Napfényes, tavasziasan enyhe idő fogadott a német fővárosban a Berlinale utolsó napjain. Időm nagy részét persze a szinte mindig telt házas mozitermekben töltöttem, ám idén sem láttam igazán emlékezetes filmet. Hozzáteszem, Dieter Kosslick fesztiváligazgató búcsúévének felhozatala nem volt igazán erős: hiányoztak a nagy nevek és a frissen felfedezett, körülrajongott alkotások.
Családtagjukat, munkájukat, biztonságérzetüket vagy épp szabadságukat elveszítő hősök és antihősök jelentik az összekötő kapcsot az általam látott féltucat berlinalés alkotás között.
Yoram, a tel-avivi állatorvos, aki a helyi vadasparkban dolgozik, egy éve özvegy, de sem ő, sem 17 éves kamasz lánya nem tudta túltenni magát felesége halálán.
Roni napokra eltűnik, szinte semmilyen kommunikáció nincs közte és apja között, aki groteszk módon a hozzá éjjel becsengető mentősöktől értesül a szomszéd szobában fekvő lánya öngyilkossági kísérletéről. Ugyanis egy netes fórum tagjai észlelték Roni szuicid megnyilvánulásait, ők riadóztatták az orvosi stábot.
Yoram és lánya képtelenek régi és új traumáikat kibeszélni, így a helyzetet orvosolandó a vidéki rokonokhoz utaznak.
Erős a kontraszt a hangos, kissé faragatlan, problémáktól sújtott, ám sokszor ellenszenves telepes rokonság és a csöndes, méla főszereplők közt. Az életből kiszakadt apa-lány párost a nagyvárosban a többször visszatérő vidámpark képekkel (körhinta) és hangokkal (zsibongó, jókedvű emberek) megtámogatott motívuma, illetve a lakásukhoz közeli stadiont rendszeres időközönként zajos szurkolással, énekléssel megtöltő tömeg ellenpontozza. A holtpontról való elmozdulás finom reményével záruló The Day After I’m Gone ügyesen játssza egymásra a megsebzett állatok, családok és ország történetét.
Szintén az édesanyját veszíti el a Dafne című olasz film Down-szindrómás címszereplője, aki így idős apjával marad firenzei lakásukban.
A FIPRESCI-díjjal jutalmazott alkotás sikere a jól megírt forgatókönyv mellett (amit a rendező, Federico Bondi jegyez) egyértelműen a Dafnét alakító amatőr Carolina Raspanti tehetségének, erős egyéniségének köszönhető. A mélyen humanista film kerüli a drámai konfliktusokat, a gyásszal nehezen megbirkózó özvegyet és a hirtelen más szerepbe kerülő Dafnét hétköznapi helyzetekben láthatjuk.
Mindkettejük fokozatosan ébred rá, hogy szüksége van a másikra, miközben felfedezik saját titkos erőforrásaikat is.
A 30-40 év körüli cserfes, őszinte és nyílt Dafne hamar a nézők szívébe lopja magát, a humoros szituációkat sem nélkülöző film pedig egyszerűen és pátosztól mentesen mutatja meg, milyen sokat jelent, ha mi, emberek egymás segítségére sietünk. Legyen szó egy vírusos számítógépről vagy a gyalogtúrán résztvevő főhőseinket egy darabon autóval elszállító erdészek önzetlenségéről.
Az emberi lélek árnyékos oldala jelenik meg a dél-koreai Woo Sang (Idol) című, eső áztatta, sötét thrillerben.
A bő kétórás alkotás bővelkedik a plot twistekben, de a történetszálak nem képesek végig fenntartani a feszültséget.
Pedig olyan aktuális problémák jelennek meg benne, mint az illegális bevándorlás, illetve a politikusok gátlástalansága.
A választásokra készülő Myung-hoi fia elgázol egy fiatalembert, akit, hogy a nyomokat eltűntesse, a csomagtartóban hazaszállít. Apja nyomására a holttestet később visszaviszik a baleset helyszínére, így fia jóval enyhébb büntetésre számíthat. De kiderül, hogy az áldozat állapotos felesége is a helyszínen volt, így a befolyásos politikus és az áldozat apja párhuzamosan kezdi keresni a Kínából Dél-Koreába szökött, majd a törvényes tartózkodása érdekében érdekházasságot kötő nőt.
A bűn és bosszúállás spiráljába belegabalyodó szereplők egyre véresebb események részeseivé válnak, de a néző sem tud igazán kikecmeregni az egyre kuszább cselekményből.
