Hálás feladat a drogfüggőségről, a drogmámorról filmet készíteni, hiszen az adott alkotó szabadjára engedheti kreativitását, és elborultabbnál elborultabb víziókat ábrázolhat a legkülönbözőbb speciális effektusok segítségével. A belga rendező, Felix Van Groeningen azonban nem engedett a kísértésnek, David Sheff és fia, Nic igaz történetét realista stílusban próbálta izgalmasan elmesélni a Csodálatos fiúban. Groeningen a feladatot tisztességesen teljesítette, azonban nem tudott igazán emlékezetes drámát összehozni.
A filmtörténet során rendkívül sokféle film készült a drogfüggőségről, illetve a droghasználatról.
Érdekes, hogy már a klasszikus hollywoodi stúdiórendszerben sem kerülték el az igen kényes témát, Otto Preminger Az aranykezű férfije Frank Sinatrával a főszerepben meglepő őszinteséggel mesél a melodráma műfaji elemeinek felhasználásával arról a bizonyos, pillanatnyi kielégülést okozó, de életeket romba döntő „anyag”-ról. A Szelíd motorosok, a Trainspotting vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban viszonylag pozitív képet festenek a kábítószerről, azaz nem annyira a szer romboló hatására helyezik a hangsúlyt, hanem azt mutatják be, hogy a drog új dimenziókat nyithat az egyén előtt. Ezzel szemben Fliegauf Benedek Dealerje és Joachim Trier Oslo, augusztusa már az anyagról lejött fiatalok visszailleszkedési problémáira koncentrálnak.
Amellett érvelnek, hogy a drogról valójában nem lehet leállni, az örökre nyomot hagy az egyén életén.
Némileg pozitívabb végkifejlete van a magyar dokumentumfilmben, a Budapest, végállomásban megkezdett történetnek, melynek hajléktalan, kábítószerfüggő női főszereplője mára képes volt talpra állni, jóllehet, férfi társai börtönbe kerültek, illetve meg is haltak. Horváth Balázs két évvel ezelőtt bemutatott dokuja, a Dizájneren főhőse pedig a Dealer és az Oslo, augusztus antihőseihez hasonlóan hiába akar minden erejével szabadulni a drogtól, a kegyetlen szer már nem ereszti. Felix Van Groeningen Csodálatos fiúja inkább az Oslo, augusztushoz és az említett magyar dokumentumfilmekhez köthető, benne a drognak semmilyen pozitívuma nincs. Sőt, úgy lesz az egész család a drog függője, hogy tulajdonképpen csak Nic, a címszereplő fiú használja, azonban szerető szülei életére is totálisan rátelepszik a kábítószer.
David, az apa minden erejével azon van, hogy fiát kirángassa a gödörből. Ezért is jelenthetjük ki, hogy a Csodálatos fiú egy drogfüggő család melodrámája.
A Csodálatos fiú David Sheff azonos című memoárja és Nic Sheff Tweak: Growing Up on Methamphetamines című visszaemlékezése alapján készült. A főszereplő család látszólag teljesen normális, felső középosztálybeli família, akik részesültek az „amerikai álom”-ban, boldog életet élnek. Vagy legalábbis boldog életet kellene élniük, amiért David, az újságíróként dolgozó családfő mindent megtesz, viszont első házasságából született fia, Nic mindent romba dönt drogfüggőségével. Mivel Nic volt az első gyermek, David kimondva-kimondatlan minden gyermekénél jobban szereti őt, ezért kétségbeesetten próbál minden eszközzel segíteni fián.
Ám nagyon úgy tűnik, hogy a felnőttkor felé közeledő Nicen már nem lehet segíteni.
A Csodálatos fiú ezt a riasztó problémát igyekszik körbejárni a Felix Van Groeningenre jellemző stílusban, visszaemlékezésekkel és az időrend felbontásával.
Ahogy David mindent megtesz azért, hogy Nicen segítsen, úgy Groeningen is teljes erőbedobással próbálja átadni a nézőnek ezt a potenciálisan érzelmektől túlfeszített sztorit. A belga rendezőre jellemző, hogy érzelmileg igen intenzív családi történeteket mutat be, legyen bár szó a züllött famíliáról szóló Szarul állnak a dolgokról vagy az Alabama és Monroe címszereplő házaspárjának szenvedélyes párkapcsolati drámájáról. Azonban Felix Van Groeningen amennyire be tudja rántani a befogadót az említett két filmben, kiváltképp a könnyfakasztó zenés jelenetekkel teletűzdelt Alabama és Monroe-ban, annyira nem tud mit kezdeni apa és fia konfliktusával a Csodálatos fiúban.
A probléma elsősorban abból fakad, hogy Groeningen következetesen realista, távolságtartó stílusban készítette el a filmet.
Azaz a Csodálatos fiú cselekménye takaréklángon pislákol, néhány, a remek zenék miatt izgalmas jeleneten kívül nem nagyon találkozunk a cselekményben emlékezetes momentumokkal. Persze látjuk David kétségbeesett kutatását az interneten, vagy a könnyeivel küszködő Nicet, aki nem tud ellenállni a szer csábításának, apja intelmei és szeretete ellenére sem. Azonban a film mindegyik jelenetén érződik, hogy Felix Van Groeningen korábbi önmagához képest túlságosan is visszafogott, nem akar nagy, drámai megmozdulásokat, csak el szeretne mesélni egy egyszerű történetet.
Kár, hogy emiatt felejthető alkotás a Csodálatos fiú.
