Áramszünet című új regényének cselekménye 2030 márciusában kezdődik, amikor minden elektromossággal működő eszköz tönkremegy, a társadalom pedig anarchiába fullad. A szereplők kallódó értelmiségiek, akik már a katasztrófa bekövetkezte előtt tisztában voltak azzal, hogy a civilizáció a végnapjait éli. Bene Zoltánnal beszélgettünk.
KULTer.hu: Szeged nemcsak a regény térszerkezetének, hanem a főszereplő Czeredi Hunor Gábor (CHG) életének is fontos koordinátája. Te is itt élsz, más írásaidban is rendre előkerül a város. Változott a viszonyod Szegedhez azáltal, hogy apokaliptikus állapotok közé helyezted?
Nemcsak CHG életének, de az én életemnek is az egyik legfontosabb koordinátája Szeged. Természetesen látom a hibáit is, vagy legalábbis a hibáinak egy részét − tisztában vagyok azzal, hogy túl közelről nézve úgy negatív, mint pozitív irányba torzít a tükör. De én a hátrányaival és az előnyeivel, esendőségeivel és erényeivel együtt vonzódom a városhoz. És ez a vonzalom nem múlik. Sőt. Egyre erősebb. Azt hiszem, ezen nem változtatott semmit az Áramszünet írása.
Ugyan át kellett gondolnom Szegedet is közben, ezt azonban amúgy is rendszeresen megteszem.
KULTer.hu: Mi az, ami a leginkább megfogott Szegedben?
Azt hiszem, eleve ideköt a génjeim emlékezete. Bár nem Szegeden születtem, apai fölmenőim jó része a szegedi nagytájról származott, a húszas években kerültek Kecskemét vidékére, ahol akkoriban földet osztottak. Édesapámat tízesztendős korában Szegedre küldték, haza, a keresztanyjához, nagymamám testvéréhez. Nagyapám postamester volt, szerepet vállalt a forradalomban, ötvenhatban, s míg börtönben ült, apámat egy buzgó párttitkár el akarta vitetni állami gondozásba, mert milyen nevelést kaphat a gyermek egy ellenforradalmár családjában? Miután nagyapám szabadult, nem írt alá semmit, nem is került vissza soha a postára. Jakabszálláson éltek, a nagymamám családja segítette őket. Édesapám továbbra is távol volt a családtól. Egyetemre sem vették volna föl, ha nem jut be OKTV-n. Édesanyámat Szegeden ismerte meg, ő főiskolára jött ide. Szerettek volna maradni, viszont nem kaptak állást, csak 1983-ban. Én akkor voltam tíz éves. Bár korábban is gyakran jártam itt a rokonoknál, akkor költöztünk haza. Később, a húszas éveimben próbáltam elszakadni.
Ez egy kis ország, mondtam magamban, bárhol lehet élni benne, de ez csak szerepjáték volt…
Hát, nehezen tudnám megfogalmazni, mi fog meg Szegedben. Mi a legfőbb sajátossága? Ahogy Temesi Feri mondja, a legnagyobb kisváros. Struktúráját tekintve pedig az Alföldön az egyetlen valódi város. Nem szétterülő, hatalmasra nőtt falu, mint a mezővárosok, hanem körutas-sugárutas szerkezetű polisz. Persze csakis azért, mert elmosta a víz 1879-ben, és így építették újjá. Szerencsénkre. Mindannyiunkéra. Sorolhatnám, hogy szecessziós paloták, villamos, troli, sok fiatal, kávéházak, Tisza, a panelnegyedekben is rengeteg zöld felület. És ez mind igaz. De számomra ennél sokkal több! Amit CHG gondol erről, azt én is elmondhatom: „a levegő zamata itt a leginkább ínyemre való.” Abban azonban már csak reménykedni tudok, amit CHG nagyképűen állít, miszerint „a szegedi levegő az én tüdőm lebenyeiben és hörgőiben járva-kelve érzi magát a legjobban.”
KULTer.hu: Az utóbbi évek kortárs magyar irodalmában egyre népszerűbb a disztópia műfaja (gondolok ezzel többek között Potozky László, Totth Benedek köteteire, de említhetném a 2050 – Ifjúsági novellák a jövőről című antológiát is). Beszélhetünk egyfajta tendenciáról? Amennyiben igen, a regény írása során hogyan viszonyultál ehhez?
