Waliczky Tamás újmédiaművész és Szegedy-Maszák Zsuzsa kurátor nyert a Ludwig Múzeum által kiírt pályázaton, így ők állíthatnak ki a 2019-es Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennálén a Magyar Pavilonban. A nyertes pályázat címe Képzelt kamerák, mely az emberi látás kulturális meghatározottságát állítja a középpontba új fejlődési alternatívákat kínálva, s ezáltal – mintegy mellékesen – történeti áttekintést nyújt a képalkotó digitális technika kulturális, művészeti és technológiai fejlődéséről.
KULTer.hu: A vizuális feldolgozást és tárolást teljesen új módon megközelítő, más alapra helyező és hatalmas szakmai/technikai tudást felmutató projektről van szó, amely esetében a letisztult látvány nagyban segíti a nézőt a kiállítás megértésében, s így saját helyzetének a képalkotás folyamatában történő újrapozicionálásában is. Milyen vizuális szempontból a mi (európai) kultúránk, milyen helyzetbe hozza a fénykép készítőjét és a fénykép alanyát/tárgyát a mai technika, mennyire voyeur kultúra a miénk?
Először is azt gondolom, hogy abból, ahogy kinéznek a mobiltelefonban a fényképezőgépeink, elég pontosan ki lehet következtetni, milyen kultúrában élünk.
Ennek a kultúrának, úgy tűnik, nagyon fontos, hogy ne kelljen sokat gondolkodni,
ne kelljen összeszedni egy komolyabb tudást ahhoz, hogy fényképet lehessen csinálni, hanem csak megnyomok egy gombot, és lehetőleg minél automatikusabban és gyorsabban menjen a dolog. A másik az, hogy úgy látszik, az is nagyon fontos, hogy minél könnyebben meg lehessen osztani, könnyen lehessen sokszorosítani ezt a fényképet. Viszont mintha az emberek nem is gondolkoztak volna el azon, hogy az, ha a fényképezőgép egy nézőpontból készít képet és különböző perspektivikus torzulások lépnek fel emiatt, tulajdonképpen egy megegyezés köztünk, hogy ezt mi elfogadjuk így. Nem kéne elfogadni.
Az ókori egyiptomi kultúra egész máshogy képezte le a világot,
ők azt mondták, sokkal fontosabb az a tény, hogy az asztal egy négyzet alakú képződmény, mint az, hogy egy nézőpontból nézve az asztal trapézzá válik. Vagy nekik sokkal fontosabb volt az, hogy az emberi alak nagysága az ő fontosságához, pozíciójához legyen méretezve, és nem ahhoz, hogy a valóságban mekkora. Ez is egy leképezési mód, mi ezt választottuk és ezt fogadjuk el mostanában, olyannyira, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem gondolkozik ezen, és azon sem, amit te mondtál, hogy van egy ilyen voyeurség és egy kiszolgáltatottság a lefotózott alany részéről.
Nekünk, állandó partneremmel, Annával (Szepesi Anna, a művész alkotótársa – L. Zs.) volt egy érdekes tapasztalatunk. 1998-ban Angliában részt vettünk egy Photo 98 nevű fesztiválon, amelyik a fotográfiának állított emléket, és több száz óriási kiállítást csináltak, ahová meghívtak tíz médiaművészt, köztük engem is, hogy csináljunk ezzel kapcsolatban egy installációt. Ott találkoztunk egy Stanley Greene nevű amerikai hadi fotóssal, aki éppen a csecsen háborúból jött vissza. Ő egy Leica M6-ost használt egyetlen 80 mm-es optikával (a 80 mm-es optikát általában portréfotózáshoz használják), és mikor kérdeztem tőle, hogyan megy közel, akkor annyit mondott, hogy közel kell menni. Ez iszonyú fontos dolog volt nekem, mert ez egy művészi koncepció.
Ha háborús fotós vagy, és tényleg közel kell menni mondjuk ahhoz, ahol van egy sebesült katona, akkor a fotón látszik, hogy ő lát téged.
