Mécs Anna Gyerekzár című debütáló kötete az utóbbi hónapokban magára irányította az irodalom berkeiben bóklászók figyelmét, a nyitómondatok „kötelező” kliséinek egyikével élve, lapjain ugyan még alig száradt meg a nyomdafesték, a tavalyi Margó-díjjal máris sikerült kivívnia a szakma elismerését.
„A legjobb első prózakötet” – kacérkodik velünk a könyvespolcokról, és ha a prominens titulus önmagában nem tenné elég vonzóvá, a Scolar Kiadónál megjelent kötet Papp Rita által tervezett, három alapszínnel játszadozó, pin-up stílusú borítója egész biztosan megigéz minket: vessük bele magunkat az ígéretes könyvbe. A vidám történetekkel kecsegtető, pirosra mázolt ajkak azonban lépre csalják a nyájas olvasót, a kötet ugyanis 24 rövid, ám annál fullasztóbb novellát rejt magában, amelyeknek közös metszete, kohéziós erővel bíró központi motívuma a címben is megjelölt gyerekzár.
Gyerekzár, ami biztonságot ad, ugyanakkor rabul ejt.
A novellák egységes hangon, köznyelvi regiszterben megszólaló, homodiegetikus elbeszélői a családtagjaik, szeretteik által traumatizált, komplexusokkal küszködő, gyerekségbe kényszerített vagy önmagukat infantilizáló fiatal nők. Különböző identitások között libikókáznak, egyszer a zsidó örökséget ölelnék magukhoz mindhiába, de átvitt értelemben (Oszlop a földben) vagy akár szó szerint is kilógnak a sorból, mint ahogy a Te magasságos című novella narrátora, akinek ironikus módon még fizikai jellemzői sem adottak a zsidóság megjelenítését jellemző sztereotípiákhoz („odaordított, hogy a rohadt zsidó anyámat, minek nőttem ekkorára […] az egyik húga szerencsére lecsitította a nagyit, ne legyél már megint náci, Irén, hát tudod, hogy a zsidók mind alacsonyak.” [11.]). Máskor egy maroknyi kis keresztényi hitet próbálnak kierőszakolni magukból a szereplők („erőlködtem, mint amikor nem megy a szarás, érzem, hogy ott motoszkál, de akárhogy nyomom, nem jön, pedig ha csak várnék egy kicsit, akkor talán magától, könnyedén jönne.” [Lépéshátrány – 90.]).
A társadalmi elvárások és fiatalkori traumák okozta identitászavaros, lelki sebeket hordozó túlérett gyerekek frusztrációi a novellákban rendre testképzavarrá válnak.
Pszichoszomatikus tünetek egész sora tárul fel a kegyetlen történetekben.
Az összekacsintós tanti, a Manyi néniként ismert egykori bombázó a tumorok lakta hústorony testébe temeti nőiességét és tragikus múltját („Olyan volt Manyi néni körül a zsírburok, mintha védőruhaként szolgálna, és bent őrizne valakit a múltból.” [Boldog új évet, Manyi néni – 34–35.]). Az írói ambíciókkal rendelkező fiatalember önértékelési problémáitól zsírégetéssel igyekszik megszabadulni (Fogyás). A saját testétől elidegenedett, vallásos anya egy katartikus halálközeli élmény hatására eldobva hitét, s a rátapadt kulturális mázat, nyilvánosan kivetkőzik magából („A hátára feküdt, blúzát tovább tépte, szaggatta le magáról, rúgta le fűzős bokacsizmáját, vastag harisnyáját, lábszárközépig érő szoknyája már csak egy rongy volt alatta. Én az oldalamra feküdtem, és néztem, ahogy kacag, és üvölti ízes magyarsággal, hogy a kurva isten bassza meg.” – [A szálkás úristenit – 124.]). Az apácaságba kergetett fiatal nő bűnbe esik, Jézus menyasszonya elfojtott szexuális vágyait a test melegétől megolvadt „pajkos” csoki Mikulásokon éli ki („És tépem fel sorra a többi ablakot is, kenem a csokit egyre hevesebben, csúszik le a massza a torkomon, és arra gondolok, hogy bekebelezni, hogy megenni, hogy magamévá tenni.” [Advent – 58 – 59.]).
