Utalólapok, T-Z
T, mint Történetek
A dolgoknak valahogyan se elejük, se végük. A semmiből jönnek és a semmivé foszlanak, és csupán egyetlen pillanatra öltenek alakot. Csak egy pillanatra. A pszichológus szorgalmazza, mindazt, amit érzékelek, mármint a múltból, a jelenből, esetleg a jövőből, vessem papírra. Én! Eta! Aki betűket vet a papírra, vagy a papírba? Papírillata van a földnek, ahogy belészórom a betűket. Vagy az nem is a papíré, hanem a jó zsíros, feketeföldé? Bármi is lehet. Látom, hogy a vajas kenyérre parizert tesznek, de a vajat, hiába tudom, mert maradt róla tapasztalatom, hogy sárga a színe, zöldnek találom, a parizer szaga pedig nem a felvágotté, hanem az ázott kutyáé. Pontosan azt hallom, hogy ázott kutya! A saját történeteimet szükséges megragadnom, mondja a pszichológus. Az a nő, aki úgy néz ki, mint a gyerekkoromban elképzelt boszorkányok. Mármint ahogyan a Benedek Elekben le volt írva. Ne törődjék az eleganciával, a szabatossággal. Írja, ahogyan jön. Csakis azt. S adja a paksaméta levelet, a szellemi vagyonomat. Merthogy semmim nincs széles e világon. Túl az iratkötegen. Adjak rá választ, ha döntöttem, az én tulajdonom-e ez a zacskónyi kézírás. Vagy a részeim?
O, mint Opera
Ha valamit nagyon szeretek, az operák, balettok, a színházak világa az. A gyönyörű hangú énekesek, színészek, a csodálatos díszletek. A nagy múltú és tehetséges emberek.
Ö, mint Ötven
Azután az Egy Párt, ami az életünket megkeseríti. A tanulatlan emberek vezetők lesznek, de rosszindulatukat a tudatlanságuk sem mentesíti. Amerika és a nyugat fürdőzik a boldogságban és a jólétben. Mi itt a Szovjetunió hatalma alatt élünk, félünk, rettegünk a besúgóktól, a párttitkároktól. Gyűlöljük a szemináriumokat, a sok baromságot és az időrabló termelői értekezleteket.
Ö, mint Ötvenhat október huszonharmadika
Edinát babakocsiba rakjuk. Iszonyú tömeg. Lehet, hogy ez már 22-én kezdődik? A lengyelek miatt tüntetünk. Szovjetunió felé, azért, hogy amnesztiát, közkegyelmet kérjünk a büntetések miatt. A tömeg a megyeházhoz indul. A gyűlölt vörös csillagot leverjük a földre. Senkiben sincs félelem. Pedig ismerjük a szorongást. A Pártiskola vörös csillaga a földre hull. Az emberekből ujjongás tör fel, bennem a hitetlenség, hogy az új élet talán eljön. Ezután a rendőrség következik. Mi a nagykapunál várunk. Hátunk mögött három méteres téglarakás áll. Sanyi a két kis forradalmárt, a lányainkat biztonságba helyezi. A kapun éppen két-három rendőr jön ki. A férfiak eléjük álltak, lekapják a rendőrök sapkáját és a vörös csillagot a cipőjükkel eltapossák. A rendőrök mosolyogva mennek tovább. Remélem, a rendőrségek épületében jobban szoronganak, mint mi a szabadban. Egy évvel később arról mesél egy rendőrtiszt, hogy az ablakok gépfegyverekkel vannak telerakva. Ezután a Kossuth utcába indul a tömeg. Hosszan hallottuk skandálni: „Amnesztiát a lengyeleknek”, de érezzük, hogy a zsigereinkben a magyar szabadságot követeljük. A tér telve emberekkel. A sarokban hangszórók üvöltöznek. Várunk a szónoklatokra. Vannak, akik zsidóznak, de a normális emberek lecsitítják őket. A békétlenség nem zavarja meg a lelkünkben élő lángot.
U, mint Unokák
A második lányom hív, baracklekvárt főzni. Már szabadon lehet Romániába beutazni. Én elöl ülök, hátulról a rafinált zajok, főleg Rozi bőgése betölti a kocsi belsejét. Palika mint riporter elemzi a hátbavágást. Palika szerint Gáspár véletlenül hátba veri Rozit. Gáspár hallgat. Bálint lehet a ludas?
A lányom megállítja a kocsit és vérfagyasztó hangon üvölt. Én szót kérek, ha valami balhé lesz hátul, akkor mind a négyen kiszállnak a kocsiból, és mi nélkülük megyünk. Ti jöttök gyalogosan. A medvék között. Az unokáknak ez a sorsuk!
A televízió mutatja a sok balesetet, a sebesülteket és a rengeteg halottat. Tavaly végezték ki Ceauşescut, még mindig nagy a felfordulás. Ez úton viszonylagos csend van. Mikor indulunk haza, ismét kérem, nagyon vigyázzatok, hogy anyátok nyugodtan vezesse a kocsit haza. Nagyon boldog vagyok, hogy Rozi megkérdezi, hogy ő jó-e az úton. Valójában mindegyik jó, egyedül a kutya kezd ide-oda járkálni, Palika furakodik mindvégig utána.
Ú, mint Újszülött
1955. július 22-én Edinával együtt még hárman vagyok. Éjjel Évi is megjön, negyediknek. Sanyi az akkori évben hat falut lát el, állandóan motorral száguldozik. Az újszülött Edinának cserépkályhával fűtünk, mivel a falak vizesek.
