A mögöttünk hagyott esztendőben is volt miért moziba járni. A minőségi filmek jó része 2018 első hónapjaiban, még az Oscar előtt elérte a hazai vásznakat. A nyári uborkaszezon után ősszel újabb adag toplistát érdemlő mozgóképet láthattunk moziforgalmazásban vagy különböző fesztiválokon, filmnapokon.
Fájó szívvel kellett kihagynom a tízes listámról két rendkívül emlékezetes alkotást.
A Nyár (Leto) egy fekete-fehér orosz zenés film a házi őrizetben tartott Kirill Szerebrennyikov rendezésében. A nyolcvanas évek Leningrádjában játszódó biopic főszereplője az orosz könnyűzene két legendás alakja; személyes és szakmai kapcsolatuk alakulása adja a történet vázát, de a remekül megragadott hétköznapi pillanatok, hangulatok, illetve a videoklipszerű, sok-sok leleménnyel megvalósított zenés betétek teszik felejthetetlen élménnyé a Nyarat, melyről kritikánkban azt írtuk: „látszólag egy eszképista, feel good zenés életrajzi darab, a felszín alatt azonban súlyos kérdések húzódnak meg művészet és politika viszonyáról, valamint egy elnyomó rendszerrel szembeni ellenállás lehetőségeiről.”
Az olasz színész-rendező Alice Rohrwacher Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díjával jutalmazott A szent és a farkas (Lazzaro felice) című filmje úgy mutat mágikus realista jegyeket, hogy közben nem veszít komolyságából, hiteles társadalmi mondanivalójából. Olyan kényelmetlen kérdéseket tesz fel nézőjének, hogy miképp viselkednénk manapság egy szenttel, illetve mi a jobb: ha nincs tudomásunk arról, hogy egy nagyobb hatalom saját, otthonos környezetünkben kihasznál minket, vagy ha feleszmélve magunk uraként élünk egy hideg-rideg világban. A Lázár- és a Szent Ferenc-történetek parafrázisaként is működő film lehangoló képet fest a mai kor emberéről, akin talán már a csoda sem segíthet.
10. Wes Anderson – Kutyák szigete (Isle of Dogs)
A modorosnak és túlstilizáltnak tartott amerikai függetlenfilmes második stop-motion bábanimációjával először készített politikai parabolát. Kritikánkban azt írtuk: „Az elnyomás, dezinformálás, valamint a félelem- és gyűlöletkeltés politikai mechanizmusainak leple alatt ugyanazok a toposzok és motívumok mozgatják a cselekményt, mint Anderson korábbi filmjeiben.” És bár a populizmus működését nem vizsgálja kellő mélységben, de a gyerekkompatibilis történet nem csupán az újranézésért kiáltó szédítő vizuális tűzijátéka és a szívmelengető történet okán érdemes a figyelmünkre, hanem az ügyesen adagolt társadalmi állásfoglalása is el fogja nyerni nézői elismerését és szeretetét.
9. Daniel Sandu – Egy lépéssel az angyalok mögött (Un pas în urma serafimilor)
A 2018-as Román Filmhét nyitófilmje igaz történet alapján készült, a papi szemináriumba járó rendező saját élményeit írta és rendezte meg húsz év távlatából. A kilencvenes évek második felében járunk egy moldvai bentlakásos papneveldében, amit a frissen bekerült kilencedikesek, leginkább a főszereplő (és egyben a rendező alteregója) Gabriel szemén keresztül ismerünk meg. Először az iskolai rendre fittyet hányó, a kisebbeket megfélemlítő felsőbb évesek kerülnek a látóterébe, majd osztályfőnökük, későbbi igazgatójuk, Ivan atya (Vlad Ivanov remek alakításában) üzelmei tárulnak fel előtte: a nyájasnak tűnő paptanár egy megalkuvásokon, árulásokon, hazugságokon alapuló rendszert épít maga köré, amiben bárki bármivel megzsarolható, besározható. Nem nehéz a papi szemináriumban a posztkommunista társadalom paraboláját felfedezni. A coming of age történet felvonultatja a zsáner kötelező elemeit, de teszi mindezt minőségi fényképezéssel, kiváló színészi teljesítményekkel, remekül megírt forgatókönyvvel.
