Nyugodt szívvel vállaltam el a 2018-as verseskötetküldetést, hiszen úgy éreztem, egész évben versekkel, kötetekkel jöttem-mentem, olvastam, írtam. Ám a válogatás során, ahogy lenni szokott, rájöttem, hogy van még jó néhány jelentősnek tűnő kötet, amit nem forgattam (végig).
Így válik a december és a karácsonyi időszak verskúrává az ember életében. De összességében ezt azért sem bánom, mert több esetben „szagot fogtam”, és nem csalódtam. Kár lett volna kihagyni az alapos megmerítkezést Marno János legutóbbi kötetében, vagy így került végül Kali Ágnes sokat emlegetett és dicsért első kötete idei listámra. Persze nem mindenkivel volt ilyen szerencsém – vagy a költőnek velem –, és természetesen messze nem állíthatom, hogy minden idei verseskötetet olvastam volna. A szokásos mentegetőző táncot most nem lejtem el: persze, hogy szubjektív, mi más lenne. Talán a rangsornak sincs olyan nagy jelentősége, hetedik vagy nyolcadik, negyedik vagy harmadik, talán fordítva is lehetne. De ez nem jelenti azt, hogy az élre helyezett és a tizedik között ne lenne óriási távolság: más nemzedékek, pályaszakaszok, másfajta léptékek, versvilágok, befogadói elvárások.
Talán állíthatom, hogy elkötelezettje vagyok a kortárs fiatal lírának, legalábbis követem, olvasom és rendszeresen méltatom-bírálom az első-másodkötetes szerzőket, 2018-ban mégis az érettebb hangok, sokadik kötetek adták a legnagyobb versélményeket, a lelkesedés mércéjéig ezek értek fel, ahogy ezt a lista élmezőnye is mutatja. A középnemzedék kötetei idén valahogy hiányoztak (elmentek prózát írni), kevés verseskönyv reprezentálja a 35-50 év közötti költőket. A pályán elinduló lírikusok között mindig van érdekes, friss hang, újszerű megszólalás, de a korábbi évekhez képest most talán kevesebb ilyen volt. Nem baj, 2019 még tiszta lap, tessék teleírni!
10. Mohácsi Balázs: hungária út, hazafelé (Jelenkor)
Mohácsi Balázs első kötetének kísérletező kedvét és ennek irányait kedveltem. A kortárs vers és poétika tudatos, kimondott megújításának, másfajta megszólalásmódjának keresése összekapcsolódik a városi bolyongással, a hosszú gyaloglásokkal, Pécs tereivel, útjaival, épületeivel. Az építkezések, házbontások (magasház) a versírás dekonstrukciós kísérleteiként is érthetők.
A szerző a kiáltvány (lassúváros-kiáltvány) műfajával és aktivista, közéleti attitűdjével az avantgárd hagyományhoz is kapcsolódik. Mindeközben természetesen, mint az első kötetesek gyakran, megszólal a múlt: a gyerekkor, a felnövés, az éjszakázó fiatalok filozófiája, a felnőtté válás útvesztői. Az identitásra visszatükröződő esti panorámafények azonban még szórtak, esetlegesek. S mindezen szempontok, jegyek így torlódnak szépen össze: „a lassú város legyen az első vers, amiben semmit sem lopunk kassák lajostól, se senki mástól, de félek, hogy ezzel eltörölnénk mindazt, ami eddig épült, amit olyan tisztán látni az emlékezetben […] gramofontölcsér a város, embertelen nagy fény karcolja át. a fény verődő villanása egy ideig ott marad a recehártyákon. ne siess. végre egyedül vagyok. bábu vagy. benne sánta stresszek. és a lassú városban megoldódnak, mint csomók vagy másodfokú egyenletek. kifogytam a nagy szavakból.”
9. Németh Bálint: A hangyák élete (JAK-Magvető)
Németh Bálint hangyás kötete szórakoztató volt számomra. Még akkor is, ha a háttérben egy szakítás, egy hiány feldolgozásának történetszerűsége bontakozik ki. De a hangsúlyok és a (hangyák) vonulási útvonalai, erővonalai nem itt vannak. A kötetre a fiatalabb nemzedékek lírapoétikájának szinte minden címkéje odabiggyeszthető: először is koncept, ezért érdemes is a kötetet egyben szemlélni. Aztán hétköznapi tárgyak, terek megfigyelése és a megfigyelő lírai én megfigyelése történik, így a versek metapoétikai reflexióktól hemzsegnek (mint egy hangyaboly). Mindehhez társul a „kávé-cigi költészet” minden eleme és kísérőcselekvése.
