Ha az általánosan megszokott templombelsőkre gondolunk, akkor a szemünk előtt a falakon vagy a belső tér elrendezésében bizonyosan klasszikus stílusú műalkotások jelennek meg. Ma még furcsa elképzelni, hogy a kortárs művészetnek helye lehet a szakrális térben, hogy mondanivalója összeegyeztethető a Szentírás üzeneteivel.
Az is lehet ennek az oka, hogy a kortárs művészet és az egyház nem igazán folytat párbeszédet egymással, így a távolság nemhogy csökkenne, de folyamatosan növekszik.
A folyamat megállítására, az akadályok leküzdésének elősegítésére, a párbeszéd kialakulásának érdekében 2014 óta zajlik egy sorozat a Ludwig Múzeum és az Asztali beszélgetések Kulturális Alapítvány közös szervezésében. Ennek résztvevői a hazai kortárs művészeti élet kimagasló személyiségei és a történelmi felekezetek teológusai.
Galambos Ádám evangélikus teológus Dejcsics Konrád szerzetessel, a Pannonhalmi Bencés Főapátság kulturális igazgatójával beszélgetett a street art, a graffiti és a szakralitás kapcsolatáról. A beszélgetés elején Dejcsics egyetemista élményeit elevenítette fel, amikor először találkozott a street arttal. A megszokott szemléletet megfordító, sajátos nézőpontot kívánó megközelítésként értékelte az utcán látható feliratokat.
Mint szóba került, időnként a templomok falán is graffitik jelennek meg, mely a szerzetes szerint legalább okot ad a fiataloknak arra, hogy közel menjenek a templomhoz.
Galambos Ádám rámutatott, hogy a graffitit a vandalizmus egyik formájaként értékelik, és nagyon kevés magyar művészettörténetről szóló könyv szól róla. A street art ugyan körbevesz bennünket, de a művészettörténet egyáltalán nem kezeli közeliként. Felmerül a kérdés, hogy mi lehet ennek a műfajnak az indítókulcsa? A bencés szerzetes szerint szemben áll mindennel, ami általában a kiállításokon a galériákban látható. Kritikai szerepet tölt be, és kilép abból a térből, amit a hagyományos művészet használ.
Igaz, hogy a törvény tiltja a graffiti művészetét, de ha megszelídülne, akkor elvesztené kritikai élét, közhelyessé válna, feladná azt a státuszt, amit magának vindikált.
Azonban, ha a befogadó hozzáállása változik, ami az idő múlásával bekövetkezhet, akkor ez változtathatja a műfaj elfogadottságát. Talán ezért is mondhatta Orosz Richárd graffitiművész – akit Galambos Ádám idézett a beszélgetésben –, hogy a graffiti műfaja a tiltottból tűrt majd támogatott lett, a pénzzel és a hírnévvel legalizálódott a műfaj.
Érdekes ugyanakkor, hogy az egyházat nem kritizálja ez a művészet, nem foglalkozik vele.
Pedig a teológiára és a művészetre ikermédiumokként is tekinthetünk – hangzott el a felvetés –, de sok alkotás azért nem kerülhet a templomokba, mert kortárs. Erre erősített rá Dejcsics Konrád véleménye is, miszerint a kortárs művészet befogadó rétege elvált az átlagostól.
A hívő közösségek nem okvetlen értik a kortárs művészetet.
Pannonhalmán sikerült újításokat bevezetni az istentiszteletek helyén, elvárás volt, hogy otthonos, személyes legyen ez a tér. Kétpólusúvá tették és megszüntették az oltár színpadjellegét. Ez azonban a látogatóknak nagyon szokatlan élményt nyújt, mert ettől üresnek érzik a teret. Mindenképp kultúraváltás kell ahhoz, hogy a templomban helye lehessen a kortárs művészetnek. Pannonhalmán egy kiállítás alkalmával hívtak kortárs művészeteket is, de kritikák érték ezt a lépést.
A beszélgetők véleménye szerint az egyház nagyon sokáig helyezkedett bele a kritikus szerepkörébe, saját magában látva a képviselt kritikai álláspont alapját. Egy idő után azonban elveszítette az alapot, hogy kritikus lehessen. Meg kell hallania a kritikát, krízisek nyomán kell megtanulnia, hogy az elhallgatás nem evangéliumi lépés.
Szóba kerültek az első keresztyén témájú street art alkotások.
Ezek a kis Krisztus-monogramok voltak, amelyeket az első keresztyének azokra a katakombákra festettek, ahol összegyűltek. Az első kritikai graffiti pedig a II. századból, Rómából származik, Jézust megfeszítve, de szamárfejjel ábrázolták, ez a kereszténység gúnyrajzaként is tekinthető. A mai időben Banksy-alkotáson is találkozhatunk keresztre feszített Krisztussal, amint reklámzacskókat tart a kezében, a pénzkultusz, illetve az ünnepek értelmezési kérdéseinek kritikájaként.
Dejcsics szerint a provokáció fontos az egyház számára, és a művészetnek ennél távolabbra mutató szerepe is van.
A Vatikáni zsinat is foglalkozott már az egyház és a művészet párbeszédének szükségességével. Azt irányozta elő, hogy a misztériumra mutasson rá a műalkotás, emelje fel a lelkeket. Jó, ha a kiállítóterekben bemutatott alkotások emlékeztetik a látogatókat arra, hogy életünkben a szent és a profán nem választható szét. Az evangélikus egyháztérben megjelenő alkotások célja, hogy közelebb vigyék a templomba látogatókat Istenhez.
Amennyiben jó művészeti alkotásokkal van megtöltve a tér, nem gond az sem, ha ez elviszi a figyelmet a szónoklatról.
Résztvevői kérdésként merült fel, hogy elképzelhető-e alkalmilag, hogy a kortárs művészeti alkotások megjelenjenek a templomokban. A beszélgetés résztvevőinek válasza szerint a frissen épült templomok sok újítást tartalmaznak, és külföldön működik a kortárs művészet megjelenése szakrális térben. Magyarországon inkább klasszikus stílusú művek a jellemzőek. Az építészet volna képes újító dolgokat behozni, a templomi szakrális képzőművészet erre jelenleg nem képes.
Asztali beszélgetések – Street art, graffiti, szakralitás, Ludwig Múzeum, Budapest, 2019. február 14.
A fotókat Szabad Júlia Anna készítette.