A kötet egyik kiemelkedő darabja a címadó novella.
Elbeszélője felismeri, gyerekzárral a testén kockázatmentesen lehet felnőttet játszani, jogsit szerezni a puncijához és apja kocsijához („Mire felnéztem, apám mögöttem állt, szelíden belém karolt, és átkísért a nyugodtan várakozó autók előtt, megvizsgálta a ruhámat, a karomat, a könyökömet, a csomagtartóhoz vitt, betapasztotta a horzsolásaimat, és maga mellé ültetett a kocsiban. Hazaindultunk, és most mintha tisztán láttam volna a műszerfalat, mintha tudtam volna, melyik a gázpedál, melyik a fék, és mikor kell sebességet váltani.” [Gyerekzár – 75.]).
A rövid történetek többnyire konkrét idő- és térbeliségtől eloldott, határozott női kézzel megírt, családi köntösbe bújtatott privát mikrodrámák.
És fordítva: traumabeszédek gyűjteménye, s mint ilyen, tematikai rokonságot mutat Szabó T. Anna 2017-ben megjelent Törésteszt című, igencsak ellentmondásos megítélésű, első kisepikai kötetével, amelyben szintén az emberi kapcsolatok problematikussága, a védtelenség kérdése kerül a boncasztalra. Szabó T. novelláiban a nők cselekvésképtelen bábuként ugyanúgy nemkívánatos szituációkba kényszerítettek, ahogyan a Gyerekzár infantilis szereplői, ám lényegi különbség, hogy Mécs Annának – ugyan egy eltérő, naiv perspektívából – végül jóval komplexebb, hitelesebb képet sikerül nyújtania a kiszolgáltatottságról, mint mindezt a férfi-nő kapcsolatokra redukáló, a tárcanovellákat líraisággal átitató írótársa teszi.
A kötet érdemei az erős koncepción túl az egyszerű történetek mögött megbúvó rétegzettség, a finoman adagolt kulcsfontosságú részletek elhintése (ahogyan a Repülni akarok című novella kissé romantizált Kálmán Gyurijáról kiderül: megölte részeges apját), a fondorlatos kvázi rejtély retorika, az ügyes párhuzamok, a konzisztensen felépített elbeszélői szólam, a kemény, kíméletlenül őszinte történetek fekete humorral való leöblítése, cím és szövegegész játékos, groteszk vibrálása.
A novellák deprimáltságán keresztül azonban a kötet gyengeségei is óhatatlanul beszivárognak, amelyek jelentős része gyermekbetegség, a kezdő író botladozása:
alulstilizált mondatok és elnagyolt jelenetek („Letarolok egy bácsit, aki úgy gondolta, jó ötlet a futópályán sétálni, ő persze megússza, én a karomat töröm.” [Fogyás – 41.]), az élőbeszédszerű szövegbe váratlanul behatoló modoros líraiság („Sokáig azt hittem, hogy anyára vagyok mérges, mert már nincs, és sose volt, és mert a hiánya miatt mindig rettegtem, én is csak hiány tudok majd lenni.” – [Lili – 15.]). Míg mások – a kritika által üdvözölt – matematikai pontosságból erednek, amely számomra negatív értelemben vett kiszámítottsággal, unalmas szabályossággal, kimértséggel párosult, s rendszerint a túlhajszoltságuk révén mechanikussá, önjáróvá váló vándormotívumok, valamint a gondosan beidőzített, olvasói elvárásokhoz igazított, receptre megírt „hirtelen katapultálások”, csattanók képében jut felszínre.
Ezek a gyengeségek különösen akkor fedik fel magukat, ha a befogadó nem a minden napra néhány novella sokkal optimálisabb olvasásmódját választja, hanem egyszerre szeretné felfalni a fanyar történeteket. Mécs Anna könyvén komótosan, hosszasan kell rágódni, akár a félig átsült steaken, a novellákból naponta szigorúan csak két-három falatnyit legyűrni, különben a kötet nyomasztó hangulata, s a kompozíció felőli olvasás kényszere megülheti az olvasó gyomrát.
Mécs Anna: Gyerekzár, Scolar, 2017.
