A poszthumanizmus nem fordíthat hátat a negativitás kíméletlen energiájának, a megszűnés, a hiányos jelenlét, a felbomlás, a rothadás, az alantasság vagy az undorító szétesés jelenségeinek. A holttestek olyan mély melankóliával rendelkeznek, amelytől a gyász folyamán nem lehet megszabadulni. Peter Schwenger szerint a holttestek a felbomló „szubjektum koherenciájának abjekcióba való elkerülhetetlen”[1] degradációjáról tanúskodnak.
El kell gondolkodnunk azon, hogy mit tudunk kezdeni a saját megszűnésünk, a közeledő halálunk elkerülhetetlen tényével.
Valamilyen értelemben eleve posztumusznak tekinthető a gondolkodás művelete, amennyiben önmagából előretekintve megpillantja a kívüliséget. A posztumusz poszthumanizmus a különböző poszthumán megközelítéseken keresztül vizsgálja a halált és a halott testek degradációját. A hulla arra mutat rá, hogy nincs az autonóm testnek egy tiszta, pontosan megragadható határa. A holttest egy felkavaró, „zavaró liminális állapot a szubjektum és az objektum között”, amit az átmenetiség és a köztesség mellett a negativitás túltermelődése jellemez: „ha mindez leírja a hullát, akkor ez sötét tükörként azon élő emberek állapotát is megjeleníti, akik a halottra tekintenek”.[2] A poszthumanizmus akkor válik posztumusszá, amikor a lehető legmesszebbre kiterjeszti saját elbeszélésmódját, azaz számol a halállal, az emberi faj megszűnésével és tágabban az élet kihalásával: „a poszthumanizmus számításba vette az ember és a különböző mások – állatok, gépek, dolgok – közötti kapcsolatot, azonban a holttest egy jelentőségteljes, de eddig nem eléggé feltárt nonhumán »másikat« jelent, ami személyes és elkerülhetetlen sorsként az emberhez van bilincselve.”[3]
Az antropocén korszak ökológiai válsága kíméletlen erővel veti fel az ember, valamint az élet önelpusztításának lehetőségét.
Claire Colebrook szerint a tágabban értelmezett poszthumanizmus rámutat arra, hogy ahhoz, hogy képesek legyünk megváltoztatni viszonyunkat saját környezetünkhöz, saját létünkről és az ember fogalmáról alkotott nézeteinket is át kell alakítanunk.[4] A poszthumanista teória kritikai és dekonstrukciós mechanizmusa szűk látókörű lenne, ha nem vetne számot a környezet degradációjával és az élővilág pusztulásával. Ha a poszthumán elmélet hátat fordítana a halál negativitásának, az élővilág pusztulásának vagy az emberi faj kihalásának, akkor központi törekvésének, az antropocentrizmus kritikájának és meghaladásának nem tenne eleget. Colebrook nézetében az ember – saját miliőjének kiirtása miatt – feltartóztathatatlanul robog a kihalás felé.[5]
Julien Delord szerint a fajok kihalása mindig is a legdrámaibb fenyegetést jelentette a biodiverzitásra.[6] Az antropogenikus klímaváltozás és a kihalás potencialitása felveti Bruce Clarke nonhumán poszthumán fogalmát. A nonhumán poszthumán a poszthumanizmus olyan radikalizált, határozottan ember utáni válfaja, amelynek részét képezi az emberi kiirtódása, eltűnése.[7] Nemcsak arról van szó, hogy az elmúlt pár évtizedben egyre több ökológus figyelmeztet a környezet degradációjára és a biodiverzitás nagymértékű csökkenésére, hanem hogy „egyre nagyobb bizonyossággal tudjuk előrejelezni a kihalások valószínűségét és kimenetelük alakulását”.[8] Mindebből következik, hogy a jelenlegi tendenciák alapján a közeljövőben egyre több faj fog kipusztulni.
Az élővilág kihalása és az ökológia összeomlása egyben előrevetíti az ember eltűnését is.
Az, hogy a nonhumán poszthumán csupán az ember után jön el, nem lehetetleníti el a róla való kísérleti spekulációt. Sőt, mint Craig Dionne megállapítja, az antropocénben való élethez a gondolkodásnak új kategóriákat és teoretikus irányokat kell felfedeznie, hogy „értékelni tudja a létezés eddig láthatatlan alakjait és formáit”.[9] Christopher Peterson szerint a nonhumán alteritás felé vezető teoretikus ugrást csupán „a poszthumanizmus erős verziói” képesek megtenni.[10] Erős verzió alatt a poszthumanizmusnak azon válfaját értjük, amely kifejezetten szó szerinti értelemben kezeli a poszt előtagot, tehát határozottan számol az ember utáni valóság perspektívájával. Könyvünk zárófejezetében három teoretikus irányból igyekszünk eljuttatni a poszthumanista dekonstrukciós folyamatot a negativitás transzgresszivitásáig.
