lezárhatatlan
tágítod az univerzumot
szobákon vezetsz keresztül
egyik falon sincs tapéta
vagy ha mégis
könyveket halmozol elé
szavakra tanítasz
aztán jelentésekre
néha pedig mindkettőre
állatfajokra tanítasz
fullánkjaikon keresztül
belőled is fecskendeznek belém
humán és analóg remegést
aztán már csak néhány év és
mindennek feltalálják az ellenszerét
hogy végül egyetlen éles
kanyarra legyen csak szükség
nem árt néha kicsit eltávolodni
a tűztől
pihentetni a tüdőmet
valahol máshol
máshol mint a hangsúly
mint tintahal csápjait megrágni és
lenyelni a boldogságot
lenyelni a boldogságot
fóbiaként is működik
mindkettő
és eteted őket velem
etetsz engem velük
az elviselés határáig
kell-e erről tudok-e róla
mondani mást vagy
egyáltalán bármit
ráncok tűnnek el és
jelennek meg újak
nem a helyükben
valami egész másról van itt szó
mi pedig az őket összekötő
ívek csendes rajzolatán próbáljuk
ügyetlenül
megfigyelni az idő múlását
és néha átsejlik a valóság
a nyitva felejtett pórusokon
kétségbeesetten mondani próbál valamit
remegő ujjakkal simítani végig
a mondatok szövetén
miközben a legkisebb részecskék
kristályai
összeborzonganak ujjaink
útvonala nyomán
semmit sem tudok még erről az
új dimenzióról
ahová hoztál engem
de mindent érzek benne
és nem félek
sem a kis lila csatahajóktól
sem a végtelen domboldalaktól
sem a rókáktól
darazsaktól
denevérektől és
galamboktól
akik időnként keresztezik a bolygónk pályáját
milyen jó végre úgy nem érteni semmit
hogy nem vagyok elveszve benne mégsem
csak állok
egyenes háttal
a balkon kövének feszítem hasfalam
denevérek és darazsak gyűrűjében
míg te addig tágítod az univerzumot
hogy egyszer csak
ketten maradunk benne
és tágra nyílt szemekkel
követjük a kezem körvonalát
még utoljára a
villányi úti fák előterében
Borítófotó: Images New Scientist