„Fuss! Menekülj!” Ez a kétségbeesett felszólítás négyszer-ötször is elhangzik Sándor Iván idei regényében, A hetedik napban. S ha nem is ilyen sűrűséggel, de kihallani vélem még jó néhány közelmúltbeli műből: a szerző korábbi regényeiből (Az éjszaka mélyén 1914-ből, A Vanderbilt-jacht hajóorvosából), Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatérjéből, Márton László Hamis tanújából és Két obeliszkjéből, Ménes Attila, Potozky László és Totth Benedek disztópiáiból (Folyosó a Holdra, Égéstermék, Az utolsó utáni háború). Az életveszély, a menekülési kényszer közös a fenti művekben, ugyanis világégés, polgárháború vagy egy népcsoport elpusztítása a tárgyuk.
A természeti, ökológiai és szociális katasztrófáktól, no meg az őket kísérő háborúktól való félelem a levegőben van.
Az afrikai és a közel-keleti válságövezetekből menekülők tömeges otthonkeresése mára már egyértelművé tette, hogy a globális vagy régiós problémák következményeit mi, európaiak sem tudjuk többé elkerülni vagy másokra hárítani. A félelem, a szorongás aztán kiváló táptalaja lett (különösen az egyébként is bizonytalan Közép-Kelet-Európában) a bizalmatlanságnak, a gyanakvásnak s a bűnbakképzés törzsi hagyományának, márpedig ez kizárja a felelősségteli megoldáskeresést.
A kortárs szépirodalom katasztrófaábrázolása mintha erre a fejleményre reflektálna, s a regények hol a disztópia eszközeivel, hol mitikus vagy történelmi távlat teremtésével mérnék fel a katasztrófák előjeleit, lefolyását, fejleményeit. Nem mintha a szerzők naivan bíznának abban, hogy a „kizökkent idő”-t majd épp ők fogják a helyére tolni, de mit tehetnének? „A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran.” Mindenki teszi a dolgát. A regényíró dolga pedig az a kizökkent időben, hogy hatalmi struktúrákat vizsgáljon, manipulációs technikákkal bíbelődjön, közösségi mentalitásokat elemezzen és viselkedésmintázatokat állítson elénk: szokványost, hisztérikust, állatiast. Majd rámutasson a következményre: tömegek szenvedésére és pusztulására. Közben persze megpróbál egyensúlyozni szenvtelenség és érzelmesség, személyesség és példázatosság, lemondás és remény között, hogy olvasóját megtartsa, de ne áltassa; felháborodást és empátiát egyaránt kiváltson, ám befogadóját a könnyek tengerébe se fojtsa, és fel se dühítse annyira mások iránt, hogy a maga felelősségét elmismásolja.
Sándor Iván lírai szépségű, megrendítő történelmi regénye ráijeszt az olvasóra, de meg is nyeri magának.
A regény legfőbb vonzereje, hogy főszereplői rokonszenvesek, velük szívesen azonosulunk. Javarészt fiatalok (16-20 évesek), értelmes, jó szándékú polgári ifjak (Thomas és Jensen) vagy bölcs rabbik leszármazottai (Günther és Efi), s van köztük egy csodálkozó tekintetű, megnémult hercegkisasszony is, Liz, aki elbűvölően furulyázik. Közülük többen életre szóló traumát szenvednek el, de egymásra találásukból (vándor színtársulattá szerveződnek), összetartozásukból, no és ifjúi vitalitásukból képesek erőt meríteni. Hogy ez – háborús körülmények közt – meddig elég az életben maradásukhoz, nem tudjuk felmérni. Úgy búcsúzunk tőlük, hogy élet és halál egyaránt osztályrészük lehet. Mert a véletlen, a szerencse addig is uralta sorsukat: „bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet” (229.).
Otthonuk elvesztését és egymásra találásukat fordulatos, izgalmas és változatos nézőpontú elbeszélésekből ismerhetjük meg.