Nem az van, hogy a hotelből a huszadik emeletről egy 1000 mm-es lencsével veszem föl, és a sebesült észre se vesz engem, hogy csinálom. Látják, hogy ott vagyok, tehát kontaktust kell teremteni a környezettel, ahhoz azért az embernek a saját életét is veszélyeztetni kell, ez egy nagyon fontos dolog. Úgy éreztem, ez az ember elgondolkodik azon, hogy mit csinál a fotóval és miért csinálja, és nem csak egy voyeur fickó volt. Sajnos ő már meghalt.
A digitális fotóval megint nagyot változott a fotográfia, például a mennyiséget illetően. Hongkongban láttam most egy Bauhaus 100 éves kiállítást a Goethe Intézetben, ahol Gropius (Walter Gropius, a Bauhaus igazgatója) bízott meg egy embert, azt hiszem egy volt diákot azzal, hogy dokumentálja a Bauhaus életét.
Ez az ember tényleg nagyon szép fotókat csinált, és akkor ott elmondták a bevezető beszédben, hogy két év alatt háromszáz fotót csinált.
Ebből láttunk mi ott egy válogatást. Ma egy átlagember a vacsorájáról csinál háromszáz fotót öt perc alatt (nevet). Tehát teljesen megváltozott a szemlélet, gondolom ez a bauhausos fickó egy órát eltöltött a kamera beállításával, ugye üveglemezes képekről beszélünk, egy ilyen üveglemez egy vagyon volt, a kamera egy vagyon volt, hát ehhez komoly tudás és koncentráció kell. Ezért változik az egésznek a befogadása, például ennek az egyik következménye
a fotogrammetria, amit én is használtam az egyik installációmban, amely különböző fotók sorozatából 3D modellt készít.
Emlékszem, hogy először ez nem csak technikailag, de kulturálisan is nagyon izgalmas volt. A Microsoft emberei azt mondták, hogy például a Szent Márk térről iszonyú sok turista csinál iszonyú sok fotót, és ezt feltöltik szabadon az internetre, semmilyen engedély nem kell a felhasználásukhoz, tehát ők nem kémkedtek senki után, csak azt használták, ami szabadon az interneten van, hogy abból a szoftver megmodellezze a Szent Márk teret. De gyönyörű részletesen, mert ezt lehet. Tehát olyan sok fotót csinálunk, hogy már igazából megszűnik a fotóknak az egyéni jellege. És akkor e helyett tényleg valamiféle közösségi terek jönnek létre. Virtuális közösségi modell. Megmodellezzük a Szent Márk teret, vagy bármit, ahová az emberek járnak és láthatják.
KULTer.hu: A kiállítás súlypontját az átriumban elhelyezett installáció adja, mely a különböző síkok fedésbe hozásával virtuálisan megnyitja a téridőt, s interaktív játékba vonja be a látogatót, ahol két távoli pont kerül egy időben egy térbe, az installáció ugyanis montázst készít a látogatóról és a Pavilon átriuma feletti égről. Miért pont ebből a munkádból született installáció?
Ezekből a kamerákból – két éve dolgozom ezen – volt már három kiállítás, ahol különböző csoportokban mutattuk be őket, de az összes együtt most van először bemutatva.
Többször volt az, hogy bemutattunk mondjuk tizenötöt, mint nagyméretű nyomatokat, és akkor jöttek az emberek, hogy miért nem csináljuk meg ezeket igazi kamerába, és akkor az én válaszom mindig az volt, hogy hát ezt meg lehetne csinálni, mert én igyekeztem úgy megtervezni ezeket, hogy meg lehessen építeni, de úgy érzem, hogy grafikaként ez egy képzőművészeti alkotás. Én úgy terveztem meg őket, hogy egy nézőpontból legyen érdekes, fölnagyítottam azokat a részleteket, amiket szerintem látni kell ahhoz, hogy megértsük a működését.
Az egészben van valami nagystílű, játszottam a fény-árnyékkal, a negatívokkal, mint egy képzőművész.
Most, ha megépítem fémből vagy műanyagból a 3D printet, akkor lesz belőle egy 20 x 10 centis tárgy, ami egy fényképezőgép, ami lehet, hogy érdekes, de szerintem nem művészeti tárgy és nem nagyvonalú. Arról nem is beszélve, hogy kiállítom, és két nap múlva tönkreteszik a látogatók.
