Lanczkor Gábor tizennegyedik könyve, a Monolit tavaly ősszel jelent meg. Versesköteteinek sorában ez az ötödik, s mivel régi és új verseket egyaránt tartalmazó válogatás, alkalmat ad Lanczkor lírai életművének áttekintésére.
Címe nem éppen csalogató, ám annyiban hallgathatunk a sugallatára, hogy a kötet legjobb verseit (a Rekviemet, a Folyamistent, a Lecsiszolt sziklák torlaszán-t, a Caravaggiót, a Kopár hegyek drapériáját, a Made in Chinát) legalább annyira maradandónak érezzük, mint a monolitokat: az obeliszkeket, illetve a homokkő, gránit- és bazaltsziklákat, -hegyeket.
De egyneműséget, netán szürkeséget ne társítsunk a könyvhöz, mert organikus egész létére sokszínű, változatos és izgalmas.
Utazásra, kalandra csábít térben és időben. Szeged, Róma, India, Kína, a Kemenesalja a Ság heggyel, a Balaton-felvidék a Hegyestűvel, Berzsenyi és Kőrösi Csoma, Caravaggio, Goya és Van Gogh, Amrita Sher-Gil és Gordon Matta-Clarc – sorjáztathatók a nevek, melyek turisztikai csalogatóknak tűnhetnek, és persze azok is, elvégre olvasható a könyv így: mire figyeljünk, ha kóborlunk itthon és a nagyvilágban. S egy ilyen olvasat nyomán egyetérthetünk Térey János megfigyelésével a könyv hátsó borítóján: „Lanczkor Gábor költészete dunántúli fogantatású. Pannon. Oldottság és derű, félálombeli nyugalom, létezik még ilyen? Egyensúly és ritmikus életigény?” Térey summázatában van néhány kérdőjel, s ezeket a könyv mottója és kompozíciója félkövérré vastagíthatja számunkra.
A paratextusban Vergilius 9. eclogájából idéz Lanczkor.
Éppen a költő lehetőségeiről szóló szövegrészt: „Én pedig úgy hallom, hogy […] verseivel néktek megvédte Menalcas a földet”. Erre a „hallomásra” válaszol a Monolit – s korántsem pannon derűvel, inkább radnótis reménységgel: „de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!”. Hogy a reflexió nyilvánvaló legyen, a régi versek kötetbe szerkesztésekor változtattak azok megjelenési sorrendjén. Nem az első kötetek, A tiszta ész (2005) és a Fehér daloskönyv (2007) szövegeivel indították a gyűjteményes kiadást, hanem a negyedik, a Hétsarkúkönyv (2011) második ciklusával, a Kihűlő kőzetrétegekkel. Ennek lett aztán párdarabja az új verseket tartalmazó utolsó, hetes sorszámú szakasz, A szégyen fölött.
Így a nyitó és a záró verscsoport egyaránt korunk globális problémájához kapcsolódik a land art, (Nemes Z. Márió definiálásában) antropocén költeményekkel. Az egyetemes gond pedig az, hogy az ember jelenléte visszafordíthatatlan változásokat idézett elő a Föld életében, s ez már az emberi ágensnek sem kedvez, hát még a többi létezőnek. Persze, ettől függetlenül van igazság abban, amit Térey ír.
A lírai alany higgadt, józanul szemlélődő figura. A változásokat, a dolgok hibriddé válását érzelemnyilvánítás nélkül regisztrálja.
Nem háborodik fel, nem siránkozik, nem vetíti ki érzelmeit a tájba (nem antropomorfizál). Ha derűs nyugalmat érzékelünk a közléseiben, akkor ez részben az indulatmentességének köszönhető, részben az általa megjelenített nonhumán létezők nagyon konkrét, abszolút nem metaforikus jelenlétének – a versbeli kövek, vizek, földek, füvek és fák kézzelfoghatóságának. Oldottságról azonban nincs szó. Korrekt leírásokat olvashatunk, nemegyszer adatolást. Tényekről szerezhetünk tudomást, esetleg szolid fotóperformanszokról, melyek jelezhetik a lét kontingenciáját. Helyzetjelentéseket kapunk a Ság vagy a Hegyestű megcsonkított vulkáni kúpjairól (bazaltjukat kitermelték) vagy a nevadai Moapa-völgy két oldalába ejtett 457 m hosszú bevágásokról, melyek nyomán 244 ezer tonna homokkő omlott a kanyonba. S ezt – a tervező ambíciója szerint – műalkotásként kell szemlélnünk (Kéz).
