A rejtőzködő szörnyektől való félelmet kinőjük, legalábbis megtanuljuk, miként illik róluk gondolkodnunk. Ebben közrejátszik, hogy készségként jelentkezik valami, ami megmutatja, mik is a reális és az irreális félelmek. Az azonban, hogy honnan sajátítjuk el ezt az ismeretet, meghatározza, kik leszünk, amikor fáradtan vagy várakozva tekintünk a szoba sötét sarkába.
A kötet három részből áll, ezt követi az Utószó, amely lehetőséget nyújt a keletkezéstörténetek megismerésére. Izgalmas a kulisszák mögé tekintés, ahogy az utazásnál is, amit az előkészítésénél illik kezdeni.
Az első egység a Testetlen-lelketlen, amely kezdő novellájával rögtön egy eltávolító gesztust tesz, vagyis megpróbál lebeszélni a további olvasásról (utazásról).
Így a könyvet akár egy játéknak is felfoghatjuk (hiszen tudjuk, úgyis tovább fogjuk olvasni). „Nem kényszerből írok, de nem is szórakozásképpen. Nem is azért, hogy bárki elolvassa, hanem csak úgy írok, egy lányról, mert valamikor szerettem, vagy azt hittem, hogy szeretem, de ebben sem lehetek biztos.” (7.) A novella címe (Pornó éjfél után) magában foglalja a tiltott cselekményt és a titkot. A műfaj, amit mindenki letagad, mégis ismert, visszatérő elem: összekapcsolja a szereplőket, illetve megjelenítője annak az amorf világnak, amely az Éjféli iskolákban kiépül.
Itt megfér egymás mellett a tapasztalt és a meg nem tapasztalható, az élet és a halál, az elfogadás és a harc a fásultság ellen.
A következő műben egy titokzatos együttes utáni nyomozás dokumentumai kerülnek felfejtésre. A Ködváros című írás szövege a fikció szerint egy soha ki nem adott könyv lapjain szerepelt volna, így részesei leszünk a nyomozásnak, a szerkesztői dialógusoknak. Míg a Pornó éjfél után a kamaszkor emlékeinek feldolgozhatatlanságáról szól, addig a Ködváros az elveszett fiatalság visszaszerzésének vágyát jeleníti meg. „Ezért annyira izgalmas a könyv koncepciója: egy generáció felnőtté válásáról szólt volna. Azonban a kézirat igazi érdekessége nem az elvesztegetett potenciál.” (25.)
A fel nem idézhetőség, a visszaszerezhetetlen múlt leképezésének vágya fogalmazódik meg a műben, amelyet átszőnek a halálesetek.
A Ködváros nevű rockbanda utáni kutatás a meg nem élt ifjúság felidézésének az igényével indul, majd az egyik szerző megszállott kutatómunkájává alakul át. A nyomozásban felbukkanó alakok történeteket sejtetnek, s néhányuk ismét feltűnik későbbi novellákban. Így a könyvben megjelenő elemek a témák és a karakterek szintjén is megmutatkoznak, felülemelkednek az időn: a szövegek elrendezése miatt újra rátalálunk azokra a szereplőkre, akiket már megismertünk, esetleg végzetüket is láttuk.
A Nem elevenszülő megszólalója egy pornóoldal szerkesztője. Alakja az elhidegülés és az eltárgyiasítás megtestesítője.
Az önfejlődés szakaszaiban ért behatások meghatározzák az egyént. „Mirjam gyönyörű volt. A teste ugyanaz, mint korábban, de mintha a bőre alá láttam volna. Nem esztétikus szépség volt, nem olyan, amit akarsz őrizni, kiállítani egy vitrinben, és azt mondani, »ez szép«, hanem olyan, amit magad alá akarsz gyűrni, belé akarsz hatolni, meg akarod enni. A szépség, amely a pillanaté, amely elmúlik, csak a reprodukció őrizheti meg.” (47–48.) A novella a szépség érzékelésének alakulásán keresztül mutatja be, hogyan lesz egy ember saját maga áldozata. Az elbeszélőt a változások, szerelem, az új élet lehetősége sem zökkentik ki elidegenedett állapotából. A történetet keretbe foglalja az apa és fia közti párhuzam, a történelem megismétlődése. A sorsszerűség nem csak a felbukkanó, majd örökre eltűnő egzotikus nőalak toposzán keresztül mutatkozik meg, hanem a felnőttekből gyermekeikre átörökített, le nem zárható terhekben is.
Az egység utolsó előtti írása, a Majd alszunk a hóban, címében hordozza a halál ígéretét.
