Robin Hood az egyik legrégibb népi hős, aki felvállalja a javak igazságos újraelosztásának ügyét. A középkor óta rengeteg történetben dolgozták fel a Sherwoodi erdő tolvajának mítoszát, ezért elvártuk, hogy Ben Chandler forgatókönyve alapján Otto Bathurst valamilyen újdonsággal lepjen meg minket. A 2018-as Robin Hoodnak ez részben sikerült, még ha egy alapvetően felesleges újrafeldolgozás került is a mozikba december elején.
Már csak azért is vitatható egy új Robin Hood-film létjogosultsága, mert a csuklyás tolvaj mellett megjelentek olyan populáris népi hősök, mint Zorro, Batman, Superman és társaik, tavaly pedig Guy Ritchie Arthur királyból is kvázi szociálforradalmárt csinált az Arthur király: A kard legendájában.
Jóllehet, a Robin Hood-mítosz van olyan izgalmas, hogy a XXI. században is felvegye a versenyt modern társaival.
Annál is inkább, mert Arthur királyéhoz hasonlóan Robin létezését is vitatják a történészek. Sőt, egyes kutatások arra mutattak rá, hogy talán nem is egyetlen személy volt a nottinghami seriff által kisemmizett Robin of Loxley, a „csuklyásrobin” („robinhood”) kifejezést az útonállókra, tolvajokra és egyéb bűnözőkre használta a középkori törvénykezés.
Így a Robin Hood-mondakör hálás téma, szabadon és kreatívan feldolgozható lenne.
Persze a Robin-filmek többsége inkább a népmesei vonulatot követi, és a címszereplő jellemzően romantikus szabadságharcos, legyen bár szó a Douglas Fairbanks főszereplésével készült 1922-es némafilmről, Kertész Mihály 1938-as klasszikusáról (Robin Hood kalandjai), az 1970-es A tüzes íjászról (melyben az olasz westernsztár Giuliano Gemma alakítja a legendát) vagy az 1991-es Kevin Costner-es Robin Hoodról. Csak kevesen próbálták árnyalni a sherwoodi bandita jellemét. Richard Lester 1976-os Robin és Marianje a Toldi estéjéhez hasonlítható, mert kiöregedett, megfáradt antihősként ábrázolja az egykori legendát. Ridley Scott Robin Hoodja pedig a 2004-es Arthur királyhoz hasonlóan a mesék helyett inkább a valós középkori történelemben próbálja elhelyezni a mitikus hőst.
Az új Robin Hood alkotói viszont aktuálpolitikai áthallásokkal dúsított parabolává formálták a mítoszt.
Guy Ritchie tavalyi Arthur királya és a Robin Hood új, a kortárs színházban persze már egy ideje divatos trendet képviselnek, és modernizálják a bizonyos tekintetben elavult történetet. Ennek megfelelően a 2018-as film Nottinghamjére alig lehet ráismerni.
Olyan, mintha egy posztapokaliptikus Angliában játszódna a cselekmény.
Nottingham egy túlburjánzott, szennyezett ipari városállam, melyet oligarchák, a Ben Mendelsohn által megformált Seriff, és F. Murray Abraham Bíborosa irányítanak. A Seriff és a Bíboros az iszlámmal riogatják a kizsigerelt népet, ezért is hirdetnek véres keresztes hadjáratot a közel-keleti térségbe, melyet közpénzből finanszíroznak. Ebbe a háborúba keverik bele Robin of Loxley-t, aki békében élne Nottinghamben szívszerelmével, Mariannel.
Miután Robin 5 évet végigharcolt Keleten, és egy ártatlan kamaszfiú kivégzését sem tudja megakadályozni, végre hazaküldi őt zsarnoki parancsnoka, Sir Guy of Gisborne. Otthon azonban azzal szembesül a kiégett veterán, hogy őt magát halottá nyilvánította és kisemmizte a Seriff, Marian pedig már egy bizonyos Will Tillman szeretője. Jóllehet, az eddigi feldolgozásokkal ellentétben a Seriff kész visszafogadni Robint a politikai életbe, azonban a poszttraumás stressz szindrómával küzdő főhős saját traumáinak szűrőjén keresztül meglátja a nép szenvedését. Így a Keleten megismert Little John (az ő fiát próbálta megmenteni Loxley) segítségével Robin Batman módjára álarcos hősként, Csuklyás (The Hood) álnéven ellenállást szervez, és míg középkori oligarchát játszva nappal a Seriffnek és a Bíborosnak hajbókol, addig éjszaka rablásokkal bojkottálja a soha véget nem érő, közpénzből finanszírozott háborút.