Néhány fiktív leírás és jelenet segít elképzelni a két-három évszázaddal ezelőtti állapotokat is,
mikor még valóban természetinek nevezhettük az ember által elhasznált, elroncsolt tájakat, melyeket eufemisztikusan ipari vagy technológiai tájnak mondunk. A 18. századi Kemenesalján Berzsenyi még nosztalgiával búcsúzhatott a Ságtól, Lanczkor látomásában a visszaforduló Berzsenyi már azt látja, hogy a horizonton egy „nagyipari kőgyalu beleroncsol” a Ság kúpjába (181.). A 17-18. századi kínai hegyekben még a szél, az eső, a hó, a nap, a folyók és a szirtek szabták meg az élet kereteit. A kínai nagy fal és egy csatorna megépítésével a természet átalakítása épp csak megkezdődött, a magas hegyek világa még nem lett az ember territóriumává. A Made in China című versciklus fenségesre festi ezt az állandónak, s így időtlennek tűnő természeti tájat, az ember jelenlétét pedig még elhanyagolhatónak láttatja. Olyannyira, hogy a versképből a táj szemlélője (megörökítője) is szublimálódik. A lírai alanyra vonatkozó utalásokból mit se tudunk meg arról, ki is lehet a titokzatos beszélő. S elhangzik az is: „[n]em embertől valók, a hét tóhoz szólnak ezek a versek” (313.). Hasonló rejtélyű sorokat olvashatunk az India isteneiben is: a „folyók […] medret kaparnak himnuszomnak” (242.). Mintha a folyók a kézzel fogható realitásukban lennének jelen a versben, s nem egy figyelő tekintet által. A szerzőség elbizonytalanodik, az élet- és a versvilág határai elmosódnak.
Az antropocén versekben a lírai alany háttérbe húzódik.
Van, amikor csak egymás mellé helyezi a dolgokat – történések, képek vagy hasonlatok formájában. Például a Kéz című fent említett szövegben a hegykivágatok keletkezési története mellé odailleszti a beszélő a papiruszkészítés menetének leírását, majd a papirusz fölött elsikló írnokkéz képét: „ahogy az állatkert fölött húz el egy sólyom, / úgy siklik el az írnokkéz fölötte” (288.). A snittekben így háromféle „alkotás”-t konstatálunk, háromféle beavatkozást a teremtett világba, és négy természeti ágens (ember, föld, növény, állat) két-kétféle állapotát. Reflexió, megjegyzés nincs, az olvasó szabadon minősítheti a leírtakat. Más példa. A Kihűlő kőzetrétegek ciklusban egymás mellett szerepelnek azok a prózaversek, amelyek a Ság vulkáni kúpjának kitermelését rögzítik, és amelyek a vulkán feltámadását, kitörését láttatják.
Az egyik esetben az ember, a másikban a természet a cselekvőerő. Az egyik dolog végbement, a másik eshetőség.
S mindegyikben jelen van a pusztítás és a teremtés mozzanata. Csak épp mindkét esetben mást érint a pusztulás. Hogy melyiket érezzük hangsúlyosabbnak, az nézőpont kérdése, s mögötte az érdeké, a rövidebb és hosszabb távúé. Lanczkor a maga versbeli párhuzamaival, a kötet visszacsatolásaival, a szövegek párbeszédével épp azt éri, érheti el, hogy mindegyik nézőpontot s érdeket felismerjük, és együtt számoljunk velük. Mert bizony ezek a nézőpontok akkor is jelen vannak a kötetben, ha rejtettek. Így válik a személytelen közlés személyessé. Manipulálni azonban nem kíván a szerző. A kötetzáró vers, Az asztal szinte provokatívan foglal állást: „Én nem lehetek humanista” (334.). A kijelentés az emberközpontúságnál tágasabb fókuszra utal. Ebbe a világ nonhumán ágensei ugyanúgy beletartoznak, mint az ember.
A lírai alany rejtőzködése, a személytelen megszólalásmód, amely magától értetődő igény az antropocén versekben, Lanczkor egész költészetére is jellemző, a Monolitnak karakteres vonása. A szakirodalomban kváziszemélyességnek (Nemes Z. Márió) vagy személytelen személyességnek (Turi Tímea) nevezik ezt a „kint is vagyok, bent is vagyok” játékot, a különféle nézőpontok váltogatását, melynek működtetéséhez a legnagyobb találékonyságot az igazán személyes ügyek igénylik. Az interperszonális kapcsolatok, illetve mindaz, amit a kortárs költészetről szólva az identitás fogalmával szoktak jelezni.
Lanczkor első két kötetéből szerelmes versek kerültek be szép számmal a gyűjteménybe.