A történetben megismert fiatal nő egy wellness-szállóba érkezik. Nem vágyik erre az utazásra, nem érzi jól magát a bőrében. Létének metaforája a szálló, ahol bár minden tökéletesnek tűnik, belülről romlik. A felfordított szobát ábrázoló kép egy átfogó apokalipszislátomássá válik, ahol nyugalmat a havas táj kínál a menekülőnek. A Szorozva nullával már a címével is ellentmondásosságot sugall, hiszen maga a matematikai művelet egymással ellentétes képeket hív elő: a sokszorozódást és a semmit. Az elbeszélés retrospektív, a beszámolót lezártnak tekinthetjük. „Az utazás soha nem végződik jól. Bárki, aki gondolkodik azon, hogy befizet az útra, ezzel számoljon. Az, hogy mégis elégedettek leszünk-e az utazás végével, csak attól függ, mennyire vagyunk elégedettek az életünkkel.” (111.) Az apokalipszis jelei itt is fokozatosan bukkannak elő, ám ezúttal nem a vég érkezik az emberekhez, épp ellenkezőleg: az ember indul el a pusztulás útján. Az Éjféli iskolákra jellemző a morbiditás és a humor eltalált elegye, a Lovecraft-i eseményeket és alakokat idéző stílus, amelyben a fokozódó borzalmak vezetik a szereplőt, erre a műre ez különösen igaz.
A második egység az Éjszakai bőr, első írása A vérvörös gépezet, amely a kötetet jellemző elidegenítő narrációs technikának a legszembetűnőbb példájával szolgál. Elbeszélője meghatározatlan marad, a tömegember megjelenítője, aki mindenbe beletörődik, hiszen a „másoknak rosszabb” és a „tulajdonképpen hálásak lehetünk” rigmusai a történelem során életképesnek bizonyultak. „Ebben az időben a köd, a rendszeressé váló lidércnyomások, az állandóan változó lakások és még láthatatlan, a városban bekövetkezett változások épp a változásokra tettek minket vakká.” (120.)
A mű elénk tárja, hogyan zajlik egy megfélemlítésre épülő rendszer láthatatlan működése.
A következő írás szereplői is a kérdés nélküli elfogadást választják. A Présházban lényegét nehéz megragadni. Megjeleníti az anyagiakra épülő társadalom leépítő folyamatát, bemutatja, hogy a titokzatosságtól, homálytól való félelem elemi ösztön, ahogy az ezek iránti vonzalom is. „Ugyanakkor Szabina tudta, hogy a világon soha semmi nem lesz annyira gyönyörű, mint az, ami itt zajlik a présházban.” (144.)
A Borostyán komplexben olyan szereplőkre találunk, akik felbukkantak a korábbi részekben. A cselekmény sok szálra bomlik, újabb történetek lehetőségét nyitva meg. Még izgalmasabb, hogy ezeket csak felvillantja az író, így keltve a teljesség látszatát, ahol ezernyi esemény történik párhuzamosan, a múltban, a jelenben és a jövőben. A felvillantott, de ki nem bontott mozzanatokból való építkezés már a mű elején megfigyelhető. A „Külvárosi presszó” korántsem fényes története kapcsán ismerkedünk meg a főszereplővel. „Érezte a fásult fáradtságot, amikor az ember olyasmivel találkozik, amitől retteg, de már olyan sokszor találkozott vele, hogy a rettegés csak rosszkedvű, haragvó érzés csupán.” (167–168.) A főhős egyetlen éjszakája válik időtlenné, ahol megtapasztal életeket, univerzumokat, teremtéseket, pusztulásokat. A mozaikos építkezés hozzájárul annak a tragédiának a pontos leírásához, ami a végtelen tudás elérését és a keresés hasztalanságát mutatja fel.
A mesék egyedi aspektusból való interpretálása, a történetekben megbúvó horrorelemek megvillantása lehetőség a világ kifordítására.
A Kisgömböc az azonos című népmesét dolgozza át. Az apokalipszis előjeleivel szembenézni nem akaró faluba hirtelen nyugalom költözik. A megváltást groteszkké teszi, hogy ez egy malac világrajövetelével kezdődik. Az újabb fordulatot naturalisztikusan, aprólékosan leírt meggyilkolása hozza el. „Azt akarja, hogy tudjátok, nincs menekvés. Azért akarja, hogy tudjátok, mert akkor félni fogtok. És ha féltek, jobb az ízetek.” (192.) A novella rövid és tömör formája, az elemésztés és az elemésztődés megfordítható folyamata még elképzelhetőbbé teszi a megfogalmazhatatlantól és alaktalantól való ösztönös félelmet.