Miközben megszületik a legenda, felizzik a forradalom is.
Otto Bathurst filmje többek között azért is emlékeztet Guy Ritchie tavalyi Arthur királyára, mert a kritikusok és a nézők sem fogadták túl jól. Ami, lássuk be, a Robin Hood esetében még kevésbé meglepő, mert Ritchie művét legalább a rendező stílusa és Daniel Pemberton kiváló filmzenéje emelték ki a gyenge középszerből. Mondjuk a zene itt is jó, bár Joseph Trapanese számai erősen emlékeztetnek Hans Zimmer A sötét lovag-albumának tételeire.
Az inkább tévésorozatokon dolgozó Bathurst és a forgatókönyvírói karrierjének startvonalán álló Ben Chandler története azonban sablonos és összecsapott.
Az akciójelenetek hiába látványosak, a túl sokszor használt lassítások, és az önparódiába hajló, akrobatikus vetődések, valamint a nevetséges, amatőr módon még közelképen is kiemelt íjászmozdulatok (Robin szó szerint rámarkol a húrra, mintha életében még csak nem is látott volna hagyományos íjat) élvezhetetlenné teszik az akciót. Ami azért is elképesztő, mert elvileg egy profi íjász, Lars Andersen YouTube-sztár tanította a főszereplőket. Ráadásul a nyers, brutális háborús képsorok kivételével a jellemzően inkább rajzfilmszerű csatajelenetek erős kontrasztban állnak a film sötét és kegyetlen világképével.
A történet és a rendezés sem túl erősek, ám maguk a karakterek kifejezetten alacsony színvonalat képviselnek.
Taron Egerton és Jamie Fox Robinként, illetve Little Johnként teljes mértékben hiteltelenek a főszerepekben, a Mariant alakító Eve Hewson halovány, szegény Jamie Dornan pedig úgy tűnik, nem tud szabadulni A szürke ötven árnyalatától, a Robin Hoodban is elég szürke a sármos szerelmi riválisnak szánt Will Tillmanként. Persze érezhető, hogy a dialógusok és a karakterek sincsenek jól megírva.
Robin PTSD-je hol előjön a cselekmény során, hol teljesen megfeledkeznek róla az alkotók.
Kár, mert ezt a lelki problémát szem előtt tartva meg lehetett volna újítani a romantikus népfelszabadító héroszt. De John személyes motivációival is vannak gondok, mert bár bosszút akar állni fiáért, ám néha maga sem tudja kin, mert annyi antagonistát felvonultatnak az alkotók, hogy dramaturgiai értelemben végül kioltják egymást.
Éppen ezért teljesen erőtlen a korábbi feldolgozásokban kulcsfontosságú konfrontáció Robin és a Seriff között.
A film fináléjából hiányzik egy markáns összecsapás, amit a hasonló kosztümös kalandfilmektől elvárna a néző. És bár elsőre jó ötletnek tűnt, hogy Ben Chandler Robint középkori Batmanként értelmezte át, összességében elég hihetetlen, hogy az egyébként paranoid zsarnokok keblükre ölelik az igazságosztót, még csak nem is sejtve, hogy a korábban halottnak nyilvánított és kisemmizett nemes bosszút forral ellenük.
