könyvet, és végigsimított az ébenfekete gerincen.
– Megnézhetem? – kérdezte Viktória, és a kötetért nyúlt.
A fiú a mellkasához szorította a könyvet.
– Úgy akar járni mint én? Azt akarja, hogy a szemgolyóit kitépjék, mint egy-egy szál dudvát a földből? Hogy a lelkét egy szüntelenül járó malom kerekei morzsolják az örökkévalóságig? 117 éve láttam meg a könyv lapjait. Azóta is csak azokat látom.
Viktória megvonta a vállát.
– Jól beszélsz magyarul – mondta.
– Nem magyarul beszélek – mondta hidegen a fiú. – Nincs még keksz?
Viktória úgy érezte, az irányítás kicsúszik a kezei közül; a feje is megfájdult. Kell a francnak gyerek. A sertésekre gondolt a határban, a kielégülésre, amit emberhús nyelése közben éreznek. A gyereket is boldogan zabálnák fel. Viktória elővett a szekrényből még egy csomag kekszet, kiszórta a tányérra.
– Hogyan keressek ebben a könyvben, ha nem láthatom? – kérdezte. – Még a tartalomjegyzéket sem?
– Kutatási vagy használati igénnyel tanulmányozza a pokol élővilágát?
Viktória egy pillanatig úgy gondolta, hazudni fog. Végül válaszolt.
– Használati.
– Mi a cél?
– Testfeltámasztás.
– Szeretteink visszahozása az életbe nem egyszerű feladat, de azt mondanám, a hetedik bugyor kínkamráinak falán növő rovómoha alkalmas lehet a célra. A moha érdekessége, hogy szimbiózisban a lélekkel…
Viktória megkopogtatta az asztalt, hogy elhallgattassa a fiút.
– Félreértesz – mondta. – Nem visszahozni akarok az életbe. Életet akarok adni valaminek, amit én csináltam. Az én teremtményem.
– Gyerek? – kérdezte a fiú.
– Férj.
A fiú a fejét rázta.
– Minek akarna férjet csinálni? A pokolban számos férfi várja, hogy a szerelem ereje…
– Olyan kell – vágott a fiú szavába Viktória –, amit én csináltam. Ami az enyém. És csak az enyém, érted? Minden egyes gondolata, minden egyes lélegzete, életének minden egyes perce, érted? Működnie kellene, de nem működik. Megcsinálom hibátlanra, és nem mozdul. Nem él. És ha ez nem él, akkor én sem fogok.
A fiú bekapta és elrágta az utolsó darab csokis kekszet is a tányérról.
– Igen, ez a probléma a feltámasztásnál. A lélek kérdése. Általában vissza kell hozni a pokolból, hogy belerakják a testbe. De magának egy teljesen új lélek kell.
– Nem hiszek a lélekben – mondta Viktória. A fiú újra megvillantotta fekete fogait.
– Nem is kell. Sejtem, hogy magának mire van szüksége. De ha odalapozok a könyvben, akkor azzal meg is idézem. Felkészült erre?
Viktória bólintott. Majd rájött, hogy ezt a fiú nem láthatja.
– Igen – mondta.
A gyerek csendben ült, és Viktória úgy látta, mintha olvasna, mintha a feje mikrométernyit mozdulna, ahogy a tekintete követi a sorokat. Majd megpillantja az illusztrációt.
Valamennyi tükör eltört az épületben. A fürdőszobában kettérepedtek a csempék. A szoba bomlásillata enyhe kénszaggal keveredett. A lefolyóból fájdalommal és kéjjel nehéz sikolyok törtek fel. Viktória lehunyta a szemét, és még egyszer eldöntötte, hogy ő nem hisz a pokolban. A fiú felolvasott a könyvből.
– „A Napégető Lélekkas. Család: szolga. Fajta: büntető. Előfordulási helye: az ötödik és a hatodik bugyor lápjai, a Pokol díszcsarnokának mennyezeti repedései. A Napégető Lélekkas a lélekcserélő, lélekkiemelő és lélekromboló feladatokhoz használt fajta; akarata egy a Pokol akaratával. Emberi szem számára érzékelhető manifesztációja darázs formában jelenik meg. A Lélekkas megidézése minden esetben a pokolban tartó örökös szenvedéssel jár, a halál napjától az örökkévalóság végéig, és utána is. Semmi esetre se idézzük meg; különösen, ha allergiásak vagyunk a darázscsípésre.”
Darazsak töltötték meg a szobát. Viktória megfordult. A Lélekkas az asztalnál állt, feje a plafont verte. A fogai milliónyi darázsfullánk, szívverése a darázskirálynő akarata, vére méreg, bőre ezer halál. A fiú fordított az ember és a Pokol között. Viktória elmondta, mit akar. A Lélekkas elmondta, mi az ár. Mivel Viktória nem hitt a pokolban, elfogadta az ajánlatot. Az apja lelke a pokolé, maga a halál jön majd el érte, hogy a negyedik bugyorba vigye, a gyermekei mind a pokol szolgái lesznek, egy az életben, egy a halálban, egy az álmokban. A szerződést egy darázscsípéssel írták alá.
A sertések előkotródtak a sötétségből, az éjszakai etető hívta őket. De most volt vele valami más is. Rettenetesebb, mint a böllér kése, mint a perzselő láng, amivel a bőrt égetik le a halál után. Csak egyikük mert Viktóriához szaladni, a hájas kan. A Lélekkas erős fullánkjaival kettészelte az állatot, megkereste szívének legmélyebb pitvarát, és kitépte a disznó lelkét. Viktória elmosolyodott. Végül is, gondolta, minden férfi disznó.
Hajnalban, mikor mindennek vége lett, Viktória felébredt a szuszogó lengyel mellett a boncasztalon, és látta, hogy a gyerek őt nézi. Már nem takarta kötés a szemét, szemgödreiben férgek tekeregtek. A kezében ceruzát tartott, és a nyitott könyvbe rajzolt egy újabb illusztrációt.
– Bővül a pokol élővilága? – kérdezte Viktória. A fiú bólintott.
– Megnézhetem?
A fiú nemet intett.
– Nem kell – mondta. – A tükörben úgyis látja.
Viktória mosolygott. Lesz néhány változás, amikor leér a pokolba. Egy kis rendszerezés.
– Mi a neved? – kérdezte Viktória. A fiú becsukta a könyvet, és összeszedte a holmijait.
– Légió – mondta.
Borítófotó: I etsystatic