De mintha a szerző is érzékelné ezeknek a költészeti eszközöknek a túljáratottságát, és felmérné a poétikák ki-/megkoptathatóságát, az érvényes megszólalás problematikusságát, ezért (ön)iróniával és fanyar humorral, egy esendő, tehetetlen, halogató lírai én megalkotásával igyekszik felszámolni ezt a fajta versbeszédet vagy bizonyos elemeit. A kompozíció és a konceptuális líra dekonstrukciójának tűnik a szerkezet szubverziója is.
A szerző a hangyákkal is elbánik (Biokill), hogy véletlenül se válhassanak élettörténetének részévé, esetleg önmaga metaforájává. A letörölt pult mint tabula rasa csak a vonulást magát mutatja, a részekre bomló, folyamatosan mozgó világot, s mindez elég, hogy a hangyák „végleg / elvegyék a kedv[et] az öncélú szimbólum- / gyártástól.” A szerző hasonló gesztusokkal él, mint Zilahi Anna A bálna nem motívum című kötetében, a metaversek is minduntalan a hangyák – mint metaforák, jelentéses képek – elpusztítást hangsúlyozzák: „nincs számukra visszaút a régi lakásba, ahol éltek, / mert megöltem őket, a róluk szóló versek hangyái pedig már másik / hangyák, hiszen nincs átjárás vers és valóság között”.
8. Kali Ágnes: Ópia (FISZ)
Kali Ágnes első kötete lendületével és erős lüktetésével győzött meg. A cím magyarázatát, a tekintet kettős intenzitását, a fülszöveg és a mottó „dobja” be a recepció számára mentőövként. Ópia, ópium, óhaza, pia, szépia – ezek futkároznak bennem, amikor a kötetet kézbe veszem, olvasom, leteszem, újra olvasom. Lehetne szép összefüggéseket gyártani ezekkel az asszociációkkal, de éppoly lebegőket, képlékenyeket, mint a kötet versei. És e képlékenység, lebegés nem a művek hangulatára, körvonaltalanságára vonatkozik, nagyon is erőteljesek, hanem arra a köztes térre, belső és külső világ kettősségére, evilági és metafizikai közti átjárásra, ami a szövegekből sugárzik és ki-beillan. Az apa elvesztése, hiánya, keresése, a traumatizált múlt, a felsejlő bántalmazás és a kimondott fájdalom, magány a fiatal lírikusok közkedvelt tematikáját hozza, az egyéni (meg)szenvedés mértékét és léptékét, főleg más költőkkel összevetésben, nem kell tudnunk, elég, ha a költemények hitelesen közvetítik mindezt.
A versek távol rebbenek a mindennapi világtól, a hétköznapi jelenetektől, helyektől és terektől, minden – érzelem, múltbeli élmény, jelenbeli tapasztalat – egy képszerű, metaforikus, helyenként látomásos, helyenként ellenpontozó, groteszk versvilágban „oldódik” fel. Azt mondanám, szárnyal, ha nem húzná vissza a magány, a fájdalom, a hiány, a törött, vágott, csálé szárnyú angyalok ezer képe, bénultsága. Vagy egy pisztolygolyó gravitációja. A magány és a hiányok az elvégzett rítusok, szakrális teendők, az ima, a ráolvasás, a mantra cselekvő és verbális aktusaiban kapnak feldolgozást. Egy olyan versnyelvben, amely a ritmus, rigmus, az ismétlés, a helyenként szürreális képalkotás, szótolulás eszközeiben beszéli ki világgá növesztett fájdalmát. Elragadó, még ha helyenként kissé színpadias, túlságos látványos, „bombasztikus” is: „ha nincs baj, csinálnod kell egyet. / kinézni a kocsmában, hajnalig beszélni, / sírva ölelni, de ma sem találtad meg, / mától csak még jobban hiányzik.”