Szétesett és feldarabolódott holttestek felől, a halott test horrorjától rugaszkodunk tovább a posztumusz poszthumán valódi emberen és az emberi test integritásán túlmutató heterogenitása felé.
Másodsorban az emberi faj – vagy akár az élet – eltűnésének lehetőségét felvetve bontakoztatjuk ki a kihalás etikáján alapuló, már az élethez sem ragaszkodó, és alapvetően a nihilizmusban gyökerező nonhumán poszthumanizmust. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról az ökológiáról, amelyen belül a poszthumán gondolkodás végbemegy. Ez pedig a hatodik nagy fajkihalás és a biodiverzitás radikális csökkenése által meghatározott sötét ökológia általános melankóliája.
Az antropocén korszakában szó szerint a halál feketesége ragadt hozzá létezésünk minden egyes pillanatához.
Fejezetünk második felében – elsősorban Timothy Morton sajátos ökopesszimizmusán keresztül – röviden felelevenítjük az antropocén és a globális klímakatasztrófa lehetséges kapcsolódási pontjait a poszthumanizmussal. Fejezetünk zárásában egy, a kihalás melankóliája által beárnyékolt létezés lehetőségét vetjük fel, amelynek a halál, a végesség elfogadása szerves részét képezi. Clarke nézetében a poszthumanizmus többé nem indulhat ki a humanizmus azon téves előfeltételezéséből, hogy az ember a nonhumán fölé emelkedhet.[11] Itt nem csupán a humanizmus kritikájáról, dekonstrukciójáról vagy egyenesen tagadásáról van szó, hanem olyan kettős negativitásról, amely önmagát folyamatosan újraalkotva a nihilizmus őrületébe torkollik.
Az antropocén korszakában a sötét ökológia az a degradálódott, felbomlásban lévő környezet, amelybe a poszthumanizmus vagy a nonhumanizmus értelmében az ember visszahelyeződik.
Nem pusztán az emberi kivételességtudat tagadásáról van szó, hanem ezen tagadáson keresztül az ember az önnön antropocentrizmusából építkező, a modernitás által elpusztított, elsötétült környezetbe süllyed vissza, amely újraindítja a negativitás energiáit. Sőt Nick Land spekulatív elméletein keresztül a megszűnést és a halált poszthumán produktivitásként, az emberi korlátozottságot és az organikusságot eltörlő erőként vehetjük számításba, ami egy mindent átható élettelenséget terít szét a roncsolt poszthumán térben. Az „elképzelhetetlen eljövetele” nem jár együtt a spekuláció leállásával, hanem a negativitás bőségéből egy, a véget és a kihalást poszthumanista módon megközelítő nonhumán nihilizmus bontakozik ki.[12]
A holttest nem kizárólag az emberi élet határát jelöli, hanem egy „autopoietikus teremtő zóna” is,
ami „újraírja az élő test kapcsolatát a feltehetően halott vagy élettelen dolgokkal”.[13] Fejezetünkben – legyen szó a sötét ökológia elsötétült melankóliájáról, Samuel Beckett szépirodalmi mizantrópiájáról vagy a hiperkapitalizmus embert kiirtó kiterjedéséről – a halál nem pusztán egy negativitás vagy befejeződés, hanem tobzódó intenzitásfokozódás és a teljes kihalásra megnyíló visszafoghatatlan deterritorializáció, amely „teoretikus hidraulikus emelőként” a poszthumán elméletet is a tagadás burjánzásába lendíti át.
A kihalás és a poszthumanizmus kapcsolatával a legtöbbet talán Claire Colebrook foglalkozik Essays on Extiction című kétrészes kötetének tanulmányaiban. Fontos tisztáznunk, hogy a kihaláson nem csupán egy egyszerű, az életünket mellékesen érintő absztrakt fogalmat értünk, hanem az antropocén korszakban való létezés minden elemét átható traumatikus keretrendszerről beszélhetünk.
A megsemmisülés és a halál különös összekapcsolódásáról van szó, amelyre a filozófiai gondolkodásnak is reagálnia kell.
