Érdekes lenne egyszer összeszámolni, hány előadás, feldolgozás készült már a világirodalom egyik legklasszikusabbnak számító szerelmi drámájából, a Rómeó és Júliából. Az örök érvényű történet számtalan rendező, koreográfus, zeneszerző fantáziáját megmozgatta már, így valóban komoly kihívás elé nézett a Pécsi Balett társulata, amikor a színpadra állítás mellett döntött.
Az alkotók komplex feladattal néztek szembe, hiszen a darab a sajátosságaiból adódóan vegyíti a tragikus és a komikus elemeket, illetve a szerelem csodájának ábrázolását ugyanúgy, mint a viszály, gyűlölködés végeredményeként bekövetkező halált is.
Széles amplitúdókon kell mozognia annak, aki mindezek színpadi ábrázolására vállalkozik.
Mindenképp pozitívan értékelendő, ha az alkotók új koncepcióban vagy akár egy-egy elem különleges színezetű megjelenítésében gondolkodnak, amikor egy igazi klasszikus darab kerül a táncművészet boszorkánykonyhájába. Ez elősegítheti, hogy a nézők figyelmét kellően megragadja, tudjon még valami újat mondani, mutatni az alkotó. Ennek a kívánalomnak több szempontból is sikeresen tesz eleget Vincze Balázs rendező-koreográfus, akinek a Mercutiot táncoló Molnár Zsolt is segítségére volt az alkotói folyamatban. Szokatlan és meghökkentő, de a történet szempontjából működőképes az az elképzelés, hogy szinte teljesen kiveszik a Montague és Capulet családfőket, és a két család közötti ősi harc megjelenítésekor a női figurákra, a családanyákra koncentrálnak.
Szécsi Theodóra és Nagy Írisz az első pillanattól kezdve olyan vibráló feszültséget képesek teremteni a színpadon, amely kitart egészen az előadás végéig.
Érdekes és működképes fogás a szereposztásnál, hogy a két, szinte még gyermeknek tekinthető szerelmes fiatal, Rómeó és Júlia szerepét a két legalacsonyabb táncosra osztják, ami azért is szembetűnő, mert a társulat több kifejezetten magasnak mondható táncossal dolgozik. A japán származású, pályája elején álló Karin Iwata törékeny figurája és technikailag remekül kidolgozott mozdulatai elhitetik velünk, hogy valóban egy naiv, tiszta és ártatlan, fülig szerelmes fiatal lányt látunk a színpadon. Matola Dávid remek párja a „játékban”, nagyon meggyőzően táncolja a férfivá érés kezdetén álló fiút. Bravúrosan bánik a tánchoz használatos színpadi elemekkel, mozdulatai alaposan kidolgozottak.
A darab rendhagyó módon operál a zenével is, Charles Gounod klasszikus dallamait vegyíti a Riederauer Richárd által írt modern, nagyon hatásos zenei elemekkel.
Az operarészleteket inkább a líraibb jeleneteknél használják, míg például a párbajjelenetet rendkívül dinamikussá teszik a modernebb hangszerelésű dallamok. Tovább erősítik a darab ezen részét a táncosok által szinte artistaügyességgel használt minitrambulinok is, melyeket teljesen bevonnak a játékba.
Egyszerűek, ugyanakkor fantáziadúsak a díszletek és a színpadképek, melyek időnként szinte csak jelzésértékkel érzékeltetik a különböző helyszíneket. A kosztümök kivitelezése is pozitívan erősít rá az elérni kívánt hatásokra, többször sugallva is a végkimenetelt.
A koreográfia amellett hogy látványos és érzékletes, egészségesen és jólesően vegyíti a klasszikus és a kortárs balett elemeit.
Érdekes megoldás, hogy a dadus szerepe is rendkívül visszafogottan jelenik meg, és nem a szokásos idős, testes hölgy figurájaként látjuk őt, hanem fiatal nőként.
A Pécsi Balett egyedi felfogású Rómeó és Júliát állított színpadra, megőrizve a hagyományokat, sokfajta, újszerű elemmel egészítve ki a megszokottakat.
A két család ősi ellenségeskedése, majd a közös veszteség súlya alatt történő megbékélés feszültségének íve nagyon szépen vonul végig az előadáson. A megbékélés mozzanatát valamennyire azonban nyitva hagyja, maradhat bennünk némi kétség, az anyák ugyan egymás mellett állnak a fiatalok sírja felett, de a hagyományos interpretációkban megszokott kézfogás, összeborulás itt elmarad. A néző csak remélni tudja, hogy közös veszteségük fájdalmának súlya valóban elhozza számukra a megbékélést is.
Pécsi Balett: Rómeó és Júlia, Művészetek Palotája, Budapest, 2018. december 29.
A fotókat Mihály László készítette.