7. Aczél Géza: (szino)líra 2. – torzószótár (Jelenkor)
A különös (lét)értelmezőszótár második kötete nemcsak a szinonimaszótár újabb kétszáz szócikkére komponál verseket az Aláaknáz és Ám között, hanem korábbi darabjával együtt tökéletesen beleépül Aczél eddigi életművébe. A szótárból hasított címszavak és a hozzájuk társított versek szándékosan egy gigantikus, befejezhetetlen vállalkozás darabjai. Vállalt torzó, ahogy az emberi élet is szükségszerűen az. Nincs idő a végső kiteljesedésre, a dolgok beteljesítésére, a művekben a „mennyi munka maradt végezetlen” emberi, alkotói veszteségérzete kap gyakori reflexiót. Az avantgárdhoz való kötődés és az elégia sajátos keveredése eredményezi ezt az igazán saját versvilágot, amelyben emberi léptékekben, de minden különösebb tagolás nélkül peregnek a napok, s a (szabad)versek (mondat)határok nélküli belső lüktetéssel percegnek.
A szerző nem hisz a kiugró nagy költeményekben, inkább kompozícióban, nagyobb szerkezetekben gondolkozik: „az egyetlen versben különben is sosem hittem jobban nyűgözött valamiféle belső háló mely a teremtő lélekre ráró egy nagyobb érzelmi lefedettséget”. Ennek az alkotói hitvallásnak a megvalósítása most egységes, erős – fájdalmas – hangulatú kötetet eredményezett. Vállaltan öregkori, időskori líra ez, talán túlságosan is, az örök-elégikus Berzsenyi-alkat időszerűnek vélt megélése. Közéleti és közérzeti témák mellett a szemlélődés, a látvány rögzítése, az ablakból való bámészkodás és az ennek kapcsán érkező gondolatok, a reggelek, délutánok és egyáltalán, a napszakok váltakozása. Szűkülő tér és szűkülő világ, amelyben feladat a verstéma megtalálása. A versírás ürügy és menedék, igazodás a napi „edzéstervhez”, ami ritmust és értelmet ad a napoknak. Nem csoda, hogy a metapoétikus kiszólások, az önmegfigyelés rögzítése és az önirónia oly nagy teret kapnak ebben az akadémiai líraszótárban!
6. Szeles Judit: Szextáns (JAK-Magvető)
A Szextáns az erős konceptkötetek közé tartozik. Nem csak azért, mert óriási tankerek, teherszállító hajók és az ezeken dolgozó macsó, izmos tengerészek, munkások állnak a versek középpontjában. Látszólag a méret a lényeg, ugyanis a hatalmas hajótestek méreteik dokumentarista rögzítésével kerülnek bemutatásra, de ezeken túl a többnyire norvég hajónevek, norvég, svéd fjordok, kikötők, városok neveit is megkapjuk precízen, kimért szenvtelenséggel. Kimondhatatlanságuk, idegenségük, hideg egzotikumuk tovább fokozza a versek sajátos hangulatát, közegét, részletesen megrajzolja – számunkra – bizarr világát. A hatalmas hajótestek és útjaik leírása, a rajtuk szolgáló matrózok munkájának, életének ábrázolása nemcsak önmagában gigantikus, fallikus, mindezek egyáltalán nem céltalan elemei Szeles Judit költészetének. Olyan ellenpontok, olyan nehéz súlyok, ballasztok, amelyekhez markáns jelentések, érzelmi viszonyok társíthatók. Például egy szerelem, kötődés és az örökös távollétből adódóan egy folyamatos hiányállapot is kirajzolódik a versekben. A címben rejlő szex, a szexualitás, az erotika fontos része a kapcsolatoknak, az életnek, ennek is.
A versekben szereplő hajók és hajósok ismétlődő eseményei, sorsa azt is megmutatja, hogy a fiatalság, életerő, a – kezdetben, látszólag – gigantikus méretekben, masszívságban rejlő hatalom, az elpusztíthatatlanság, elmúlhatatlanság képzete hogyan kopik meg idővel. A forma, a (hajó)test hogyan pusztul, rozsdásodik, hogyan kerül végül dokkok temetőjébe, hogy kikezdhetetlennek tűnő ereje, de egyben esetlensége, miként válik sérülékennyé, miként törik meg az évek, évtizedek hullámaiban. A tengeri időszámítás és időtapasztalat egészen más: „egy időkapszulában élsz”, a 70-es években, a fémdoboz konzervál.
