Jelen-tős hang-zavar

Szkárosi Endre az AmbrooBook gondozásában kiadott kötete életműve legkülönfélébb alkotásait helyezi egymás mellé: a Véletlenül nem jártam itt tizenegy fejezetből álló repertoárjában helyet kapnak a lírai és konceptuális költeményei, közéleti versek, valamint kép- és hangversek, amelyek átfogó képet adnak napjaink egyik legfontosabb, ma is aktív avantgárd költőjének munkásságáról.

Izgalmas megfigyelni, hogy milyen irányok határozták és határozzák meg Szkárosi költészetét.

Újra és újra felforgatja, kiterjeszti a költői nyelv konvenciót, feszegeti a szöveg és a vizualitás határait.

Az olvasó ugyanakkor már az első fejezeteknél érezheti azt, hogy a sokszínű, súlyos életmű legkülönfélébb alkotásai – még ha a Véletlenül nem jártam itt csak szemezget is belőlük – nehézkesen férnek el egyetlen kötetben, túlságosan sok egyszerre olvasni őket, így elsősorban újra és újra belevágva lehet a legalaposabban elmélyülni a szövegekben.

Noha a versek formai és tematikai tekintetben is változatosak, felfedezhetők visszatérő megoldások, amelyek egységeket kovácsolnak a kötetben.

Ilyen a hangok, a hangzás, a különböző performatív gesztusok felerősített szerepe, a testiség és a testi tapasztalatok közeli megjelenítése, a vizuális és nyelvi szinten is több jelentésréteget működtetni képes szövegek mechanizmusai is, vagy a jellel és a jelentéssel történő szüntelen játék. A Permutima (140.) és a Fogda dal (I) (106.) című verseket például a jelentésvesztés vagy a jelekké csupaszított, az értelmét fokozatosan elvesztő jelrendszerek határozzák meg, valamint a szótöredékek láttán az ezzel párhuzamosan akarva-akaratlanul is erősen kirajzolódó befogadói tapasztalat miatt kialakuló kontraszt. Amíg az előbbi a verset egy matematikai terminussal működtető szöveg lehetőségeivel számol el, utóbbi a fogda szót szedi szét, rakja össze, kimerítve a kifejezésben rejlő lehetőségeket, például a fog vagy a dada szavak ismétlődő szerepeltetésével: „fog da / fog da da / fog da da fog / fog fog da dada” (106.). Az olyan versek, mint a Hasemita Pogadrák (125.) vagy a V!ertikál!sV!égte!en (128.) még merészebben feszegetik a szövegek vizuális adottságainak határait: ezek olvasási lehetőségeit az írásjelek vagy akár azok kisatírozásának szertelen, sokszor következetlennek tűnő használatával teszi még rétegeltebbé.

Legalább ennyire izgalmasak a kötetben a testet le- és szétíró szövegek.

Például az együttlét mozzanatairól zavarba ejtő részletességgel beszélő Lábak, kezek, ajkak, szemek című vers esetében – itt az aktus részletezése az emelkedetté váló hangvétellel ütközik össze: „rángással burjánzik, hídba feszül / az életadó test, nyelet követ / nyelést, bő csordulást. Röntgen-sugár / mutatná csak, míg gyomrodig fut át ezernyi életem. S üres öled” (36.). Majd: „Ki mondja, hogy múlik a pillanat? / Ki mondja, hogy rövid életünk csak egy? / Ki emel a gyönyör köré falat?” (37.).

A testiség és az intertextusok kapcsán is különösen fontos a 1986-os Merüló Monró című vers mechanizmusa.

Szkárosi szövege egyszerre emeli be Juhász Gyula – ihletforrásként szolgáló – Anna örök című költeményét, torzítja a profanizmusával megidézett szerelmes vers emelkedettségét, jelenít meg egy új, szubjektív, így a Juhász-költeménnyel ellentétesen is olvasható testleírást, és kapcsol hozzá parodisztikus hangvételt: „milyen volt vécéje / nem tudom már / de elhagytak ősszel a szelek / a búcsúzónál” (13.). A testi tapasztalat, az emlékezés, továbbá a szövegek közötti határok elmosása utolsó versszakával lesz teljes, kaotikus és visszafordíthatatlannak tetsző: „sima a tenyerem meleg a kebele / sima a levese ha meleg a feneke / sima a kebele meleg a levese / meleg a kenyerem sima a feneke / meleg a feneke / meleg a feneke”  (13.). A kötet egyik legötletesebb és legszórakoztatóbb intertextuális megoldása a Petőfi kűr című (137.) versben fedezhető fel, ami Petőfi Sándor Dicsőséges nagyurak… című költeményét használja, írja át és újra, egyszersmind egy találó közéleti felhangot ajánlva a befogadónak. „Mit hord össze maga itt, Sándor? / Milyen ízléstelen szavakat hadar itt Sándor! / És egyáltalán, milyen ízléstelen gatyába’ táncol! / Magyar ember ilyen csúnyákat nem mond!” (137.)

A közéleti versként is értelmezhető szövegek a költészet, a művészet, a performativitás és a beszéd kapcsolódási pontjainak tekintetében is sokatmondóak lehetnek.

Több szempontból megkerülhetetlen vers például az Orális Álság (145.), melynek címe néhány oldallal később visszatér a kötetben: „agyarországon orális álság an / ürdüngaotálispálságban / ülünk a okoliékségben / aszatolva orális étségben” (145.). Különösen fontos a 2006-ra és 2018-ra datált, azonos című verspár, a Közéleti Epigram (154.) verziói, amelyek két megváltoztatott szót leszámítva azonosak. A korábbi vers harmadik sorában olvasható „Vádoljuk Washingtont, vádoljuk Moszkvát”-t a „Vádoljuk Brüsszelt, vádoljuk Sorost” mondatra cseréli a szerző. Ezeket a verseket érdemes párhuzamba állítani a 2000-ben született, a cselekvést, erőszakot és pusztítást a középpontba állító Óda a városrombolókhoz és az emellett helyet kapó, a hadviselés és a gondviselés kifejezések torz összjátékát működtető A gondviselés.

Ezen kifejezetten dinamikus szövegek túlírt, gazdag és burjánzó nyelvi megoldásait érdemes összevetni az említett közéleti versek szó-, betű- és hangvesztéseivel.

A Véletlenül nem jártam itt Szkárosi Endre költői munkásságának és a kortárs (avantgárd) líra lehetőségeinek, formáinak, irányvonalainak feltérképezéséhez kulcsfontosságú válogatás, még akkor is, ha első pillantásra és olvasásra egyetlen kötetben mindez kaotikusnak és túlzsúfoltnak, a kötetszerkezetet tekintve pedig kevéssé átgondoltnak hathat. A konvencionális vagy legalábbis annak vélt lírai gesztusok felforgatása vagy figyelmen kívül hagyása, továbbá a költő szubjektumának, hangjának valamint testének ezzel párhuzamos szétzilálása a megfelelő ütemben, apránként és figyelmesen olvasva igazán izgalmas jelentésrétegek lefejtéséhez vezethet.

Szkárosi Endre: Véletlenül nem jártam itt – Válogatott és új versek, AmbrooBook, Budapest, 2018.