A Tiszta észből a Rekviem, ez a megrázó versciklus is, mely a gyászmisék liturgiájához igazodva, drámai helyzetek, kusza történések, nehezen felfejthető gesztusok megvillantásával beszéli el egy szakítás történetét. Ha Lanczkor elliptikus (kihagyásos) beszédmódja nem tenné annyira titokzatossá ezt a kötött és szabad szonettekből álló verssorozatot, Szabó Lőrincre asszociálhatnánk inspirálóként. Józanságnak és szenvedélynek ugyanazon kettősét, ugyanazt a kíméletlen kapcsolati analízist találjuk a Rekviemben, mint A huszonhatodik évben. Feltételezem, hogy a Rekviem volt az a lírai szöveg, amelyben Lanczkor kikísérletezte, hogyan lehet a szerelemről úgy beszélni, hogy az a szenvedély természetéről magáról a lehető legtöbbet árulja el, míg a konkrét kapcsolatról a lehető legkevesebbet.
Merő intimitás az objektivitás közegében.
Ez az újdonsága a Monolit legtöbb szerelmes versének, a homoszexualitás tárgykörében mozgó Koncul ciklus darabjainak és a feleséghez, a „dél-alföldi fuvoláslányhoz” szólóknak egyaránt. Meghökkentő, bár izgalmas szembesülni e művekben azzal is, hogy amíg a szexualitás intimitásának a kibeszélése többé-kevésbé szabad utat kap (Ahol az agavék, Folyamisten), az érzelmek kifejezése szemérmes tabusításra kerül. Tiszta vallomás kevés van (a Három utolsó dal ilyen), ez a hangütés inkább csak tárgyias beszédmóddal váltakozva, és versvégeken, elhallgatás előtt jut érvényre (A vízesés).
A könyv gerincét a Vissza Londonba (2008) kvázi ekphraszisz versei alkotják.
(Ezt a négyes sorszámmal jelzett verscsoportot a korai kötetek alaposabban megrostált anyaga előzi meg, és a Hétsarkúkönyv két ciklusa folytatja.) A londoni képtárak műveihez és Goya fekete festményeihez írott szabad és prózaversek személyesebbnek tűnnek, mint azt a műfaj alapján várnánk. Némelyikük fájdalmas vallomástöredéket is tartalmaz, mintha naplóbejegyzés lenne, bár festmények szituációihoz kötődik. Ha a képeket együtt nézzük a versekkel, márpedig ezt Lanczkor blogján megtehetjük, váratlanul érhet, hogy mennyire elrugaszkodik egy-egy „képleírás” az eredeti műtől. Van, hogy a kép tárgya a hiányával tüntet a versben (129.), van, hogy egy absztrakt képbe sziklás-erdős-szakadékos táj íródik be (135.), egy másikba pedig többszereplős nyári idill talán Stifter Nyárutójából (155.). Caravaggio Lázár feltámasztása című művéhez egy alvó vulkán feltámadását asszociálja a jegyzetelő (162.), míg Nitsch piros festékkel (vérrel?) leöntött vásznához Keats egyik ódájának vázaképét, a bikaáldozat bemutatását (133.). Goya fekete festményei magyar balladák történeteit hívják elő a nézőből, és Garcia Lorca szaggatott, drámai hatású nyelvét. Meg egy privát ügyet, melyről egy korábbi szerelmes versben már esett szó. Ha a beszélőt azonosíthatjuk egyáltalán a szerzővel, pontosabban annak lírai énjével. Mert a lírai ének az ekphrasziszok egy részében megsokszorozódnak. Hol a kép szereplője, hol a nézője szólal meg első személyben. És át is tűnhet az egyik a másikba (141., 153., 155.). A személyiség határainak átlépése akár empátia, akár a belső rokonság felismerése révén bármikor bekövetkezhet, a legszebb példát erre az Új versekbéli Caravaggio nyújtja.
A határátlépés gyakori a Monolit versvilágában. Én és te, férfi és nő, természet és civilizáció, személyes és objektív – nem választhatók szét hermetikusan.
Megalkotójuk nem dichotómiákban gondolkodik, hanem folytonosságban, áramlásban és egységben. A közösre érzékeny, nem arra, ami elválaszt. Ezért átjárhatók számára a narratív szintek, a mitologikus, a fiktív és a praktikus élet színterei, a múlt és jelen időzónái. Akár az egyes létformák is: a növényi, állati, emberi és isteni (Kopár hegyek drapériája). Ugyanaz a dinamika hatja át mindegyiket, az élet fenntartásának s megújításának télosza. Abban, hogy mindez természetesnek hat a Monolitban, annak is szerepe lehet, hogy Lanczkor a „kaland és rend” apollinaire-i perpatvarában, azaz hagyomány és újítás dichotómiájában is kerüli a vagy-vagy alapállást. Így aztán lírája befogadható a hagyományos tárgyias költészet (Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes) és a legújabb hungarofuturista törekvések felől is.
Lanczkor Gábor: Monolit – Válogatott és új versek, Jelenkor, Budapest, 2018.