Négyszín
A túlélők városában elegánsan,
óvatosan, magáról meg sosem
feledkezve lépked a lány.
A négyszínűre festett betonamőbák
között gőzölögnek a rések.
Az a lány nem én vagyok.
Lépteimet a színes kockákon
bumfordinak mondanák azok,
akik kimaradtak a túlélésből.
Két azonos szín sosem szomszédos.
A többi is csak érintkezik,
össze sosem folyik.
Így vagyunk mi is itt.
Ahol az ingerszegénységben
még mindig metaforákat keresek.
Bolyongó
Fenyőerdőt látok magam előtt, mondta,
és letért az útról. Azóta se jött vissza.
Holdkóros, mondták a hozzátartozók,
a távolabbi ismerősök mit sem sejtettek,
vagy csak a tapintat.
Bolyongónak is nevezték, de én láttam
a célt homályos szemeiben,
a minden másnapra elfeledett célt.
Vajon a feledés betegsége elfeledteti-e
a bűnöket, kérdeztem hitetlenként is az eget,
ahová beleképzelnem sikerült,
remélem, rátaláltál a békédre, mondtam neki,
és figyeled lépteink.
Vigyázol véreidre?
Kérdezi a szarvas egy fenyőtörzs mögül.
Ő meg csak váltogatja pillantásait
az avar és az égre bökő fenyőhegyek között.
Borítófotó: Pixnio
