Luna
Luna minden reggele egy szertartás szerint zajlott, szigorú szabályokkal, menetrenddel. Ébredéskor először a halálra gondolt. Átélte az élet és a halál találkozásának elkerülhetetlenül bekövetkező idejét, megpróbálta elképzelni a pillanatot, amikor a Semmi kapujába érkezik. Ebből a magasztos állapotból mindig hólyagja feszítő érzése billentette ki, mert éjszaka sohasem járt ki pisilni. Már a tisztálkodás alatt belekezdett reggeli imájába.
A délelőtt munkával telt. Novellákat írt, olykor folytatta a tegnapit, néha újat kezdett. Fontos szabály volt, hogy soha sem fejezheti be őket. Így számtalan kezdemény született, de kész szöveg egy sem.
Az egyik ilyen torzó a magát megevő lányról szólt. Sue-t egy őszi vasárnap reggel a parkban látta meg a mesélő, Don. A park még kihalt volt, csak a távolban tai chizott egy kis csoport. Don figyelte a lassan elhaladó réveteg tekintetű, gyönyörű nőt, akit azután napokig nem tudott kiverni a fejéből. Következő vasárnap kora reggel újra a padon ült, várt, és a szőke csoda újra megjelent. Lassan, szinte botladozva haladt, minden csöndes volt és nyugodt, csak a száraz leveleket kavarta föl néha a szél. Egy hét múlva minden megismétlődött. Majd Don a következő alkalommal megszólította őt, aki azonban – mint ahogy az egész világról – róla sem vett tudomást. Nem látott, nem hallott, nem beszélt. Így ment ez egész ősszel, míg egy vasárnap hiába ült a padon, a lány nem jött. Majd következő vasárnap sem. Ekkor Don érezte, indulnia kell. Azt hitte, megbolondult, de a lába egyre szaporábban vitte, tudta, melyik sarkon kell elfordulnia, és azt is, melyik háznál kell megállnia. A lakóktól tudta meg, hogy valóban itt lakott egy álomszép, fiatal, szőke nő, Sue-nak hívták. Két hete találták meg holtan a pincében, öngyilkos lett. Testrészeit egyenként leharapta, szétmarcangolta, ereit a fogaival feltépte. Senki nem hallott kiáltást vagy sikítást. Néma csöndben történt minden.
Egy másik töredék – az Utolsó című – Bill, a negyvenéves üzletember története, akinek sikeres életébe halála előtt két héttel kapcsolódunk be. A novella abból áll, hogy sorra veszi Bill utolsó cselekedeteit. Nem nagy dolgokról van szó, csak a megszokott történésekről, de Bill nem tudja, hogy életében utoljára teszi ezeket. Meglátogatja az anyukáját, összevesznek valami apróságon, elmegy egy elegáns üzletbe nyakkendőt venni, nem tudja, hogy többet már nem lesz alkalma erre, négy nappal a vég előtt szeretkezik feleségével, egy nappal halála előtt felmegy szeretőjéhez. Kedvenc joghurtját három nappal a tragédia előtt kanalazgatja utoljára. Azon a bizonyos reggelen úgy mos fogat, hogy nem tudja, az esti fogmosás már elmarad. Még tankol egyet, majd beveszi élete utolsó kanyarját.
A hét mesterlövésznő című novellakezdeményével egy új műfajt is teremtett, a tragiparódiát, amit olykor tragihumoreszknek vagy tragiburleszknek is hívott, néha humoreszktraginak vagy komolyabban humoros tragédiának, de legtöbbször egyszerűen csak traginak. „Ma írtam egy tragit…” – mondta volna barátjának, kedvesének, ismerősének, ha lett volna ilyen. A hét mesterlövésznő csúcspontja, amikor a fő mesterlövésznő, Kopasz Krisztina a rablóbanda vezérével párbajozik. Miután az első öt lövés után döntetlenre állnak, hosszabbítás következik, de nem győz egyikük sem, barátok lesznek.
Az Egy fekete zsákba raknak végül egy esős őszi este játszódik. B. hazafelé tart autójával, útlezárás, villogó kék fények, lassítani kell. Majd elhalad egy földön fekvő ember mellett, fekete zsákkal van letakarva, csak a két bakancs lóg ki a zsák alól. B. folytatja útját, azon gondolkozik, hogy milyen pillanatokon múlik minden, az ember megtervezi estéjét, esetleg éhes, várja, hogy hazaérjen és vacsorázzon, talán közelgő szabadságát tervezgeti vagy éppen arra a szemét főnökére gondol, aki ma megint baszogatta, majd holnap sértődöttet játszik, de nincs holnap. Majd lassan vidámabb gondolatok kerítik hatalmába, szerencsére ő jól van, mindjárt hazaér, megnézi majd a bokszmeccset a tévében, szeretkezik a feleségével, rájuk fér már. A következő percben azonban kocsija egy kamion alá gyűrődik. Húsz perc múlva B. egy fekete zsákkal van letakarva, csak kedvenc fekete cipője lóg ki alóla.
Az aznapra rendelt munka után Luna mindig választ adott az élet szerinte öt legalapvetőbb kérdésére: létezik-e Isten, halhatatlan-e a lelkünk, a szeretet-e a legfőbb törvény, cselekedjünk-e vagy inkább szemlélődjünk, léteznek-e a dolgok vagy csak minden érzület? Majd sorra vette a három legfontosabb alkérdést: szabad-e az akaratunk vagy eleve el van rendelve minden, létezik-e egy igaz vallás, és ha igen, melyik az, van-e objektív igazság? Táblázatot vezetett regisztrálva a napi válaszokat, majd havonta értékelést készített, az év utolsó napján pedig levonta a következtetéseket. Tavaly nem létezett Isten, de az idén jó esélyei vannak, nyerésre áll.
Mire végzett, késő délután lett. Evett, majd sétálni indult. Általában korán lefeküdt, minden harmadik napon verset mormolt, amíg álomba nem zuhant. Sok verset tanult meg kívülről, minden harmadik napon maszturbált elalvás előtt, a többi éjszakán a sötét plafonra meredve arra a két emberre gondolt, akit valaha szeretett, de már nincsenek.
Ma reggel fejfájással ébredt, hosszan nézte magát a tükörben, az ijesztő ürességet a szemében. Vagy az öröklét fényét. Az üres fényt. Milyen ismeretlen ez az arc. Mintha most látná először. Öreg, táskás szemek. Olyan szomorú ez a történet. Minden történet olyan szomorú – gondolta.
Borítófotó: Heal Your Life Forever