5. Kemény István: Nílus (Magvető)
A Nílus elegáns kötet. Méltóságteljesen hajózik a Dunától a Nílusig, két nagyszerű költeménnyel keretezi saját vízgyűjtő területét. Kemény István költészete bátran nevezhető folyamnak, óriási területen áthaladó, nagy kiterjedésű áramlásnak, történelmi, kulturális, költészeti hordalékokat, rétegeket szállító, magába omlasztó, majd azokat itt-ott partra rakó mozgó víztömegnek. Ez a képzet már korábban is megszületett költészetével kapcsolatban, és e kötet, címével, verseivel tovább mélyíti e medret. Bár a „hullafáradt folyó” vízgyűjtő területe haldoklik, elsivatagosodik, a folyó mégis él, halad a tenger felé.
A már ismert költői vonások közül a társadalmi, történelmi folyamatokra érzékeny attitűd most is lényeges, a történelem csapásaiból, kataklizmáiból mit sem tanuló ember(iség) szüntelen ismétli tragédiáit, tébolyait, háborúit, hatalmi játszmáit. Ezért lehetséges az egyes történelmi korok, kultúrák közötti átjárásokat megteremteni, felszámolni a racionális, mérhető időt, és a történelmi folyamatokat, eseményeket, az emberiség kultúráját a gomolygó, mitikus időbe helyezni.
Az idő megnyílik, ezeréves léptékű Kemény verseiben. Mindez érvényes azokban a művekben is, amelyekben a beszélő önmagáról szól, a lírai én, a költő alakja, szerepe is konkrét életidőtől függetlenített absztrakciót kap (Mítosz, Nílus). A látszólag könnyeden elegáns, nem egyszer ironikus és bagatell módon akár humorosnak is tűnő vershelyzetekben az a fantasztikus, hogy a személyesnek, az általános emberinek, a történelmi, társadalmi folyamatok működésének vizsgálata, ábrázolása és a mindezekre adott reflexiók együttesen, sokszor igen komplex módon bontakoznak a versekben. A korábbi hangütéseket folytatja a mindenre rákérdező, az értékítéleteket, bizonyosságokat relativizáló, elbizonytalanító beszédmód is. A megszólalók saját gondolatmeneteiket számolják fel, zökkentik ki. A verseket sok esetben a szentimentalizmusig, pátoszig fokozott érzékenység és az ezt folyamatosan megsemmisítő önirónia játéka teszi sajátosan keményivé.
4. Fehér Renátó: Holtidény (Magvető)
A kötet címe (és mottói) az értelmetlen, üres időt, a reménytelen várakozást helyezi(k) centrumba. A Holtidény azonban nemcsak a kifejezetten kellemetlenül fogyatkozó (élet)időt tételezi, hanem a tereket, átmeneti helyeket (heterotópiákat) járja, utazza be, gyötrő metafizikai és közérzeti, közéleti tipródásaink terepei ezek. Az úton levés, a határsávban, terminálon időzés azonban egyáltalán nem nyári kaland a versekben. A kaminonfülke, az útszéli pihenőhely, az uszoda medencéjének fordulója mind-mind otthontalanság, ideiglenesség, nyomasztó „átmeneti zóna”. A menekülés és a menekülés értelmének kérdése, az úton lét helyzetei, a hátsó ülésen, olvadó, pusztuló Atlantiszon vagy bárhol másutt, ahol ez a megfigyelő, reflektáló, értelmező tekintet jár, meghatározzák Fehér Renátó második kötetét. Igen, itt a tekintet jár, nem egy személyes én. A megfigyelő és verset rögzítő alanyok kívülről, szenvtelen, távolító módon „mérik” a világot, s ebben nemcsak a látványnak, hanem a mozdulatoknak, mozgássoroknak és más érzékszervi „letapogatásoknak” is óriási szerep jut.
