A mutató- és a hüvelykujjammal nyúlok a bal szemembe, fölülről és alulról csípnek össze az ujjaim, hosszasan keresgélek a szaruhártyámon, majd ugyanez a jobb szememben. Próbálgatom a látásomat, közelre jól, kicsit távolabb már minden homályos, majd kétségbeesetten keresem a szemüvegemet a mosógép tetején, aztán visszabotladozom az ágyamba, közben arrébb rúgom a szemüvegem, és szinte elégedetten süllyednék vissza az alvásba, csak álmodtam, hogy kontaktlencsében aludtam el. De még csak tíz órát mutat a telefonom, tudom, ha újra elalszom, hajnalban legkésőbb háromkor már forgolódni fogok. Pontosan akkor ébredek fel, továbbra is a szemem jár a fejemben (képzavar, képzavarabb: úszik be a tudatomba), a sötétbe bámulok arra gondolva, hogy milyen természetesen nyúltam a szemembe előző este, mert azt álmodtam, hogy ébren vagyok. Ilyenkor szoktam azon gondolkodni, hogy ez még annak az alvászavarnak a lecsengése lenne-e, amelyben évekig lebegtem gyerekeim kiskorában, vagy csak ez vagyok én, ugyanaz az ember, aki gyerekkorában rengeteget forgolódott, fülelt, félt, (kon)fabulált az éjszaka közepén. Aki emlékszik az órák ketyegésére, a zárak kattanásának hangjára, a hajnali első autókra és autóbuszokra, az ágynemű keménységére.
Legjobb volt a könyvek miatt rettegni. Felriadni Lockwood álma miatt, aki Szelesdombon az ébrenlét és az álom határán billegve lép be az olvasóval Catherine Earnshow történetébe, miután beleolvas Catherine gyerekkori naplójába. Az éjszakai eseményekben minden racionálisan megmagyarázható, még a kísértet valóságosságának élménye, és az is, hogy bizonyos tudatállapotok bizonyos terekben rettegést generálnak. Ez a sokadszori olvasásban is lenyűgözött. Idővel persze elkezdett zavarni az alacsony szereplőszámból létrejövő számos házasság, és a generációs ugrások, mert sokadjára tudtam csak könnyedén követni a nevek és a viszonyok kereszteződései nyomán létrejövő konfigurációkat. Aztán zavarni kezdett Catherine Linton figurája is, aki először az egyik, majd a másik szülői ágból származó unokatestvérébe szeret bele. Sokkal kiábrándítóbb volt azonban arra rájönni, hogy a regénybeli összes fiatal abba lesz szerelmes, aki közel van hozzá, s az ezekre a szerelmekre alapozott házasságok valójában mind rövidek, boldogtalanok (csak az nem, amelyik még nem köttetett meg), illetve tele vannak lappangó vagy tomboló erőszakkal. Talán ez az igazi kegyetlensége a regénynek, vágyat kelteni a szerelemre, az azt legitimáló házasságra, majd könyörtelenül lesújtani és groteszk módon halállal megváltani a hősöket a szenvedéstől – amely aztán egyfajta nyugtalan alvásban és alvajárásban folytatódik némelyek esetén.
Az alvásnak és az álomnak mindig furcsa volt a szemiológiája, mitológiai, kulturális, patológiai és persze pszichológiai terhekkel baljós, s a modernséggel egyre fenyegetőbbé vált az alvásban bekövetkező tudatvesztés, az önkontroll felfüggesztésében létrejövő kiszolgáltatottság, a jelentésadás kényszere. A kétely elhintése, hogy az idill nemcsak az ébrenlétből, hanem az alvásból is hiányozni tud. Ráadásul könnyen megtörténhet, hogy az alvásból olyasfajta dinamikusan performatív tapasztalat formálódik, mint az olvasásból.
Borítófotó: Eugène Delacroix, A vetetlen ágy, 1827, akvarell, papír, 185 x 299 cm, Louvre, Párizs
