Mi történik, ha egy faluirodalommal bemutatkozó Arany-kutató hirtelen átnyergel a lehető legurbánusabb műfajra, a krimire? Hogyan teremthető meg egy ismeretlen regény fikciója? És végül: lehet-e ma tizenkilencedik századi nyelven történetet mesélni?
Többek közt e kérdések is feltehetők Milbacher Róbert „kisded bűnregényére”, a Léleknyavalyákra vonatkozóan, s bár két szépirodalmi kötet alapján merész vállalkozás lenne határozott állításokat tenni egy írói pálya alakulásáról, annyi már most látszik, hogy a falusi szcénákat fókuszban tartó Szűz Mária jegyese után ezúttal egy egészen más típusú prózával van dolgunk. A szerző kísérletezőkedve, úgy tűnik, nem hagy alább: a Léleknyavalyák a klasszikus és kortárs szépirodalom mellett az analitikus és metafizikai krimi kontaminálására építő megoldásai miatt lesz érdekes.
Adott tehát a kérdés: hogyan tud teljesíteni a kötet e többféle regiszter összeolvasztásában?
Talán éppen azért, mert az első magyar krimi fikcionális helyébe lép (az igazi első, Gúthi Somáé jóval később, a századfordulón jelent meg), a szöveg magába sűrít olyan jegyeket, melyeket egy kortárs, 21. századi krimitől is joggal elvárnánk: reflektáljon a történet itt és mostjára, hordozzon aktuális társadalmi téteket. A választott kor, az 1848/49-es események utáni szabadsághiányos, csak lassan konszolidálódó időszak ideális terepe a korabeli politikai eszmék és a korhangulat megmutatásának, mégis, amennyire 19. századi a szöveg első olvasatra, legalább annyira szól a máról is. Igyekszik figyelembe venni és színre vinni a két korszak ütköztetéséből adódó olvasói prekoncepciókat és ontológiai dilemmákat: elég, ha arra gondolunk, hogy a világ megismerhetőségének racionalista, romantikus és posztmodern szemléletei ütköznek a kötet lapjain. Hasonlóképp, a különböző nyelvi szinteken megjelenő archaizmusok (szókincs, mondatszerkezet, helyesírás stb.) és a korabeli nyelv érzékletes, de korántsem teljes körű imitálása is arra mutat, hogy a korszak- és témaválasztás csak kerete egy posztmodern problémahalmaz színrevitelének.
Ahogy tehát már e rövid skiccből is sejthető, szépirodalmi szövegként a kötet meglehetősen jól teljesít:
bővelkedik a 19. századi kulturális szcénára történő rejtett utalásokban (ezek felfejtéséhez lásd Szilágyi Márton 2018/9-es Jelenkorban megjelent írását), amelyek az intertextuális játékokkal, ironikus kiszólásokkal együtt jól működő szöveget eredményeznek.
A detektívregény felől közelítve azonban már nagyobb gondban vagyunk:
a krimi talán a legszigorúbb műfaji megkötésekkel dolgozó zsáner, így minden változtatás, elvétel vagy hozzátoldás gyanakvást kelthet a befogadóban. Kicsit hasonló a helyzet most, mint néhány évvel ezelőtt Szilasi László Szentek hárfája című regényénél: hiába szerepelt a fülszövegen a krimi mint hívószó, ez a kiadói marketingfogás már ott sem tudta igazán az analitikus, netán a hard-boiled krimik olvasótáborát mozgósítani. Egyszerűen azért, mert ha nem is kevesebb, de mindenképpen más típusú izgalmat tartogatnak ezek a könyvek, ezért a populáris krimik fordulatos cselekményvezetését, szabályrendszerét nem lehet, nem is érdemes számon kérni rajtuk. Lássuk tehát, milyen más utat talál Milbacher regénye az olvasói érdeklődés felkeltésére!
Kezdjük az alaphelyzettel: az 1851-ben játszódó történet középpontjában Czakó Zsigmond drámaíró négy évvel korábbi öngyilkossága áll.
A cselekmény nem egyszerűen egy nyomozás krónikája, hanem az egykori kutakodás revideálása, amely során a főhős a korábban általa elkövetett hibák nyomába szegődik. Ez a filmekből és krimisorozatokból ismerős fogás ebben a kontextusban újszerűként tud hatni, miközben dialógusképes marad a szüzsé más regisztereivel is. Az utólagos fejtegetések origója (ti. hogy valóban öngyilkosság történt-e) klasszikus krimibe illő jelenet: Hummel József nyugalmazott alkapitányban szokásos reggeli szivarrituáléja közben, a társasági rovat híreit olvasgatva ébred fel a gyanú, hogy annak idején nem járt el teljes körültekintéssel az eset kivizsgálása során. A főhős itt ugyan nem magándetektív, bizonyos értelemben mégis azzá válik: nyugdíjas státusa biztosítja, hogy a rendőrség világát immár kívülről szemlélve, a valós nyomozati munka helyett a saját szakállára dolgozva nézzen szembe az intellektuális rejtélyt jelentő múlttal. Mint az analitikus krimi hősei, ő is a világ káoszán akar felülkerekedni, hogy azt racionalizálva végül mindent és mindenkit elhelyezhessen „a mindenség nagy logikai lánczolatában” (68.).
