A legutóbbi lakógyűlést követően felállványozták társasházunk északi oldalát. Csaknem mindegyik lakó ragaszkodott a falak hőszigeteléséhez, a közös képviselő felvette hát a kapcsolatot egy vállalkozóval. Én csak vonogattam a vállamat. Nem fűlött a fogam a dologhoz, de ódzkodtam attól, hogy ennek hangot is adjak. Nem a pénzt sajnáltam a munkára. A közös kasszából finanszírozzuk a kivitelezést, és különben sem vagyok szűkmarkú. Havonta tízezreket hordok a közeli lottózóba, s olykor nyerek is némi tapasztalatot. De hogy vadidegenek tolakodjanak az intim terembe, az mégiscsak sok. Ott húzódik az állvány közvetlenül az étkezőm ablaka mellett. Reggeltől estig jönnek-mennek a melósok, s nem mindenki tapintatos közülük. Némelyik bele-belebámul a tányéromba, miközben reggelizek. Éppen csak azt nem jegyzi meg, hogy szórhatnék még erős paprikát a velős pirítósra. És káromkodnak, mint a kocsis. Tegnapelőtt felhívott a lányom Németországból, s a nyitott ablakon át beszűrődő trágárságok hallatán azt hitte, egy becsületsüllyesztőben szürcsölöm éppen a röviditalt. Felerősítettem a tévét, hogy Hugh Grant szinkronhangja elnyomja a mocskos beszédet, úgy hallgattam lányom panaszkodását a faramuci helyzetről, amelybe csöppent. Heideggert perfektül fordítja, de problémát jelent számára odakint megértetnie magát a sarki fűszeressel, ha néhány zsömlét kell vásárolnia.
Mostanra világossá vált számomra, hogy a lányom tartotta össze érdekházasságunkat egykori nejemmel. Amint a gyerek kikerült egy ösztöndíjnak köszönhetően külföldre, dúsgazdag családja nyomásának engedve Júlia azonnal beadta a válópert. Imponáló emberismeretről tett tanúságot a vagyonmegosztás során. Az értékes szobrokat, kisplasztikákat egytől egyig visszavitte magával a szülői házba. Csak nem hagyja itt a műtárgyakat egy hazardőrnek, hogy kártyatét legyen belőlük. A multifunkcionális mosógépről ellenben nagylelkűen lemondott, mondván, különben megenne engem a kosz. Így is előfordul persze, hogy ápolatlanul nyitok ajtót egy-egy kártyapartneremnek. Betessékelem rendetlen nappalimba, s osztás közben elmesélem neki, hogy Júlia soha semmiért nem rendezett jelenetet. A hitvesi ágyban évente néhány centit távolodtunk egymástól, ahogyan a kontinensek teszik. A végén egyikünknek nem volt többé maradása a közös paplan alatt. A szomszéd lakásban férj és feleség még elviseli egymást valahogy. Egyik a másik fejéhez vagdalja sérelmeit, aztán fordítva történik mindez. Kontra, rekontra, szubkontra. Akkor kopogok csak át hozzájuk a partvis nyelével, ha épp a vázlataimmal vagyok elfoglalva. A többi barom a lottózóban bevette a mesét a vakszerencséről, én ellenben szívósan kutatok a nyerő számkombináció után. Kidolgozom a magam szisztémáját, esetleg megoldást nyújtok mellékesen régóta húzódó kombinatorikai problémákra. Itt hagyom nyomaimat a világban, mielőtt távoznom kellene. S ebbe a munkámba rondítana bele a szomszéd házaspár. Én ugyan meg nem mentem a frigyüket abban az esetben sem, ha néhány decibellel hangosabbá válik a veszekedésük. Társasházunkban minden lakó ragaszkodik a be nem avatkozás elvéhez. Ezért van bezárva mindegyikünk a maga poklába.
Ha lányom félévente hazajön külföldről, első útja hozzám vezet. Tudja, hogy dohányzóasztalomon nem talál használt fecskendőt, s üres üvegekbe se botlik nálam minduntalan. Egyedül a kártyapartnereimet kell elviselnie, ami emberpróbáló feladat, elismerem. Júlia bezzeg napokig lebeg egy-egy tőlem megmentett kisplasztika árából. Alighogy lefáradt a mennyországból, máris előkeresi újra dílere telefonszámát. Szülei rejtegetni kezdték előle értéktárgyaik. Olykor meghallom autója dallamkürtjét társasházunk parkolójában. Meglepi, ha lányomat nálam találja, de az elvonási tünetek dacára örömöt mímel. Elfelejti, hogy eredetileg pénzért jött hozzám. Helyet foglalunk hárman az ülőgarnitúrán. Júlia arcvonásai kisimulnak, közös gyerekünk kezét szorítja. Lányom másik keze az én kezemben. Szó nem esik köztünk, behunyt szemmel próbáljuk megteremteni hármunk között a koherenciát. Egy melós bekukkant hozzánk az ablakon keresztül, meglepetésében csaknem leszédül az állványzatról. Pár perce tarthat ez a kegyelmi állapot, amikor hallom, hogy valaki kulcsot erőltet odakint a bejárati ajtó zárjába. Szenved vele, mint egy ördöglakattal, fojtottan szitkozódik. Lányom csúnya megjegyzést tesz németül, én Júlia szemébe mosolygok. Rajtam kívül csupán egyetlen embernek van kulcsa a lakásomhoz. Idő kell hozzá, hogy a közös képviselő ráébredjen a triviális igazságra, miszerint a pokol kapui belülről vannak bezárva.
Borítófotó: Huckel John Frederick, Amerikai indiánok, 1920.