Tendenciáról mindenképpen beszélhetünk, az általad fölsorolt kötetek is alátámasztják ezt, azonban szeretném hinni, hogy trendről nem. Abban bízom, hogy mások is azért nyúltak ehhez a műfajhoz, mert megérezték a problémát, ami szinte kívánja a disztópiát.
Megérezték, hogy valami nincs rendben, hogy egy határvidéken élünk, elérkeztünk egy világ végére, a civilizációnk kifulladt.
Ez egyúttal talán válasz is a másik kérdésre: nem igyekeztem kapcsolódni a kortárs disztópiákhoz. Ettől függetlenül biztosan vannak kapcsolódási pontok, hiszen ugyanabban a világban élünk, elkerülhetetlen, hogy legyen közünk egymáshoz. Két klasszikus disztópiát említek a regényben, az 1984-et és a Szép, új világot, ám ezeket sem irodalmi viszonyítási pontként, sokkal inkább filozófiaiként. Arról nem is beszélve, hogy többen észrevették, az Áramszünet nem tekinthető műfajilag „tiszta” disztópiának − a magam részéről örültem ennek, én sem csak annak szántam, jóllehet nem vitatom, hogy elsőre a legtöbb olvasó oda sorolja.
KULTer.hu: Miután minden elektromossággal működő eszköz tönkremegy, mintha az áramszolgáltatással együtt a civilizáció kötőszövete szűnt volna meg, a társadalmat felszámolja az anarchia. Hogyan született meg az ötlet, hogy ebben a momentumban jelöld ki a világ végének okait?
A modern Európa a legmarkánsabban talán abban különbözik a felvilágosodás előtti Európától, hogy az utóbbi bő kétszáz évben fokról fokra centralizálttá vált a civilizációnk. A felvilágosodás számos pozitívumot hozott az életünkbe, azonban amellett, hogy jó és szép eszméket honosított meg (sikerrel) az európai gondolkodásban, egyszersmind szinte nyomtalanul eltüntette az ancien régime-et, a rendi társadalmat, ezt a decentralizált, közösségekre épülő, rétegzett világot.
A XIX. század végére kialakultak az erősen központosított államok.
Az olyasféle korlátlan egyeduralmak például, amilyen Hitleré vagy Sztáliné volt, a rendi társadalomban elképzelhetetlenek lettek volna – pontosan a decentralizáció miatt. Abszurdnak hangzik, de az ancien régime-ben, noha magától értetődően ott is akadtak túlkapások bőven, a fékek és ellensúlyok rendszere sokkal inkább megakadályozta egy totalitárius rendszer kialakulását, mint a demokráciákban (ahogyan erre Tocqueville igen korán rámutatott). Nem akarok a felvilágosodás ellen agitálni, butaság is lenne. Nem kérdés, hogy egy rakás jó dolgot köszönhetünk az aufkléristáknak, ugyanakkor emiatt a momentum − azaz a totális centralizáció és ezzel párhuzamosan a közösségek fölszívódása − miatt számomra egye inkább úgy tűnik, legalább annyit veszítettünk a vámon, amennyit nyertünk a réven.
Én úgy látom, napjainkban a társadalmat egybetartó kohézió nem egyéb, mint maga a technológia.
Mivel decentrumok, rétegek hiányában az állam működését egyedül ez képes biztosítani. Az évezredes képlet – amely szerint az egyén be van ágyazva egy csoportba, ami jó esetben a család, a családok organikus közösségek alkotóelemei, a közösségek nagyobb közösségekbe szerveződnek, s ezek a nagyobb közösségek alkotják az államot/társadalmat – mára megszűnt. Ebben az ősi képletben (a konkrétum, azaz) az állam és (az absztraktum, azaz) a társadalom rettentően messze van az egyéntől és a közösségektől, hiszen az egyes ember életére elsősorban azok vannak hatással, akikkel napi szinten érintkezik, azaz a csoport, a közösség. Az új, az elmúlt bő két évszázadban kialakult képletben az egyén és az állam távolsága valójában nem csökkent, viszont a létezésünket már nem a csoportunk vagy a közösségünk határozza meg (mivel gyakorlatilag nem létezik), hanem nagyrészt az állam.
Ebben a fölállásban egy áramszünet szükségszerűen az állam összeomlásához vezet.
És mivel semmi nincs (magyarán: sem igazi csoport, sem valódi közösség), ami az állam praktikus vagy akár ideologikus funkcióit átvehetné, káoszba torkollik minden. Hosszú időre. Újra kell kezdeni az építkezést, egyénről egyénre. Ahogy József Attila írta: „Vegyetek erőt magatokon / És legelőször is / A legegyszerűbb dologhoz lássatok − / Adódjatok össze.” Hát, ezért választottam az áramszünet motívumot.
