Mostanság két, sztárokat felvonultató amerikai film is reflektorfénybe került, mert a főszereplőiket alakító híres színészeket a maszkmesterek a felismerhetetlenségig eltorzították. Az egyik a Christian Bale újabb nagy transzformációját dicsérő szatíra, az Alelnök, mely az Oscar-díjra is esélyes. A másik film pedig a japán származású amerikai rendezőnő, Karyn Kusama a mozipénztáraknál nagyot hasalt Pusztítója, melyben Nicole Kidman arcát „szántották fel” a sminkesek a szerep kedvéért. De vajon megérte így elcsúfítani a színésznőt? A válasz röviden: igen.
Bár sem a nézők, sem a külföldi kritikusok nem lelkesedtek a Pusztítóért, kár lenne ezt a különleges bűnfilmet eltemetni. A Pusztító műfaji szempontból nem illeszkedik a rendezőnő eddig felépített életművébe. Jóllehet, Karyn Kusama egy realista drámával, A bunyós csajjal kezdte karrierjét, majd megpróbálkozott egy sci-fi látványfilmmel, a hollywoodi stúdiók makacssága miatt félresikerült Æon Fluxszal, utóbbi három műve (Ördög bújt beléd, A meghívás, az XX című antológia epizódja, Az ő egyetlen fia) alapján úgy tűnt, Kusama szerzői horrorfilmes lesz. Nem így lett, mert
a Pusztító ízig-vérig film noir, kemény, kompromisszummentes bűnügyi dráma, sőt egy anya sötét tragédiája.
Főhőse, a keménykötésű Erin Bell detektívnő abba a hibába esett, hogy elkezdett kötődni azokhoz, akiket le kellett volna fülelnie. Pontosabban Erin bűne inkább az, hogy más, szabadabb életre vágyott. Ráadásul beleszeretett partnerébe, Chrisbe, kezelhetetlen kamaszlánya, Shelby édesapjába, akit a titokzatos Silas által vezetett gengszterek balul elsült bankrablása közben ölt meg a bandavezér. Persze az sem mellékes, hogy Silas megkedvelte Christ és Erint, sőt belelátott a nő lelkébe, megértette őt és végzetét, azaz fanatikus bizonyítási vágyát. Ám a katasztrofális bankrablás után Silasnak és bandájának nyoma veszett, Erinnek a boldog családi idill és az új élet helyett csak reménytelen bosszúvágya maradt, mely szó szerint kiült a testileg-lelkileg összeroppant nő arcára. Egy napon azonban Silas ismét feltűnik a városban, és a lecsúszott nyomozónő vérszemet kap: bárkin képes átgázolni, csak hogy elégtételt vegyen.
Bár fentebb időrendben írtam le a fontosabb történéseket, azonban sem formai, sem tartalmi szempontból nem ilyen egyszerű Karyn Kusama neo-noirja. Kusama a jelenből indít, és miközben Erin egy-egy régi bandataggal vagy Silashoz vezető személlyel találkozik, a klasszikus film noirokhoz hasonlóan flashbackek formájában vissza-visszatérünk a múltba, feltárul Chris és Erin tragikus lecsúszásának története. A flashback a Lost című sorozat óta olcsó trükknek tűnik, mellyel el lehet kábítani a nézőt, aki így nem a sztori bakijaira figyel, hanem megpróbálja összerakni a fejében a történetet. A Pusztítóban viszont nagyon is fontos funkciójuk van a visszaemlékezéseknek, a múlt folyamatos jelenlétének, hiszen ahogy sajnos az egyik gengszter didaktikus módon ki is mondja, Erin azért sikertelen, mert a múltban él, nem tudja feldolgozni az évekkel korábban történt tragédiát.
A jelenbeli Erin valóban úgy néz ki, mint aki beledermedt a múltba, ezt hangsúlyozza Nicole Kidman öregítő-betegítő maszkja is.
Itt térjünk is ki a film egyik legnagyobb pozitívumára, a főhős karakterére. Persze a film maszkmesterei is nagy dicséretet érdemelnek, és az 51 éves színésznő sem fiatal már, sőt a rossz nyelvek folyton hangsúlyozzák, hogy szépségét csak jelentős plasztikai beavatkozásokkal tudja szinten tartani. Ám ebben a filmben Nicole Kidman arcát sminkekkel és maszkokkal úgy eltorzították, hogy a színésznő külsőleg is eggyé vált a fakó, alkoholista, kiégett nyomozónővel. Amihez nyilvánvalóan szükség volt a színésznő remek alakítására is. Tulajdonképpen nem is Nicole Kidmant látjuk a vásznon, legalábbis a történet jelenében semmiképp (a múltban épp ellenkezőleg: harmincnak sem néz ki), hanem egy lecsúszott antihőst, Erin Bellt, aki nemcsak a múltat nem képes elengedni, de ezzel összefüggésben jelenje is szétesett, és a jövőt is feladta. (Egyébként Kidmant „segítette” influenzája, magas láza is a forgatás alatt, mely miatt még hitelesebben tudta eljátszani a jelenben majd összeeső nyomozónőt.)
Maga Erin is izgalmas, többdimenziós karakter. Karyn Kusama ezúttal nemcsak a horror műfajával szakít, hanem korábbi műveitől eltérő női főhőst mutat be. A bunyós csaj, az Ördög bújt beléd vagy A meghívás főhősnői öntudatra ébredését ábrázolták, illetve Kusama nőkarakterei állandóan lázadtak a patriarchális társadalom konvenciói (a hagyományos nemi szerepek) ellen. Jóllehet, Erin sem tipikus fetisizált filmes nőfigura, jelenbeli változata kifejezetten nem rendelkezik szexuális vonzerővel.