Ennek ellenére a Robin Hood legélvezhetőbb jelenetei azok, melyekben a két főgonosz, a Seriff és a Bíboros jelen vannak. Ben Mendelsohn (Zsivány egyes, Ready Player One) ezúttal is szenzációsan alakítja a hűvös, kegyetlen menedzserzsarnokot, ahogy a színészveterán F. Murray Abraham (Amadeus, A rózsa neve, A Grand Budapest Hotel) is Palpatine császárrá formálhatná a Bíborost egy színvonalasabb filmben. Sajnos egyikőjük sem tud kibontakozni, így sátáni sablongonoszokat kell megszólaltatniuk.
A Robin Hoodot a teljes megsemmisüléstől az alapötlet, a látványtervezés és a politikai áthallások mentik meg.
És itt ki kell emelni a jórészt látványfilmeken (I. E. 10000, Z, az elveszett város) és Haneke Szerelem című filmjén dolgozó látványtervező, Jean-Vincent Puzos nevét. Ugyan a karakterek a modern öltözetek miatt úgy néznek ki, mintha egy divatlap címlapfotójáról léptek volna le, összességében mégis stílusos a látványterv. A Star Wars-filmek rohamosztagosaira emlékeztető páncélosok, vagy a különböző, újkori tűzfegyverek mintájára újraalkotott nyílpuskák jól mutatnak a vásznon. A posztapokaliptikus hatású Nottingham pedig egyenesen zseniális koszos szegénynegyedeivel, fújtató kohóival, felhőkarcolókat idéző vártornyaival, katedrálisaival. Szomorú, hogy a rendkívül eredeti alapötletre ezt a gyenge történetet építették fel.
Ugyanakkor a gyenge történet eszünkbe juttathatja Umberto Eco „új középkor”-elméletét, ezen keresztül pedig a kortárs amerikai és európai „trumpizmus”-t, vagyis a neokonzervatív politikai populizmus erősödésének jelenkori problémáját. Eco még a hetvenes években alkotta meg fogalmát, és lényege az, hogy az amerikai hegemóniának úgy vetnek véget a korszak gazdasági, társadalmi és politikai válságai, mint ahogy a Római Birodalom vesztét jelentette a népvándorlás, a rivalizáló európai királyságok létrejötte, a magánérdekeket és a fegyverrel védett földbirtokot előnyben részesítő hűbéri rendszer kiépülése és így tovább. A nagyfokú privatizáció, a menekültválság, a fal- és kerítésépítés a bevándorlók ellen Amerikában és Európában, a magánhadseregek erősödése, az európai integráció lassú, de biztos felbomlása egybecsengenek Umberto Eco új középkor-elméletével.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a Robin Hood zsarnokai mennyire hasonlítanak a populista, alternatív valóságot teremtő politikai retorikát alkalmazó mai politikusokra.
Nottingham Seriffje például a film elején azzal riogatja a népet, hogy ha a muszlimok elleni háborút nem pénzelik tovább, akkor vége a keresztény kultúrának. Persze meg kell jegyezni, hogy Otto Bathurst filmjét is tekinthetjük populistának, hiszen a milliárdosból lett elnök, Donald Trump is előszeretettel tetszeleg népfelszabadító, elitellenes szerepkörben, mondhatni, szereti magát modern Robin Hoodként értelmezni.
A filmnek nem az az egyetlen ellentmondása, hogy egy PTSD-vel küzdő nemes indít forradalmat az arctalan kisemmizettek élén a pénzemberek ellen.
Ben Chandler modern feldolgozása tele van logikátlanságokkal, bővelkedik suta megoldásokban, és nem utolsó sorban Otto Bathurst az álmosító hollywoodi doktrínák szerint valósítja meg a potenciálisan izgalmas alaptörténetet. Tehát a Robin Hood összességében felesleges újrafeldolgozás, a látványterv miatt érdemel egy pillantást a nézőktől. Ám kérdéses, hogy ezért érdemes-e mozijegyet váltani, főleg, hogy a látvány megcsodálható a filmnél sokkal jobb előzetesekben is.
Robin Hood, 2018. Rendezte: Otto Bathurst. Írta: Ben Chandler, David James Kelly. Szereplők: Taron Egerton, Eve Hewson, Jamie Dornan, Jamie Foxx, Ben Mendelsohn, F. Murray Abraham, Tim Minchin. Forgalmazza: Freeman Film.