Ráadásul a belga rendező magát a drogfüggőséget sem tudja érdekesen vagy eredeti módon bemutatni. Felix Van Groeningen a legunalmasabb megoldást választja: többnyire a Nicet játszó Timothée Chalamet-ra bízza, hogy érzékeltesse, a fiú most nagyon be van állva. Persze nem állna jól egy ilyen realista stílusú filmnek a Félelem és reszketés Las Vegasban harsány képi világa vagy a Dealer depresszív minimalizmusa, viszont ebben a formában cseppet sem átélhető a drogfüggőség problémája. A néző látja, ahogy Nicet kiüti a metamfetamin, vagy a befogadó érzékeli, hogy a fiúval éppen forog a világ, tehát Chalamet jó munkát végez, azonban ez édeskevés ahhoz, hogy valóban átélhető legyen az addikció. A Csodálatos fiút nézve egész végig olyan érzésünk lehet, hogy Steve Carell és Timothée Chalamet kiválóan eljátsszák a szerepüket, azonban ennek ellenére David és Nic nem igazi karakterek, így a drogprobléma is elveszíti súlyát.
Ugyanakkor Felix Van Groeningen azt jól megragadja, hogy milyen nehéz lejönni a szerről és mekkora szélmalomharcot vívnak a családtagok.
Ismét a Dizájnerent idézhetjük fel, melyben megjelenik a drogfüggő főhős édesanyja.
Az anya nem tud mást tenni, mint hogy segíti fiát élelemmel, menedékkel, és azzal, hogy elkíséri őt a rehabilitációra. De Horváth Balázs dokujának az a megdöbbentő állítása, hogy az anya nem közömbös, nem adta fel a fiát, viszont tényleg nem tud mást tenni, mert a drog rabja a fiú, és a fiún keresztül a család is. Ugyanez jelenik meg a Csodálatos fiúban, ám az amerikai mentalitás tükrében. David a tipikus „can-do” ideológia bűvöletében él, ha úgy tetszik, számára ez a „kábítószer”: azt hiszi, vasakarattal bármit elérhet a világon, és ugyanúgy nevelheti fiát, mint kisgyerek korában. Ám ez már nem a vadnyugat, és nem a természeti erőkkel kell megbirkóznia az amerikai családapának, hanem egy láthatatlan, vírusszerű, leküzdhetetlen ellenséggel. Sőt, a drog David saját fiát fordítja a család ellen, hiszen Nic kontrollálhatatlan, és ha belövi magát, akkor olyan dolgokat tesz, melyeket már David sem tud helyrehozni.
Ráadásul Groeningen művében megjelenik egy általánosabb probléma is: a felnőtté válás nehézsége.
Ami tovább nehezíti a kábítószerrel folytatott küzdelmet, hiszen bizonyos kor után David már nem parancsolhat Nicnek, nem foghatja fia kezét. Tehát mit tehet a szülő? A Csodálatos fiú is csak azt a választ tudja adni a kérdésre, hogy leginkább ölbe tett kézzel figyelhet, és reménykedhet, hogy a gondoskodás mellett egy nem halálos kimenetelű túllövés majd észhez téríti a gyereket.
Jóllehet, mint azt a Dizájneren-párhuzammal is érzékeltetni kívántam, a Csodálatos fiú a drogfüggőséggel vívott szélmalomharcot sem tudja eredeti módon bemutatni, láttuk már ezt korábban sokkal erősebb filmekben. Amire viszont nem lehet panasz, az Steve Carell és Timothée Chalamet játéka. Igaz, korábban azt állítottam, hogy végig olyan érzésünk lehet a film nézése közben, hogy Carell és Chalamet eljátsszák a szerepüket, ám nem egyesülnek a karakterükkel.
Ez azonban nem a színészek, hanem a forgatókönyv hibája.
Az alapvetően vígjátékokban szereplő Steve Carell például a Foxcatcher után újra bizonyította, hogy igen jól állnak neki a drámai főszerepek is. Carell rendkívüli érzékenységgel ábrázolja David ambivalens érzelmeit, a tenni akarás és a kétségbeesés kettősét. Timothée Chalamet-ról kijelenthetjük, hogy korunk egyik legtehetségesebb fiatal színésze, Nicet olyan könnyedséggel és természetességgel formálja meg, mint a Szólíts a neveden érzelmileg megzuhant kamaszhősét vagy a Lady Bird laza lázadóját.
Szóval a Csodálatos fiú összességében nem rossz film. Ha nem is eredeti módon, de egy igen fontos, máig aktuális, globális problémát dolgoz fel.
Felix Van Groeningen az utolsó jelenet után tájékoztatást ad arról, hogy rengeteg drogfüggő tengeti életét az Amerikai Egyesült Államokban, de az említett Dizájnerenből tudjuk, hogy Magyarországon sokaknak szintén nincs más életcélja, mint bármi áron összekaparni némi pénzt a kábítószerre. Ezért ha Felix Van Groeningen műve nem is olyan erős, mint a megidézett magyar és nemzetközi példák, legalább némi reményt vagy legalábbis erőt adhat azoknak a családoknak, melyek tagjai szembe kerülnek a legyőzhetetlennek tűnő rémmel.
Csodálatos fiú (Beautiful Boy), 2018. Rendezte: Felix Van Groeningen. Írta: Luke Davies, Felix Van Groeningen. Szereplők: Steve Carell, Timothée Chalamet, Christian Convery, Maura Tierney, Amy Ryan, Oakley Bull. Forgalmazza: Mozinet.