Amíg a dél-koreai filmben akadhatott olyan szereplő, akivel azonosulni tudunk, ez már nem mondható el A Sargasso-tenger csodája című görög krimiről. A tíz éve Athénból vidékre áthelyezett nyomozónő hellén mocskos zsaruként a szex, drogok és rengeteg alkohol Bermuda-háromszögében vegetál.
Önpusztító hétköznapjaiból egy gyilkossági ügy ránthatná ki,
melyről kiderül, hogy a görög függetlenségi háború híres ostromáról és Byron haláláról ismert Mesolongi nevű kisváros közösségének meglepően sok tagját érinti. Az angolnafeldolgozó gyári munkás Rita kap nagyobb szerepet a szépen fényképezett filmben, ő a helyi érdekű exhibicionista popsztár testvére, akit egy buli után a tengerparton felakasztanak. A dramaturgiailag későn beinduló nyomozás, az indokolatlan szereplők és események, valamint az elvarratlan szálak olyan mértékben erodálják a befogadást, hogy a zárlat fokozott habzású izgalmai már csak annyira pörgetik fel a nézőt, mint egy komolyan átmulatott éjszaka után a reggeli fogmosás.
Brüsszelről olyan lehangoló képet még a magyar kormánypropaganda sem képes festeni, mint Bas Devos Hellhole című epizodikus drámájában.
A három szálon futó cselekmény egy hideg, csúnya, élhetetlen várost tár elénk, amelyben magányos emberek tengetik életüket a terrorista merényletek okozta poszttraumatikus állapotban. A szándékoltan raszteres, félhomályos, csúnyára komponált képeken egy krónikus fejfájással küzdő másodgenerációs bevándorló kamasz srác, egy hajléktalanszállón dolgozó, apját épp elveszítő ötvenes orvos és egy fiatal olasz tolmácsnő jelenik meg. Utóbbi nem találja a helyét a városban, kimerült, magányos, élete kiüresedett. Az orvos fia pilótaként szolgál egy háborús övezetben (Afganisztán? Irak?), őt csak szemcsés, akadozó Skype-beszélgetésekben látjuk, de gyakori, hogy a szereplők szándékosan ki vannak komponálva a képből, vagy csak elmosódva, tükröződve látszanak. A fenyegetettség, identitásvesztés helyzetét öncélú művészkedéssel (például a lassan körbeforduló kamera többszöri használata), papírízű, didaktikus párbeszédekkel és egysíkú, érdektelen szereplőkkel igyekeztek érzékeltetni. Nem sikerült.
Carlos Marighella neve Brazílián kívül keveseknek cseng ismerősen.
A hatvanas évek második felében a brazil katonai diktatúra ellen fellépő marxista városi gerilla politikai tevékenysége most a Marighella című filmben került bemutatásra. Érzékeny témához nyúlt első rendezésében a színészként ismert Wagner Moura (Elit halálosztók, Narcos), hiszen Marighella megítélése a fegyveresen harcoló ellenállótól a terroristáig széles spektrumon mozog.
A mulatt író-politikus mára a baloldal számára jelkép, saját korában első számú közellenség volt.
Sajnos a Marighella nem árnyalja címszereplőjét, idealizált karakterét a saját emberei által elkövetett gyilkosság vagy emberrablás sem sározza be. A fekete-fehér felállás jegyében az utánuk nyomozó rendőr viszont szadista állatként jelenik meg, aki szerint nem lehet brazil hazafi az, aki a rendszer ellen lázad. A nyitány bravúros egysnittes vonatrablása után az arcokba tolakodó, a Volkswagen Bogár szűkösségét remekül érzékeltető steadycam használat veszi át a prímet. Talán a jelennel való párhuzam okán (a katonai diktatúrát éltető, jobboldali populista elnöke lett Brazíliának) nagy hangsúlyt kaptak az ellenállók nyilvánosság elérését célzó akciói: kalóz rádióadás, nyomtatott sajtóban való megjelenés, illetve zsarolás árán a híradóban is bemondatott követelések.
A kerettörténet pedig nem más, mint Marighella magnóra mondott visszaemlékezése, melyet kiskamasz fiának szán.
Kitűnni az átlagból, nyomot, anyagi, szellemi örökséget hagyni magunk után, teljesítményünkkel jobb irányba terelni a kisebb vagy nagyobb közösségek életét. Nem csak az egyének, de a filmek java része is erre törekszik. Az idei Berlinalén ki több, ki kevesebb sikerrel tette meg ezt.
69. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (záróhétvége), Berlin, 2019. február 15-16.