Azonban Karyn Kusama számára ezúttal sokkal fontosabb a női öntudatra ébredésnél az anyaság kérdése.
Persze a rendezőnő ezúttal sem a tradicionális anyaszerepet ünnepli, hanem arról elmélkedik, hogy a múlt rabságában élő Erin a szerelme elvesztése után hogyan tudja a munkája mellett a lányát nevelni, miközben a rendőrnőt a düh és az alkohol is felemészti. Aminek ebben a történetben nem a patriarchális rend az oka, hiszen a múltban Silas kifejezetten férfias munkákkal bízza meg Erint (ő az egyik sofőr a bankrablás során), Chris és a nő kapcsolatában egyértelműen a nyomozónő irányít, és lányának nevelőapja a maszkulin és megszállott Erinhez képest passzív és feminin figura. Karyn Kusama tehát függetleníti az anyaság problémáját a hagyományos férfi-nő kapcsolattól, és anya-lánya kaotikus viszonyára koncentrálva a kényszerből a független nőre nehezedő teherrel, a professzionális élet és a női családfői szerep feszültségével foglalkozik.
A Pusztítónak az anyaság kérdése csak egy szeletét képezi. A sztori viszonylag lassan bontakozik ki, de megéri türelmesnek lenni, mert a cselekmény nemcsak a flashbackszerkezet miatt összetett. Karyn Kusama műve az elégikus gengszterfilmeket (Volt egyszer egy Amerika, Carlito útja) és westerneket (Pat Garrett és Billy, a kölyök, Nincs bocsánat) juttathatja eszünkbe, és tulajdonképpen Kathryn Bigelow kultfilmjét, a Holtpontot tölti fel komoly drámával.
Kusama neo-noirjában meghaladja a hagyományos „jó a rossz ellen” történeteket, mivel a Pusztítóban nincs morálisan jó és gonosz karakter.
Nem csak Erin, hanem a legtöbb (egykori) gengszter is eltorzult, testileg is lerobbant, maga a bandavezér is csak árnyéka egykori önmagának. Tehát a Pusztító elvontabb, filozofikusabb témákkal is foglalkozik, mint az ember tragédiája, a dicső fiatalság elkerülhetetlen elveszítése, a kíméletlenül közeledő elmúlás, illetve a múlt bűneinek és hibáinak kijavíthatatlansága.
A Pusztító bár lassan bontakozik ki, mégis izgalmas film, melyben van néhány emlékezetes akciójelenet is, jóllehet, ezek illeszkednek a történet elégikus hangvételéhez, mert
minden összecsapás dicstelen, elkeseredett és kegyetlen, a fogak kitörése és a bordákra mért csonttörő rúgások szinte nekünk fájnak.
Azonban Karyn Kusama műve mégsem érdemli meg az aranyérmet néhány nyilvánvaló hibája miatt. Egyfelől hiába a flashbackszerkezet, a Pusztítóban sajnos elsikkad a negatív hős, Silas karaktere. Kathryn Bigelow Holtpontjára is Patrick Swayze bandavezére, és nem Keanu Reeves bárgyú szépfiú főhőse miatt emlékezünk szívesen. Karyn Kusama Silasa azonban csak pár sablonos mondatot morzsol el, és ennek tetejébe mindössze 3-4 jelenetben látható. Ami miatt az elkerülhetetlen végső konfrontáció teljes mértékben súlytalanná válik.
És az is probléma, hogy Karyn Kusama a játékidő második felében enged a giccs csábításának.
A film lezárására ez hatványozottan igaz, amit rétestészta módjára nyújt túl és fokoz a végletekig a rendezőnő, illetve két állandó forgatókönyvíró társa, Phil Hay és Matt Manfredi. De Erin és kamaszlánya kapcsolatát sem mindig sikerül hatásvadászattól mentesen bemutatni. Például Karyn Kusama nem elégszik meg egy fontos és megrázó gyerekkori történet elmesélésével, azt a cselekmény végén direkten a néző arcába is kell vágnia, hogy a befogadó meghatódjon. Ám nyilvánvaló, hogy erre nem lenne szükség, mert az egyszerre ellenszenves és szánalmas Erin sorstragédiája amúgy is megindító, tehát Kusamának és alkotótársainak érdemes lett volna takarékoskodniuk.
Mindettől függetlenül a Pusztító egy jól sikerült neo-noir dráma, melyet sajnos méltatlan módon el fog feledni a közönség, mert vegyes kritikai fogadtatása mellett nem is kapott akkora reflektorfényt, amekkorát megérdemelt volna. Pedig meg kell becsülni az ilyen komplex, mélabús noirokat (mint amilyen a pár évvel ezelőtt bemutatott Éjjeli féreg is volt), mert a sötét filmek manapság ritkák, mint a fehér hollók.
Pusztító (Destroyer), 2018. Rendezte: Karyn Kusama. Írta: Phil Hay, Matt Manfredi. Szereplők: Nicole Kidman, Sebastian Stan, Toby Kebbel, Scoot McNairy, Bradley Whitford, James Jordan, Beau Knapp, Jade Pettyjohn. Forgalmazza: Big Bang Media.