Elkezdtünk mégis gondolkodni rajta, és Anna ötlete volt, hogy csináljunk egy nagyméretű installációt, ami nem hasonlít a gépre egyáltalán, de a koncepcióját átveszi. Van ez a kamera, amelyet lehet látni a kiállításon is, aminek az a címe, hogy Fénymegosztó Kamera. Ennek két lencséje van, az egyik fölfelé néz, a másik előre, és középen van az úgynevezett fénymegosztó prizma, ez egyesíti azt a két képet.
A kamera koncepciója az volt, amit mondtál, hogy csinálok egy portrét a barátomról, és a kamera összefotózza az arcát a fölötte lévő éggel.
Természetesen ezt mondjuk Photoshoppal meg lehet csinálni bármilyen éggel és portréval, de általában az egész kamerasorozatnál engem az érdekelt, hogy mi van akkor, ha olyan kamerákat készítenénk, ahol sokkal jobban részt kell venni a fotóban, és ott helyben kell kitalálnom, hogyan fog ez kinézni, mikor megnyomom a gombot. Akkor ezt akartuk még megépíteni, mert a kiállításokon valahogy ez a kamera volt az egyik kedvenc. Nagyon tetszett az embereknek ez az egyszerű gondolat, amiben mégis van egy árnyalatnyi hasonlat, szóval az ember mögé érez ilyen dolgokat:
a portrét az éggel összefotózni, ebben van valami szép és költői.
Arra gondoltunk, hogy ezt meg tudnánk csinálni, és a lenti kamera, amelyik figyel minket, olyan legyen, mint mikor a Skype előtt ülve veszi az arcomat a kamera, és én beszélek valakivel, nézek bele, és akkor itt nemcsak magamat vagy a másikat látom, hanem ezt az összekomponált képet az égbolttal. Annyiból egészítettük ki Szegedy-Maszák Zolival meg Fernezey Marcival az installációt, hogy a fönti kamerát körbe lehet forgatni.
Tehát kontrollálható, hogy ne feltétlenül csak az eget, hanem mondjuk a tájkép egy részét is összekombináld az arcoddal.
Nincs ennek olyan nagyon súlyos mondanivalója, de nekem ez fontos, mert az állandó magamat fotózás, magamat nézés helyett kicsit kinézek, és hát itt a velencei Magyar Pavilonban ez egy nagyon szép, szimbolikus dolog lehet, hogy egy tizenöt méteres oszlop kinéz a pavilonból, és a külvilágot lehet látni, összerakni az embernek a saját arcával.
KULTer.hu: A Photoshop arra viszont nem képes, hogy egyszerre készítse el a két képet, így ez az egyidejűségből születő különös harmónia nem jön létre.
Igen, ez fontos számomra, hogy pont az az ég jelenik meg, ami éppen akkor ott van fölötted.
KULTer.hu: A 2019-es biennále főkurátora, Ralph Rugoff, a londoni Hayward Galéria igazgatója a kiállítás központi fonalának egy eredetileg kínai kifejezés angol fordítását adta meg: May You Live in Interesting Times. Ez eredetileg egy inkább ironikusan használt kifejezés, nyugtalanságra utal, s inkább átok, mint áldás. Mennyire tud ehhez a gondolathoz kapcsolódni a ti koncepciótok? (A nemzeti pavilonoknak egyáltalán nem kötelező kapcsolódnia – L. Zs.)
Mi Szegedy-Maszák Zsuzsannával, aki a kiállítás kurátora, sokáig gondolkoztunk ezen. Mert az igazat megvallva a pályázat beadásáig (beadási határidő: 2018. július 2. – L. Zs.) nem volt meg a központi gondolat, tehát mi próbáltunk egy szép kiállítási koncepciót összehozni, és amikor megjelent egy pár nappal később, akkor borzasztóan örültünk, mert nekünk úgy tűnt, hogy ez a kiállítás igenis alkalmas erre, kapcsolódik ehhez. Úgy gondoltuk, hogy ez az egész furcsaság, hogy én a legmodernebb technikát használva próbálok régi kamerákról meg az emberi látásról beszélni, a legmodernebb technikát használva megpróbálom felfedezni az újmédiaművészet legkorábbi gyökereit, a kapcsolódásokat ezekhez a számítógépes rendszerekhez, ez elég pontosan illik ide. És azért ne felejtsük el, hogy
ezeknek a kameráknak van egyfajta játékosságuk is, ami nekem fontos, így a fotografálás folyamata is lehetne egy élvezetes, izgalmas játék, feladat, felfedezés.