Egy kívülálló történetmondó indítja a narrációt, majd átadja a szót három hősének, hogy aztán visszavegye s ő zárja, pontosabban ő hagyja nyitva a históriájukat. A narrátorok váltófutásából egyre többet tudunk meg a hősökről s környezetükről, körkörösen tágul a regényvilág, ahogy maga a regénytér is. A csak lassan s nehezen beazonosítható színtér egyébként a 16. századi Dél-Hollandia (Németalföld középső területe), s a tengerparti Leiden az a város, amely mágnesként vonzza a főszereplőket. Többnyire körülötte köröznek, pedig amikor elérik, innen is menekülniük kell: délről északra, északról délre, keletről nyugatra, nyugat felől keletre tartanak. Mint a menekülők, akiknek egyetlen célja, hogy elkerüljék a katonákat, akik bármelyik hadsereghez is tartozzanak, csak ölnek és fosztogatnak.
A regény utolsó fejezete a jelképes „Sehol” címet kapta.
A tagadó névmás két hangsúlyos helyen is elhangzik a záró szövegegységben – tapasztalat és vágy kontrasztjaként: „Soha nem voltam otthon […], sehol” (242.) – összegzi életét a rabtáborban „az Öreg”. Vele szemben a partra szálló, de továbbindulni kényszerülő „Tanító” azt mondja: „valahol csak lenni kell egy helynek, ahol partra szállhatunk […], nem lehet, hogy sehol” (247.). A hetedik nap az otthonkeresés regénye. Az otthoné, amely egyre távolabbi emlékekben létezik már csak: Mathias egyetemi élményeiben, Thomasnak a szeretteitől örökölt tárgyaiban, Liz magányos gyerekkori kószálásaiban, Jensen kamaszkori pantomimjátékában. Meg gesztusokban van jelen (kéz a kézben vagy kéz a kézen nyugszik), aztán hangokban: a tenger morajlásában, a furulyaszóban, a szekérzörgésben, továbbá könyvekben, a róluk folyó beszédben, felolvasásokban s – ami feltűnő – a szinte idillinek mondható családi, baráti és szerelmi kapcsolatokban. Mintha a háború, amely még a közvetlen szomszédok közt is gyanakvást, bizalmatlanságot, ellenségeskedést teremtett, a családi, baráti kötelékeket megerősítette volna.
A fenti motívumok gyakran visszatérnek a szövegben, s ellenpontozzák az ugyancsak ismétlődő nyers háborús jeleneteket, képeket, hangokat. Lódobogás hallatszik, s a katonák rajta ütnek tanyán, falun. Utánuk lefejezett férfiak holtteste marad, üszkös háztetők, feldúlt udvarok, s menekülők özönlenek az utakra. Leginkább nők, gyermekek és öregek. A szárazföldön friss sírok hullámzanak, a tenger holttesteket sodor. A városokat ostromzárral éheztetik ki, megtelnek a temetők, a családok az utcákon földelik el a halottaikat: az élők a holtakon tapodnak. Nincs már, aki a tengerparti gátakat erősítené, ezért a nemes urak (a hercegek) magánhadseregük zsoldosait a menekülőkre uszítják: gyűjtsenek rabokat, kell az utánpótlás a gátak magasítására, a várárkok mélyítésére és a holtak eltakarítására. A természeti elemek, a tűz, a víz, a föld, a levegő, a fém, melyek békében barátságos arcukat mutatták, most maguk is a pusztítás szolgálatába szegődnek. Máglyán égetik el falubelijüket, a boszorkánynak kikiáltott zsidó asszonyt a felheccelt falusiak, felgyújtják a paraszti portákat a katonák, a kastélyokat a fellázadt parasztok. Örökös a köd, az eső, a sár. Minden lépés nehéz, a hideg és a nedvesség mindent átjár.
A fémek pallosokká, vértekké, tőrökké ötvöződnek, és fegyverekké válnak a kapák, fejszék és kaszák is.
