Csúnya, rossz republikánusok

Adam McKay, bár nem múlja felül előző munkáját, A nagy dobást, ismét egy nehezen befogadható témából készített szórakoztató, élvezetes, vicces, ám vállaltan egyoldalú filmet.

Az Alelnök ugyan az USA történelmének jó néhány évtizedét felöleli, arra bizonyosan nem alkalmas, hogy általa objektív következtetéseket vonjunk le a világ egyik szuperhatalmának politikai múltjáról és elnökeinek munkásságáról. McKay filmjére így csak azért nem lehet ráhúzni a demokratapropaganda vádját, mert a készítők érezhetően végig tisztában voltak azzal, hogy egy szándékosan elfogult szatírát forgatnak, így a tálalás is ehhez igazodik. Azon túlmenően, hogy rengeteg a filmben a kiszólás és a pártatlanság hiányával kapcsolatos geg, az is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a fő szándék nem a hagyományos életrajzi alkotásokéval azonos.

Sokkal inkább a politika színterének abszurd fordulatai, a döntéshozói közegben meghúzódó korrupció, belterjesség és hatalmi machinációk megmutatása volt a cél.

Ezeket pedig maradéktalanul teljesíti is az Alelnök, hiszen kiváló érzékkel sikerült kiválasztani főszereplőnek az Amerikai Egyesült Államok politikatörténetének egyik legérdekesebb, egyben legtitokzatosabb figuráját, az évtizedeken át a Fehér Házban a republikánus elnökök körül bábáskodó Dick Cheney-t, akinek karrierje végül George W. Bush alelnökeként ért tetőpontra. Nevéhez többek között épp ennek az alapjaiban jelképes tisztségnek a „megreformálása” köthető.

Cheney megérezte, hogy a gyengekezű ifjabb Bush mellett komoly lehetőségei adódhatnak a hatalom valós gyakorlására, az elnök döntéseinek befolyásolására.

Ez pedig nem történhetett volna meg akkor, ha nem edződik hosszú évtizedeken keresztül az amerikai politika nehezített pályáin.

A hosszú kiteljesedési folyamatot McKay a különböző idősíkok gyakori és virtuóz váltogatásával mutatja be.

A film a 2001. szeptember 11-i terrortámadással kezdődik, ám ezzel párhuzamosan a fiatal, iszákos Cheney rendőri balhéját, valamint feleségével folytatott nézeteltéréseit is nyomon követjük (Amy Adams fantasztikus Lynne Cheney szerepében). McKay gyakran vissza-visszaugrik évtizedekkel korábbi vagy későbbi eseményekhez annak érdekében, hogy magyarázatot adjon a főszereplő egyes döntéseire vagy jellemének alakulására. Bár a film eleji inzert tanúsága szerint az alkotóknak iszonyú nehéz dolguk volt portrét festeni Cheney-ről („de azért k*rvára megpróbálták”),

McKay és vágója, Hank Corwin jó szemmel és biztos kézzel építik fel a figurát.

Pedig ritkán játszódik két egymást követő jelenet ugyanazon idősíkon belül. A nagy dobásból ismerős megoldások most is visszaköszönnek, az alkotók parádés intermezzók keretében magyarázzák el a fékek és ellensúlyok rendszerét, az elnöki és alelnöki hatalom természetét, és az ezekkel kapcsolatos különböző felfogásokat, miközben Cheney karrierjének főbb állomásait is megismerjük.

A rendezői eszköztár, illetve a film hatásmechanizmusa tehát nagyjából megegyezik A nagy dobásban látottakkal: adott egy nehezen értelmezhető, száraz téma, jelen esetben az amerikai politika, amelyet szatirikus stílusban, formanyelvi gegekkel megtámogatva dolgoznak fel a készítők.

A tét ezúttal nagyobb: McKay mintha szeretné valamiféleképp megmagyarázni, hogyan jutott el az USA odáig, hogy például Donald Trumpból elnök lehessen.

Az Alelnök egyoldalúsága vélhetően innen gyökerezik. A film által felvázolt gondolatmenet értelmében minden baj forrása a republikánus elnökök ténykedése, olyannyira, hogy a játékidő több mint két órája alatt semmi jót nem lehet hallani azokról az évekről, amikor Richard Nixon, Gerald Ford, Ronald Reagan vagy az idősebbik Bush voltak hivatalban, míg a demokrata elnökök botrányairól és kétes ügyeiről nemigen esik szó.

McKay azonban nem is törekszik az objektivitásra, még a stáblista alatt futó extra jelenet is ebből az elfogultságból csinál viccet.

Sőt, a narrátor személyét is eléri az ebből fakadó szarkazmus. Ez az alkotói hozzáállás amellett, hogy a fanyar humor fő forrása, a film tézisét is adja. McKay mintha nyomatékosítani szeretné, hogy a közbeszédben immár nincs lehetőség az objektivitásra, minden lehet igaz, és mindennek az ellenkezője is, attól függően, hogy épp melyik oldalról nézzük. Az Alelnök így metaszinten reflektál az álhírkultúra, a radikalizálódó és egyre primitívebbé váló közéleti diskurzus minőségére, teszi mindezt maró gúnnyal és iróniával, mely a már említett egyoldalúságból fakad.

Akárhogy is, a film biztosan nem működne ennyire jól Christian Bale Oscar-díjra méltó alakítása nélkül.

Bale nagy átváltozóművész, de ezúttal nem elsősorban a fizikai átalakulás a lényeg, sokkal inkább az, ahogyan évtizedes távlatokban képes felépíteni a karaktert: a múltbéli jelenetekben egy egészen más Dick Cheney köszön vissza, Bale pedig kiváló érzékkel ragadja meg azokat a nüanszokat, gesztusokat, amik hozzájárulnak ahhoz, hogy a néző megértse ezt a figurát.

Steve Carell és Sam Rockwell is emlékezetes teljesítményt nyújtanak.

Előbbi a republikánus nagykutya Donald Rumsfeldként törtető és arrogáns, utóbbi pedig George W. Bush-ként szórakoztatóan tutyimutyi, az előzetesben is szereplő jelenet pedig, melyben csirkét eszik, miközben Cheney az alelnöki pozíció szimbolikus természetéről papol, talán az egyik legemlékezetesebb pillanata a filmnek. Az Alelnöknek így ott a helye a legjobb politikai szatírák között, sőt, talán az első igazán jól sikerült darab a témában a 2011-es A hatalom árnyékában óta. Csak nem szabad túlzottan komolyan venni.

Alelnök (Vice), 2018. Írta és rendezte: Adam McKay. Szereplők: Christian Bale, Amy Adams, Steve Carell, Sam Rockwell, Tyler Perry. Forgalmazó: Fórum Hungary.