A félelem, a fóbiák, a kételkedés és a világ, létezés helyzetének elkeserítő, „vízköves” állapota ellenére az élés, a napi rutin, a várakozás és indulás igenlése összetett létszemléletet, viszonyulásokat és képhasználatában, képzettársításaiban is gazdag és bonyolult versnyelvet, versvilágokat eredményez. Néhol talán túlbonyolítottat is, mert érezhetően a szerző a látványok, tapasztalatok kapcsán előtoluló gondolatok, érzetek, reflexiók „mindenségét” akarja közvetíteni a dolgok összetettségének érzékeltetése jegyében. S ebben az időnkénti, a befogadást igencsak megnehezítő túlterheltségben az is szerepet kaphat, hogy a többnyire harmadik személyű, nem alanyi megszólalásmódok a nézőpontokat, látószögeket is kizökkentik a kényelmesből. De határozottan megéri a különböző nézőpontokat felvenni, ez a tekintet, ez a szem ugyanis a távlati látványoktól a test sejtjeiig, az erek, a porcok, a pulzáló tüdő részleteiig nagyon érzékeny műszer. És hát folyton mozog, a „hánykolódás életvitelszerű”, mert „mozgásban lenni talán mégis ellenszere az irtózásnak az űrtől.”
3. Szálinger Balázs: 361° (Magvető)
Két év sem telt el, és Szálinger túlfordult önmagán, a teljes körön. Szerényen bátor gesztus egy lépéssel továbblépni, egy fokkal továbbmozdítani a bolygó, a világ, a táj állapotának szemlélését. A 361° egyértelműen folytatja az előző kötet poézisét, nemcsak a cím, hanem a ciklusok számozása is igazolja ezt. De míg az előző kötetben az arányosság, az egész és az idő kapott kitüntetett szerepet a földrajzi helyek, rétegek mellett, a 361°-ban az elnevezés és a nyelv kerül a geopoétika, geopolitika, az egész bolygót és a szűkebb hazát, a Dunántúlt jelentő táj mellé. Ez a két fő szervezőerő különösen izgalmas verseket eredményez, a polaritások és oppozíciók olyan gazdagságát, olyan metaforikus, képgazdag összetettségét, amely a csillagászati távcső és a földmérő műszer optikáját, látványát egyszerre tudja az olvasó elé helyezni. Mindezt a láttatást a nyelv, a nevek explicit problematizálásával tetézi. Egyfelől a névadás, a valós és kitalált tulajdonnevek áradása teremt új jelentéseket, kontextusokat, ilyesmit talán Oravecznél olvashattunk. A helység- és földrajzi nevek és az elnevezés tevékenysége az ember által igába hajtott bolygó és a természet (vég)állapotát mutatja. Szálinger tulajdonnevei az emberi önhittség jelölői is, benne rejlik a nyelv által uralt világ vakhite, „Mind-mind büszke, teremtésteli / Diószemszórás a szélbe” (Kvadrokeresztúr), továbbá a névadás, elkeresztelés hatalmi játszmái, alkalmi gesztusai, az emberi tudás, ismeret gőgje, mely dolog és jelölő közt jelentést, kapcsolatot vél, akar látni.
De mindezeken túl a versek érzékletes látomások múltról, jelenről, jövőről, az emberek mulasztásáról, elbizakodottságáról, a föld és élet iránti felelősségéről. E legjobb értelemben vett mai, eredeti versnyelv tökéletesen idézi meg Vörösmarty búskomor tekintetét, látomásait, Petőfi vész idején intimitásra vágyó, ölelő karját. Oly gazdag kötet ez, oly messze a személyes lírától, s mégis oly közel az emberhez.
2. Marno János: Szereposzlás (Magvető)
„Beleveszni, beleolvadni a szó- / közök ízületeibe, a szöveg állagába” – pontosan ilyen élmény volt Marno János legújabb kötetét olvasni. Az idézett rész a Szárazvihar című vers felütése, amelynek oximoronja, vagy ha lágyítjuk egy kicsit, az ellentétek kavalkádja, a viszonyrendszerek sokasága szintén eléggé beszédes jelzése e versek milyenségének. A rendszeresen magunkra húzott, majd levetett szerepek társadalmi, külvilágban betöltött helyzeteink, szükségszerű maszkjaink, identitásunk öltözékei, de a szerzőnél sokkal inkább beszélhetünk megszólásmódbeli, versbeli, nyelvi szerepekről; a kultúra, az irodalom múltjához, a költői hagyományhoz való viszonyokról. Bármelyiket is nézzük, a kanyargó hosszúversek vagy az egy-két soros darabok a folyamatos alakulásról, tekeredő (olykor kitekert), formálódó helyzetekről, nézőpontokról, gondolatokról tanúskodnak.