Nemcsak megnyomok mechanikusan egy gombot, és a többit elvégzi a gép. Ebből a szempontból azt gondoltuk, hogy ez éppen erről szól, erről az érdekes időről, ahol tényleg lehet mindenféle dolgokat csinálni.
KULTer.hu: Jelenleg a hongkongi City University tanára vagy. Hongkongból milyennek látszik ma az európai művészet, a new media art? A Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennáléból mit látnak Ázsiában?
Hongkongból a biennálénak van egy nagyon nagy hírneve, fénye, de igazából nem hiszem, hogy olyan pontosan tudják, mi ez. Ők nagyon érdeklődőek, és hát eléggé sok pénzük is van, tehát én azt hiszem, hogy Hongkongból nagyon sokan fognak jönni a biennáléra, és azt tudom, hogy a Hongkong Art Council tíz fiatal művésznek fizeti az utat és az ittlétet, hogy körülnézhessen a biennálén.
Hongkongból vagy Kínából nézve Európa borzasztó pici. Mi mindig halálra vagyunk sértve, amikor egy turista összekeveri Budapestet Bukaresttel,
de abból a nagyságból, ami mondjuk egy kínai terület, ezek rettenetesen kicsi országok, és hát a Hongkong mellett lévő kínai városban, Shenzenben jelenleg 14 millió ember lakik, és ez csak egy kisváros. Ez nem egy híresség, nem egy Sanghaj, nem egy Peking, úgyhogy a kínaiak rettenetesen más számokkal dolgoznak.
A képzőművészetet nagyon szeretnék megérteni, de hát nagyon más, amit mi csinálunk, mint amit ők csinálnak, az egész tradíciójuk más,
így néha kicsit mulatságos, hogy ők mit választanak ki, vagy mi tetszik nekik. Őszintén igyekeznek ezt megérteni, de hát nekik sokkal inkább egy kicsit felszínes multikulti tudásuk van, főleg a fiataloknak. Én tanítok ott, és mondjuk odajön egy fiatal lány, hogy ő animációt szeretne csinálni, és hogy őt van Gogh élete ihlette meg. Arra gondolt, hogy egy kis polip lenne a főszereplő, aki a tenger alatt él, de ő igazából nem polip, hanem tintahal, de ő ezt nem tudja, és többi polip nagyon gonosz vele, de a végén rájön, hogy ő tintahal, és nagyon boldog lesz és sikeresen él, és ezt ihlette van Gogh élete.
KULTer.hu: Vagy mi nem értjük őket (nevet).
Igen (nevet). Egész Ázsiában rettenetes pénzt költenek a kortárs művészetre, nagyon nagy biennálék és fesztiválok vannak, és én tudom,
Kínában van olyan képzőművészeti főiskola, ahol a tanulókat kvázi úgy nevelik, ahogy a versenylovakat,
hogy pontosan rámenni arra, ami most éppen Londonban vagy Bázelban a menő, és akkor abból csinálni valami jót, lehetőleg nagyon sok pénzért eladni, és tényleg erre mennek ezek a fiatalok. Úgyhogy furcsa dolog, de néha nagyon szép művekkel is találkozni, meg nagyon lelkesek.
Különben Hongkongban, Japánban is a digitális és az az újmédiaművészet megy. A hagyományos nem. Ahol én tanítok, a gyerekek egyáltalán nem is rajzolnak.
Minden számítógéppel megy és digitálisan. Tokióban volt egy designkonferencia, ahol felment a narrátor a színpadra, és azt mondta, hogy most bemutatnám önöknek azokat az európai designereket, akik még a számítógép ideje előtt kezdtek el dolgozni. Körülbelül úgy jöttek fel a színpadra, mint a dinoszauruszok. Hát ilyen még van, van ilyen ember. Nagyon digitálisak.
A fotókat a szerző készítette.