8. Wolfgang Fischer – Hamis szelek (Styx)
A német dokumentum-játékfilm technikai értelemben igazi bravúr, hiszen nagy része egy aprócska vitorláson játszódik. Rieke, a harmincas európai mentőorvos Gibraltárról hajózik az atlanti-óceáni Ascension-szigetre, melyet Darwin változtatott földi paradicsommá. A magabiztos nő akkor kerül morális válságba, amikor egy léket kapott, afrikai menekültekkel zsúfolásig megtelt csónak közelébe kerül, de nem tud rajtuk segíteni. Az allegorikus történetben a halálra ítélt menekültek is a Paradicsomba igyekeznek, de végül a Styxen kelnek át, egyenesen a túlvilágba. A csapdahelyzetbe került doktornő túllépi a törvényesség határait, de így is tehetetlennek bizonyul, őrlődése talán a legtalálóbb megragadása a segíteni akaró, de a „migránsválság” megoldásának módját sehogy sem találó Európának.
7. Ziad Doueiri – A sértés (L’insulte)
Ebből a libanoni tárgyalótermi drámából sokkal jobban meg lehet érteni a közel-keleti konfliktusokat, mint a hírekből. A Hamis szelekhez hasonlóan itt is allegorikus a történet: a keresztény libanoni autószerelő konfliktusa a palesztin menekült építésvezetővel messze túlmutat önmagán. Az apró összetűzésből testi sértés, majd országos figyelmet generáló bírósági tárgyalás lesz. Mindkét férfi magát tekinti sértett félnek, így a másik csakis agresszor lehet, akiből ellenség válik. A sértett büszkeségre, a vallási és nemzetiségi előítéletekre az ügyvédi ambíciók és a libanoni belpolitika annyi újabb réteget rak rá, hogy azok alól a több dologban is egymásra hasonlító al- és felperes megbékélésére alig mutatkozik esély. A per előrehaladtával véres múltbeli traumák tárulnak fel, melyek mindkét fél motivációját új megvilágításba helyezik, végképp megnehezítve, hogy valakinek igazat adjunk.
6. Paul Thomas Anderson – Fantomszál (Phantom Thread)
Úgy viszonyul a Fantomszál más filmekhez, mint az úri szabó által készített ruhák a konfekciótermékekhez. PTA ismét együtt dolgozott a szerep kedvéért most éppen szabni, varrni megtanuló Daniel Day-Lewisszal; a történet az ötvenes évek Londonjában játszódik, főhőse az öntörvényű luxusruha-tervező, Reynolds Woodcock. Új ruhamodellje, Alma (Vicky Krieps) nagyjából annyira fontos neki, mint a felhasznált kelmék, de az ideiglenes szeretői státusznál többet akaró nő lassan, de biztosan megtalálja a módját, hogy ő legyen a domináns fél a kapcsolatukban, és eléri azt, amit addig senki. A munkájába szerelmes, végtelenül önző férfi feleségül veszi Almát, bizonyos mértékben domesztikálódik. Mindeközben a pincérnőből lett ruhamodell, Alma fejlődéstörténete bomlik ki a vásznon, aki fokozatosan megérti az őt körülvevő új környezetet, majd ő kezdi el mozgatni a szálakat.
5. Joachim Trier – Thelma
A norvég rendező legújabb, műfaji sémákra leginkább támaszkodó filmjét a tavalyi Nyers párjának is tekinthetjük. A fantasy és horror elemekkel dúsított dráma főszereplője a fiatal és törékeny Thelma (Eili Harboe), aki Oslóban, szüleitől távol kezdi meg egyetemi tanulmányait. A szigorú, vallásos családból jött lány, akit apja a távolból is hatékonyan tud irányítani, lassacskán beleszeret a szépséges Anjába (Kaya Wilkins). Szorongásának, szégyenének, gátlásainak legyőzése, hirtelen jött szexuális vonzalmának kezelése mellett furcsa rohamok is nehezítik Thelma életét. Egyszerre látunk nővé válási történetet, csak itt a francia horrorral ellentétben nem a testiség, hanem a (leszbikus) szerelem hozza meg a forradalmi változást, illetve egy különleges szuperhősfilmet, ahol Thelma kénytelen rádöbbenni, hogy természetfeletti erő birtokában van, amit meg kell tanulnia kezelni. A végig vibrálóan feszült filmben a kiváló színészi teljesítményeket elsőrangú operatőri munka kíséri.
4. Gustav Möller – A bűnös (Den skyldige)
Gustav Möller első filmje, A bűnös végig egy helyen, a rendőrségi segélyhívó irodában játszódik. A 2018-as CineFest fődíját joggal elnyerő alkotás igazi one man show, melyben a szinte végig telefonáló főhősre hárul a legnagyobb feladat, de Jakob Cedergren kiválóan teljesít Asger Holm rendőrtiszt szerepében (ahogy Tom Hardy is remekelt a sokban hasonló Locke-ban). A briliáns forgatókönyvnek hála okosan adagolódik a feszültség, a fordulatok is jókor és kellően váratlanul következnek be. Fokozatosan rajzolódik ki az irodába „száműzött”, egyre több szabályt megszegő problémás járőr profilja, aki mintha korábbi botlását igyekezne kijavítani a hozzá befutó segélyhívás görcsös megoldási vágyával. Külön dicséret illeti a csak hangjukat adó színészeket és a hangmérnökök remek munkáját.