Hummelt tehát a romantikus hevülettel szemben megfogalmazott és következetesen képviselt racionalista eszme mozgatja – Bárány Tiborral egyetértve, nem is annyira egy átfogó világrend, mint inkább az egyéni világkép megőrzése, helyrebillentése itt a tét. A nyugalmazott alkapitány egyre jobban belelovalja magát a detektívmunkába, de persze ő sem tévedhetetlen: olykor hamis nyomra lel, zsákutcába fut. Vizsgálódásai során szövegről szövegre vándorol, nyomozása középpontjában mindvégig írott anyagok (jegyzőkönyv, újságcikk, nekrológ, szépirodalom) állnak. Mindeközben az olvasó fokozatosan, rendszerint az alkapitánnyal együtt (egy esetben nála is hamarabb) értesül a továbbvezető nyomokról, a regény tehát jól használja ki a mindentudó elbeszélő és a főszereplő tudása közti feszültség játékterét. Az olvasói nyomozás viszont nemcsak a történet síkján, hanem a posztmodern krimi legjobb hagyományaihoz híven egy másik szinten is megvalósul akkor, amikor a szöveg addig hitt identikussága kérdőjeleződik meg. Ez azonban csak az utószó elolvasása után válik világossá, így az ilyen típusú szerzői megoldás az újonnan feldobott rejtély megoldására, a regény újraolvasására késztet.
Az epilógus azt állítja, hogy a kedves olvasó egy irodalomtörténeti kísérlet részese.
A regény ugyanis valójában egy eleddig lappangó kézirat közreadása, amely nem a borítón szereplő Milbacher, hanem egy ismeretlen 19. századi figura alkotása. Hogy pontosan kiről is van szó, az eldöntetlen marad, az azonban egyszerre ironikus és sokatmondó, hogy Milbacher Falk Miksát is lehetséges szerzőként veszi számba, aki a(z egyébként megalapozatlan) közvélekedés szerint a Columbo hadnagyot alakító Peter Falk dédapja volt. Az utószó így kijelöli a most közreadott fiktív első magyar detektívregény és egy szerte a világon máig népszerű amerikai krimisorozat közötti kapcsolat ironikus lehetőségét. A szerző nevével, kilétével folytatott játék unásig ismert fogása a posztmodern irodalomnak; az utószót jellemző filológiai adatgazdagság, a referenciális és fiktív tények egymásba forgatása miatt azonban itt jól működő írói fogásként képes funkcionálni, nem függetlenül persze a szerző irodalomtörténész mivoltától.
Az utószó állításainak tarthatatlansága a regényszöveg ismeretében nyilvánvaló: a figyelmes olvasót újra és újra olyan idézetek, tartalmi elemek zökkentik ki a belefeledkező olvasásból, amelyek aláássák a 19. századi keletkezés fikcióját. A „felsőbb szinteken lévő irodák napsütötte sávja” (64.) például egyértelmű Petri-allúzió, „a lélek balga fényűzését” (87.) taglaló, vagyis a művészetek értelmetlenségéről gondolkodó Hummel pedig Tóth Árpád sorát idézi.
Másutt a pszichoanalízis olyan belátásait hasznosítja a nyomozás során, melyek az állítólagos keletkezés idején ismeretlenek voltak.
A felsorolás még hosszan folytatható lenne, azonban talán ennyi is megvilágító erejű lehet arra nézvést, hogyan aknázza alá szándékoltan a szöveg az önmaga által bejelentett 19. századi keletkezés mítoszát. A regénynek kifejezetten jót tesz, hogy nem akarja magát túlságosan komolyan venni, strukturálisan is előnyére szolgál ez a finom (ön)ironikus távolságtartás (vagy épp szerepösszecsúszás: „Teszem föl a kérdést – tette föl a kérdést magában az izgalomtól immár kipirult Hummel” [99.]).
A krimi műfaji sajátosságait és a kötet eddigi recenzenseinek gyakorlatát figyelembe véve a regényvégi megoldást természetesen én sem árulhatom el. Itt és most inkább arra utalnék, hogy az eddig elmondott és kézenfekvő módon kínálkozó értelmezési lehetőségeken túl ez a regény Hummel József alakjára fókuszálva is olvasható.
Árnyaltan ábrázolt, személyiségváltozásaiban is megkapó figura ő, aki bizonyos értelemben végig önmaga után nyomoz.
Paradox módon egy ponton éppen a megfigyelő válik megfigyeltté, amikor környezete, elsősorban inasa, Lőrinc (Lőr) számára is feltűnik mindennapi rutinjának látványos felborulása, amit közvetve-közvetlenül a nyomozás szenvedélye okoz. Hogy lehetséges-e a racionális világmagyarázatok mellett kitartani egy alapvetően irracionális világban, s hogy a romantikus hevület léleknyavalyái úrrá lehetnek-e egy világéletében racionális elmén, megkockáztatom, még izgalmasabb rétege a könyvnek, mint a posztmodern nyomozás krónikája az első magyar bűnregény után.
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák – Avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről, Magvető, Budapest, 2018.