KULTer.hu: Főszereplőid sodródó értelmiségiek, akik az áramszünet előtti világban nem találják a helyüket, utána azonban szinte egyből felismerik, mit kell tenniük. Kallódásuk értelmezhető a vég előérzetére adott reakcióként?
A kallódó-sodródó értelmiségi kallódásának-sodródásának oka kell legyen. Mellesleg ebben a földi világban, amiben élünk, mindennek oka van. Ezért is drámai, ahogyan szépen, lassan kihal a kauzalitás a közgondolkodásból. Mintha mindannyian a fekete lyukak eseményhorizontja mögött élnénk, ahol vélhetően nem érvényesek, de minimum sérülnek az ok-okozati összefüggések. De visszatérve a témához: az, hogy valaki nem találja a helyét a világban, magyarázható úgy, hogy az adott személy deviáns, nem-erre-a-világra-való. Ha azonban az emberek viszonylag nagy számban nem találják a helyüket, akkor nem föltétlenül bennük van a hiba.
Az euroatlanti ember egy olyan világban él, amelynek egyre kevésbé érti a működését. Ez frusztráló. Ijesztő.
És számos más jelenség nemkülönben. Az emberiség a története során százezer éveket töltött csoportokban (nevezzük ősközösségnek), párezer évet a csoportok alapján szerveződő közösségekben, újabb párezret a csoportok alapján szerveződő közösségekből fölépülő társadalmakban − és alig valamit csoport és közösség nélkül, magára hagyva. Miközben nem változtunk. Nem vágyunk másra ma sem, mint húszezer éve az őseink. Látszólag, persze, igen, hiszen húszezer éve senki nem kívánhatott magának három tucat nadrágot és öt tabletet, ám ez a harácsoló fogyasztási láz összefüggésben lehet a lelkünk mélyén keletkező hiányérzettel, aminek egyik oka alighanem az, hogy ősi, alapvető szükségleteink nem nyernek kielégülést.
KULTer.hu: Nemcsak a civilizáció újraszervezésének módjai és menedék után kutatnak a karakterek, hanem a nyugati civilizáció alakulástörténetére tett folytonos reflexióikkal a világ végének okait firtatják. Okokra találnak, kivitelezhető megoldásokra azonban nem…
Igen, ez így igaz. Okokat keresnek, minimum olyan elszántsággal, mint kiutat. És megoldásra valóban nem nagyon bukkannak. Amire mégis, az inkább szimbolikus megoldás. Reményeim szerint észrevehető, hogy a regény vége felé egyre szimbolikusabb a történet. Én magam, sajnos, nem hiszek abban, hogy létezik kivitelezhető megoldás, amellyel elkerülhető bármely civilizáció bukása. Elodázni lehet, elkerülni semmi esetre sem.
A civilizációknak életciklusa van. A miénk a maga természetes elöregedési folyamatának a végén jár.
Amire talán van esély, az az, hogy egy-két erényét, vívmányát átmentsék majd az utánunk jövők. A magam részéről szurkolok annak, hogy ez sikerüljön, és a miénket váltó civilizáció megőrizzen valamit belőlünk. Abból a kevés jóból, amit létrehoztunk, egy kevéskét…
KULTer.hu: Két korábbi könyved, az Üledék − NEMzedékregény és a Fekete föld is megidéződik az Áramszünetben. Miért pont ezekkel lép párbeszédbe az Áramszünet?
Az Üledék akár kórismeként is olvasható. Szociografikus regénynek mindenképpen nevezhető. Benne van a már említett kallódó-sodródó embereknek, a lényegét tekintve megdöbbentően üres és céltalan élete. Amiben részint, persze, ők is hibásak, de nem lehet a nyakukba varrni mindent. Ugyanakkor bízom abban, hogy a válság tüneteinek egy része megjelenik az Üledékben. A Fekete föld című, nagyon régi történelmi regényem egy civilizáció végvidékén játszódik, a független óegyiptomi államiság utolsó korszakában, a szaiszi korban (ami azután következik a Nílus partján, az vagy idegen uralom, vagy hellenizmus), amiképpen az Áramszünet a mi civilizációnk végnapjaiban. Úgy tűnik, már évtizedek óta mindenekelőtt ez foglalkoztat.
A fotókat Pusztai Virág készítette.