Pedig a történelmi idő nem is tűnik olyan barbárnak, elvégre a németalföldi szabadságharc idejében vagyunk, s az a maga polgári és függetlenségi céljaival igen felemelőnek tűnik. E harcok nyomán született meg a független protestáns állam, Hollandia, s nem akármilyen ellenfélt késztetett meghátrálásra: a Spanyol Birodalmat. Igaz, a harcok több nemzedéken át tartottak (1566–1609-ig), s bár korántsem voltak annyira kiterjedtek és pusztítók, mint majd a harmincéves háború, ám Dél-Hollandiában, ahol állandósult a hadszíntér, nemzedékeket irtott ki. A korszak és a helyszín megválasztásában bizonyára befolyásolta Sándor Ivánt a 16. századi Németalföld humanista kultúrája, az, hogy az egyetemeken (például Leidenben) görög-latin műveltségű írástudókat, tudósokat képeztek. A szerző az ő sarjaikat, Thomast és Jensent tette meg a legfontosabb szereplőkké, s nekik szülői örökségként újra és újra el kell gondolkodniuk azon, vajon a történelmi emlékezet írásos megőrzésével és a „történetek továbbadásával” elkerülhetők-e a történelmi katasztrófák. Választ nem kapunk a könyvből, de Thomas sorsa azt mutatja, földbe döngölő teher lehet egy legyilkolt apa intése: „nem szabad felejteni” (56.).
Figyelmet érdemel a regény időkezelése.
Első olvasatban ugyanazt érzékeljük, amit a szereplők: „mintha nem is múlna az idő” (226.) Az évszakok még nagyjából követhetők, a napok azonban összemosódnak, az évek szintén. Mert nincs igazi változás, az élet hihetetlenül leegyszerűsödik és beszürkül attól, hogy csak a túlélésért tett erőfeszítés tölti ki. Az idő relativizálódását azonban más is okozza.
Mind Thomasra, mind pedig Lisre, Jensenre és Thomas nagybátyjára, Mathias bácsira igaz, hogy egyszerre élnek a múltban és a jelenben: traumatikus az időélményük.
A jelenbeli történések, látványok folyamatosan hívják elő belőlük a múlt részleteit. A veszteségek, fájdalmak feldolgozása ugyanis csak így lehetséges. Az egyidejűleg megélt jelen és múlt kitágítja az időkereteket, s miközben 2-3 év telik el a szereplők jelenéből, azt az olvasó évtizedeknek is megélheti. (Számításaim szerint 1596–1598 között zajlik a cselekmény. A záró dátum II. Fülöp spanyol király halálának éve, melyre a 250. lapon találni utalást.)
A befejezés mitikus perspektívába illeszti a regényidőt s a történet egészét is.
Az utolsó 4-5 oldalon – Thomas szabadulási kísérletében – mintha fordított sorrendben megismétlődne a bibliai Káin és Ábel-, valamint a teremtéstörténet. Mindkettő jelentős módosulással. Thomas egy gyilkosság után (ez a szabadulás ára) csónakon menekül, s tengeri útjának a leírása párhuzamba hozható a Genezis mítoszával. Thomas ugyanis éppen olyasmikre figyel fel öt egymást követő napon, mint amiket az Úr létrehozott az idők kezdetén. A hatodik napon azonban mást észlel, mint ami a bibliai mítosz alapján várható lenne. Isten a hatodik napon alkotta meg – férfinak és nőnek – az embert, Thomas azonban csak üldözőket és üldözötteket lát a parton. Az ember megteremtése visszavonódik a világ teremtéséből. Nem csoda, ha aztán a (címbeli) hetedik napon, mikor Isten megpihen, Thomas gondviselés nélkül marad: a tengeri vihar álmában lepi meg.
A szöveg gyakran válik líraivá, néha nem is tudni, prózát, vagy szabad verset olvasunk.
Ehhez a mondatritmuson, a szóképeken és a szentenciaszerű tagmondatok szekvenciáin túl hozzájárul a szöveg meglepő (igaz, Sándor Iván olvasói előtt nem is annyira váratlan) újítása. A mondatkezdő nagybetű és a mondatzáró pont a szöveg 90%-ából hiányzik. A bekezdések maguk is kisbetűsek, a megértést az esetek többségében csak felkiáltó- és kérdőjelek, illetve vesszők segítik. Csak az addigihoz képest megváltozott tónusú vagy a nagyon fontos részeknél tér vissza a szerző a hagyományos központozáshoz. E részletek olvasásakor pihenhetünk és töprenghetünk, hogy aztán ismét magával rántson bennünket a megszakíthatatlanul áradó szöveg sodrása.
Sándor Iván: A hetedik nap, Magvető, Budapest, 2018.