3. Timur Bekmambetov – Profil (Profile)
Igen, ez az a film, amely teljes egészében az online térben játszódik, végig egy laptop képernyőjét nézzük benne. És igen, ez az a film, melynek nem akadt hazai forgalmazója, így csak a miskolci CineFest két vetítésén lehetett elcsípni. Fesztiválbeszámolónkban ezt írtuk róla: „A Profil, bár a játékidő során mindvégig a főszereplő laptopjának képernyőjét látjuk, egy fordulatokkal és jól megírt karakterekkel teli, feszült és hatásos thriller, amely hitelesen ábrázolja a terrorista sejtek működését és képes releváns kérdéseket feltenni a közösségi média természetét illetően is.” Ezen kívül rádöbbenti a nézőjét (ezért is ajánlanám megtekintésre minden magyar iskolában), hogy mennyire könnyű egy karizmatikus ember hatása alá kerülni, és vele – bár csak online módon – erősebb és élőbb, valódi bizalmon alapuló kapcsolatot kialakítani, még akkor is, ha ezt egy munkáját végző, párkapcsolatban élő felnőtt teszi, aki teljesen tisztában van azzal, hogy az ISIS egyik toborzójával keveredik egyre szövevényesebb kapcsolatba.
2. Sean Baker – Floridai álom (The Florida Project)
Korábbi filmjéhez, a Tangerine-hez hasonlóan Sean Baker író-rendező az amerikai társadalom pereméről választ magának főhősöket, akiket az Egyesült Államok napfényes kulisszái közé helyez, hogy megmutassa az amerikai álom árnyoldalát. A Los Angeles-i transznemű prostituáltak után a floridai Disneyland szomszédságában, egy olcsó motelben tengődő fiatal white trash anya és öt év körüli kislánya körül bonyolódik a történet. A fokozatosan egyre lejjebb csúszó infantilis Halley drámai történetét ügyesen ellenpontozza a barátaival egész nyáron a környéken csatangoló Moonee ártatlansága. Amelyre sokkal inkább Bobby, a galamblelkű gondnok (Willem Dafoe) vigyáz. Az egyszerre lepusztult és ízléstelenül színes, fröccsöntött műanyag miliő a kislány számára egy adott pontig a gyermekkor csodás világa, ahonnan csak egy ugrás (de lehet-e akkorát ugrani?) Disneyland látszatmennyországa. Az amatőr és profi szereplők zökkenőmentes összehangolása mellett a rendező legnagyobb érdeme, hogy arcot adott egy lenézett, semmibe vett társadalmi rétegnek, megmutatva, hogy ők is – bár közel sem tökéletesek, de – emberek.
1. Martin McDonagh – Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri)
„A dühnek transzformáló hatása van, forradalmakat indít el, nagy változásokhoz adja meg a szükséges lendületet, energiát.” Karácsonykor olvashattuk ezeket a sorokat abban a HVG.hu-s cikkben, mely arról szólt, hogy 2018-ban a nők mertek dühösek lenni. Pedig már januárban is jól tudhatták ezt azok, akik megnézték a Három óriásplakát…-ot a mozikban. A drámaíróként világhírű ír-angol McDonagh eddigi legjobb filmjét hozta tető alá, pedig volt már Oscar-díjas kisfilmje (Six Shooter) és kultstátuszba jutott gengsztervígjátéka is (Erőszakik). Valóban a düh, a fel nem dolgozott gyász, a bűntudat és az eredménytelen nyomozás miatti elkeseredés robbanékony elegye vezeti (Frances McDormand elképesztő alakításában) Mildredet arra, hogy kibéreljen három óriásplakátot, majd egyre szélsőségesebb akciókba fogjon. McDonagh zseniális húzása az, hogy kisvárosi szereplői radikálisan megváltoznak a film folyamán, mégsem lesznek hiteltelenek. Dixon (Sam Rockwell is Oscart érdemelt ezért a szerepért) ellentétes úton, de ugyanoda jut, mint Mildred: nem a gyűlölet, a bosszú, a düh kell irányítson minket, és a nyitott befejezés azt is sejteti, hogy a két főszereplő talán egymást is megerősíti frissen kisarjadt gondolatában.