Ü, mint Ünnep
A Phylaxiában négyen vagyunk lányok, akik összenőttünk, mint a túl közel ültetett sárgarépák. Összefonódik a sorsunk, elválasztani bennünket nem lehet. Nincs tulajdonságunk, amelyben megkülönböztethetőek lennénk, hajlamaink azonosak, sorsunk nemkülönben. Ha ünnepelünk, ugyanúgy, s ugyanazok maradnak az emlékeink is, ha szenvedünk. Nem különbözünk.
V, mint Vámosok
A Csorba-tó és a Magas-Tátra az egyik úti célunk. Lengyelországba is elmegyünk. Lengyel pénzünk nem sok, de azért vásárolunk ezt-azt. A vámosok kérdezik, hogy maradt-e zlotyink, mondom, hogy nem, mert a férjem soha nem hazudik. Bezzeg Hermina tele szájjal elmeséli, mennyivel gyarapodunk,a sapkákkal és egyebekkel. 1966-ban vagyunk, a Táncdalfesztivál idején. A hat éves Hermina aranytorkával az Ádám, hol vagy?-ot adja elő. A vámosok jó hangulatban énekelnek Herminával együtt. Soha nem láttam annyi mosolygó, kedves vámost, vidáman integetőt, mint amikor hazaindulunk.
V, mint Városmajor
A Városmajorból a Marczibányi téri iskolába járunk át, vidám lánycsapatban. Reggel hatkor kelünk, a hálószobát feltöröljük, átkeféljük a parkettát, felöltözünk, a mosdókat felmossuk. Hetente váltjuk egymást a munkában. Takarítónők, mosónők, szakácsnők, vasalónők végzik a nagy feladatokat, mi csupán segítünk nekik. Az edényeket törölni. A szemetet lapátra szedni. Reggel héttől az ebédlőben imádkozunk, aztán étkezünk.
A Városmajor utcán az Olasz fasorba, majd a Fillér utcába, onnan az iskola épületébe vezetnek minket. Vonul az egyenruhás lánysereg! A Fillér utcában naponta találkozunk egy magas négerrel, aki két kislányra felügyel, a lánykák szokásosan integetnek, amíg elhaladunk előttük. A néger pedig megemeli a fekete kalapját. A Fillér utca előtt találkozunk a postás kisasszonnyal, aki a fogaskerekű végállomása melletti postán dolgozik. Mindig finom az illata. Az utcasarkon köszönünk a trianoni békeszerződést aláíró Bánffy Miklós grófnak, aki ilyenkor indítja a gimnáziumba az unokáját.
Délután játszunk a majorban és mindig megcsodáljuk a modern templomot. A városmajori templom az első orosz bombázás alatt találatot kap, 1942. szeptember 4-én, a színes ablakok lehullnak a földre.
V, mint Vorosilov
Sanyival későn délután indulunk el, ha jól emlékszem, éjjel 12-kor megyünk haza. Novemberben dübörgő tankok gördülnek végig a Tolbuhin utcán. A Bakonyban harcok dúlnak. Áll a Bakonyban egy méteres kő, ami a kedves turbánliliomos növényhez kvázi kapuként szolgál. Rá van írva: 1956. Otthon én vagyok a festő-mázoló, de most Sanyi hozza a doboz festéket és ecsettel felújítja a számot. Sanyi hazafi.
Z, mint Zaj
2016. január 17-én befejezem a Naplót. Összegyűjtöm azokat az emléktöredékeket, amelyekre, ha némi segítséggel is, visszaemlékszem. Először a szavak érkeznek meg, aztán mondatok, s idővel a cselekmény. Vannak, amelyek ugyan megvadítanak, de kell, hogy jusson nekem is história.
2013-án az agyinfarktusom után előszedem a megőrzött leveleimet, amit a Sanyival való megismerkedésemtől, 1949-től az első házasságom törvényes felbontásáig, öt év alatt egymás számára írunk. Alaposan átolvasom a köteg paksamétát, sokat sírok és közben a legtöbbet eltépem, hogy végezetül a tűz martaléka legyenek. Minek is ennyi, ha az egész papírbeszéd. Sanyi levelei közül néhányat megőrzök, a sajátjaim közül pedig csak azokat, amelyekben Sanyiról is szó esik. Róbertről is. De idővel, miután a lényegükkel összeolvadok, az emlékezőképesség ellenőrzésére ezek közül számosat megsemmisítek.
A paksamétából valamivel több, mint a tizede levél fele marad meg. Állítom, Sanyi hozzám íródó, s az elküldött leveleim száma azonos vagy közel egyforma számú lehet. Összesen 1200 levelet váltunk egymással. Nem marad abból néhány tucatnál több. A felének Sanyi a szerzője, a másik felének én. Egynek Kustra Klári. Egynek Anyi. Kézzel foghatóan ennyi maradt belőlünk.
Nyolc hónappal az esemény után jegyzem le, amikor ismét tudok beszélni, majd írni, az elsőként megmenekítődő szövegek segítségével az Egy állatorvos naplója irományt, hogy unokáim és dédunokáim tudják, milyen az életünk 1950–1954-ben. Akkor még külön élünk. Azután készítek több köteget, terjedelmesebbet, amelyek Sanyi, illetve a saját leveleimet tartalmazzák. Illetve az aprókat, amelyekbe Sanyi anyjának, a Sanyi szüleinek írt üzeneteit sorolom, illetve néhány egyebet. Majd a többi szakaszt, sorban, a szövegek mások számára talán érzékelhetetlen, rejtett utalásai és a saját emlékezetem iránymutatása szerint. Egyszer ugyan elvesztettem, de a múltamat, szükségem van rá, meg kell tartanom.
Borítófotó: Veszprém Portré