A címadó Visszatérés az éjféli iskolába elbeszélői nézőpontja egy különös faluban élő fiúé. Nem véletlen, hogy ez a címadó írás. Amellett, hogy erre a novellára is jellemző a tömörség, szembetűnően megmutatkoznak benne a kötet kiemelt témái, amelyek közül a születés és a halál motívuma a leghangsúlyosabb: a faluban élők gödörben születnek. „De ahogy az ablaknál ülök – előttem a földek, éjszaka sötétebbek a feketénél, mintha eggyé válnának az éggel, a mélyük több titkot rejt, mint a tenger –, azt hiszem, jó dolog gödörbe születni. Az hasonlít legjobban az élethez.” (193.) A kezdet és vég összekapcsolása még képszerűbbé válik, hisz – az élők és a holtak közötti határ elmosódása nyomán – az eltemetettek visszatérnek. A névtelen narrátor mellett megjelenő gyermek, aki szinte észrevehetetlen ebben az elmúlásból építkező közösségben, válik határsértővé: a tiltott dolgok megvalósítása az utolsó egység első novellájának vezérmotívuma lesz.
A Nulla óra nulla perc és nyitó írása, A Tükörkék bárónő címükben és elemeikben is idézik Lovecraft világát. A fontos témák – halál, emlékek, sorsszerűség – a novellában jelentős szereppel bírnak. „Leírhatatlan a rettenet, ami a születést kíséri; a pillanatot, amikor minden, eddig nem használt szervet egyszerre terhel túl a külvilág valamennyi ingere, a tüdőt elárasztja a jeges levegő.” (243.) A töredékes időbeli síkok egymásba futó építkezése kalauzolja a befogadót az elbeszélő életének kritikus pontjain át. Az apa és fiú, illetve az anya és gyermek kapcsolatának árnyalatai felnőttként is befolyásolják az elbeszélő főhőst.
Az átlépés és átlényegülés gesztusa szintén összekapcsolódási pontot jelent az előző egységgel, tágabb értelemben pedig a kötet tematikájával.
A Közvetítőanyag tömörségével magában foglalja a művészet újrateremtő hatását. A szürke külvárosi világ megidézi a Borostyán komplex bevezető képét. „Amennyiben a műalkotás eszköz, úgy anyagból van. A művész valamilyen szabadon választott anyagot formál olyan módon, hogy az anyag ne önmagaként legyen jelen, hanem kommunikációs eszközként, műalkotásként.” (254.) A világmindenség meglátása nem jelenti megértését. A MÉH-telep korrupt felügyelője nem lát túl önmaga kicsinyességén, és elvesztegeti a tudás megszerzésének ajándékát. A novella keretes szerkezetű, zárása groteszk módon teszi nevetségessé az élet kegyelmében megnyugvó főszereplőt.
Az Ezer fog és a Közöttetek megidézi a Szorozva nullával-ban látottakat, a sötét szertartásokat folytató vallás követőit, mindennapi létüket, emlékeiket, dilemmáikat mutatva be. Az Ezer fogban az egymásnak rendeltség abszurd ábrázolása előlegezi meg a következő művet. A Közöttetek három ember egymástól elkülönült életét követi, akiket a szektához való viszonyuk köt össze. A novella a döntések meghozásához vezető lelki utak bejárását írja le. „Akkor nem kell többé döntéseket hoznia. Csabi arcán egy könnycsepp gördült végig. Ha a Nagyúr valóban álmodik, ha a hívők hite igaz, akkor a gyilkosság nem számít. Csak az élet része.” (281.) A három sors egybefonódása is láthatatlan marad a szereplők számára. Bár létük ugyanazon pillanatban érkezik el fordulóponthoz, mégsem tapasztalnak meg saját végzetükön kívül mást.
A Varjakkal teli ég, aztán semmi a kötet utolsó írása, és nem véletlenül. Olyan érzelmeket mutat meg, amelyek elemi erővel hatnak az olvasóra.
Összegzés is, hiszen felbukkannak benne a könyvben kiemelten szereplő elemek: a zene, az elveszett fiatalság, az újjászületés, az elkárhozás, a kilátástalan várakozás, a belefáradás. „Erről kellett volna beszélnem, arról, hogy az egész univerzumban csak ő jelent nekem bármit is, és egyetlen boldogságom az lenne, ha elfogadná az ajánlatot.” (295.) Az énelbeszélő egy ördögi lény, akinek végigkísérjük küldetését. Élettörténete titkok nélkül elevenedik meg előttünk, s kudarcai, örömei által szinte emberivé válik. Életen át tartó harca az általa őrzött lélekkel és a novella lezárása egyaránt rámutat a saját démonjaink elfogadásának fontosságára.
Az Éjféli iskolák tizenöt novellájában többféle kapcsolódást találunk. A szereplők visszatérnek, az egyes témák átszövik a kötetet. Az életet, az elmúlást és a köztük lévő szakaszt a tapasztalás folyamata teszi valódivá. Ahogy az utazás is az emlékek felidézésével válik megismételhető és igazi élménnyé.
Veres Attila: Éjféli iskolák, Agave, Budapest, 2018.