Még a tudatállapotok sincsenek nyugton ezekben a versekben, az álom, a képzelet és az emlékek minduntalan mozdítanak a vershelyzeten, a gondolatok menetén (sic!). A fanyar humor, az önirónia, a cinizmus rendszerint elmúlásképekkel, fájdalommal, kérges félelemmel társulnak, s az előbbiek mintha leginkább akkor lépnének működésbe, amikor a rettegés, az iszony tetőfoka körül támolygunk. A helyzetekből, emlékképekből kibomló, óriáskígyóként tekeredő hosszúversek összességében mégis az elmúlással, öregséggel, betegséggel és elő-halálgyakorlatokkal küzdenek. Mintha egy utolsó (koporsó)vacsorán lennénk, ahol még mindent, utoljára, be kell falni, érezni kell a világ ízét, állagát. A lét a megszólalók számára oszlásban, foszlásban („tökvelő”) van, a szöveg állaga ezeket a cserebomlásokat, az én és a mindenféle szerepek, helyzetek elmúlásának hol melankolikus, hol keserű, hol humoros eseteit tapogatja. A versnyelv dús és rendkívül gazdag ahhoz, hogy Nárcisz alulról (is)tudja nézni tükörképét.
1. Takács Zsuzsa: A Vak Remény (Magvető)
Volt olyan év, amikor verskötetes listámból kizártam a gyűjteményes kötetet. Most nemcsak a szeszély vezetett másfajta döntéshez, hanem az az előttünk heverő, érzékeny, pontos megszólalásmódokból összeépülő óriási életmű, ami Takács Zsuzsáé, és aki Takács Zsuzsa. Hosszú olvasásaim folyamán többször megbizonyosodtam róla, hogy fantasztikus, ahogy mindez előttünk áll, a hang eltéveszthetetlen, kezdettől szinte ugyanaz, miközben a poétikai, tematikus mozgások nagyon is kibontakoznak. Akárhol ütöm fel, lenyűgöz, úgy és ott fáj, ahol csak a nagy líra szokott.
De ha mindössze az összegyűjtött versek élére helyezett kötetnyi új költeményeket szemlélem, az sem változtat semmit a kötet hely(zet)én. A most közreadott új versek, A Vak Remény három ciklusa ismét érzékenyen közelíti meg a metafizikai, egzisztenciális, emberi kérdéseket a bizakodás, vakhit, elkeseredés, bűn, bűntudat viszonylataiban, ám közéleti-közérzeti reflexiói is rendkívül jelentősek. A most közreadott anyag a korábbi versek elé helyezve, kötetcímmé emelve a Takács-líra új befogadási ajánlata is, amely az eddigi köteteket, műveket és a gondolati-poétikai összefüggéseket a vak remény kontextusaiban, jelentéseiben kínálja újraolvasásra. Ezáltal tehát A Vak Remény verscsoport költészet- és létösszegző, visszatekintő, metapoétikai pozíciót is kap.
A remény költészeti, mitológiai, de még inkább ontológiai, létszemléleti szerepeltetése azonban nem a jelenből és e költészet jelenlegi végpontjából az eddigiek elé (fölé) helyezett új motívum és tematika, hanem a Takács-líra szinte kezdetektől jelen lévő implicit és explicit „alakja”, sőt több értelemben is felhajtója, indikátora, amely most még erőteljesebben, még koncentráltabban – szó szerint is – ölt testet. Ám ez a testet öltés sok esetben ironikusan kifordított: A Reménnyel kapcsolatos ironikus távolságtartás nemcsak a formai, poétikai (és allegorikus) hagyományra való reflektálás, és nem is csak a költészeti téma túljáratottságának tudásáról való jelzés, hanem sokkal inkább a reményben rejlő alapvető kettősségnek és a reményérzet ambivalenciájához, a bizakodás és félelem együttes jelenlétéhez való viszony kivetülése, a reménykedő ember öncsalásának, önáltatásának tematizálása. A Remény reménytani szempontból reménytelen tehát: „Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez! / Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja / külsejét.” Nem tudom, nem…, talán mégis: mindenesetre Takács Zsuzsában akármeddig bízhatunk.