A kihalásra történő spekulatív filozófiai reflexió előtt azonban érdemes röviden meghatároznunk, hogy mit értünk kihaláson. Delord szerint a kihalás terminusának pontos leírását megnehezíti, hogy egyszerre beszélünk a kihalásról mint elfogadott tudományos tényről, és egy alakulóban lévő, egyre komplexebbé váló, lejátszódó folyamatról. Elfogadott tény a dinoszauruszok kihalása, míg a folyamatban lévő eltűnésre példa a gorillapopuláció fogyatkozása.[14] A tudomány feltárja a múltbéli kihalásokat, de ez a regiszter egyben aláássa a gondolkodó jelenlétét is az eltűnés mint folyamat kifejezésével, így beépíti a gondolkodás műveleteibe a veszélyeztetettség horizontját.[15] Delord The nature of extinction című tanulmányában a kihalás négy módozatát különbözteti meg.
Demográfiai vagy végső kihalásról abban az esetben beszélhetünk, ha egy faj egyszerűen és tisztán megszűnik létezni.
Természetesen a múltban élt fajok is ebbe a kategóriába tartoznak, de a különböző végső kihalások relatíve gyakorisága kapcsán a jövőbeni demográfiai eltűnés lehetőségét is felvethetjük. Delord szerint ezt a fajta kihalást két ökológiai alkategóriába sorolhatjuk be: egyfelől demográfiai kihalásról beszélhetünk akkor, ha egy faj egyedeinek a túlélőképességét kivédhetetlen, súlyos sérülés éri, másfelől a tiszta megszűnés módozatával állunk szemben akkor is, ha egy adott faj reproduktív kapacitása végzetesen meggyengül vagy egyenesen megszűnik. A kihalás második fajtája az, ha egy adott faj egy másik fajjal hibridizálódik, és így új, hibrid, kevert fajt hoz létre.[16]
Ezen jövőorientált perspektíva kapcsán érdemes visszautalnunk a spekulatív poszthumanizmus fogalmára, s felelevenítenünk Roden megjegyzéseit, aki a technológiai eszközökkel való egybeolvadás esetén egy új, embernek már nem nevezhető kategóriáról beszél, amelynek etikai vagy akár biológiai sajátosságait nehéz előre megjövendölni.
A spekulatív poszthumanizmus kiborgizációs vagy transzhumanista változatai egyszerre feleltethetőek meg a kihalás második és harmadik módozatának.
Egy faj kihalásának a harmadik módja, ha valamilyen jelentős ökológiai vagy genetikai modifikáció eredményeként olyan fokon alakul át, hogy az „eredeti” faj megszűnik. Delord megjegyzi, hogy ezt a kihalást néha „pszeudokihalásnak” is nevezik.[17] Egy faj úgy is kihalhat, ha két vagy több leányfajnak (daughter species) adnak életet egy allopatrikus fajosodás (allopatric speciation) során. Azokra az esetekre kell itt gondolnunk, amikor egy létező faj olyan mértékben differenciálódik, hogy új fajok sokaságává válik szét, amelyek nem feleltethetőek meg az eredeti fajnak.
Colebrook poszthumanista megközelítése szerint három értelemben értelmezhetjük a kihalást a 21. század elején:
1. A ma legtöbbet emlegetett kihalás a hatodik nagy kihalás, amely áthatja azt a kulturális, tudományos klímát, amelyben létezünk.
2. Más fajok emberek általi kiirtása. Erre a fenyegetésre az egyre több veszélyeztetett faj hívja fel figyelmünket.
3. Önkiirtás és önmegsemmisítés. Mindez az egyre komplexebbé váló, az önmegsemmisítésre is irányuló technikai kapacitásunkat jelenti, valamint a hiperkapitalizmus emberi életet felszámoló tendenciáit foglalja magában.[18]
A különböző élőlények és állatfajok létezésének és fogalmi distinkciójának kérdése mellett
az élet és az ember fogalmának problematikussága általánosságban hatja át a poszthumanizmust.
Egyszerűen nem fordíthatunk hátat a halál és a megszűnés negativitásának akkor, ha a poszthumanizmus az antropocén korszak leírására és feltérképezésére vállalkozik. A kihalás poszthumanisztikus etikája nem tagadja a pusztítás és az ökokatasztrófa negativitását, hanem azzal mint egy kiterjedt, kollektív ágenciával számol, amely sajátos poszthumán hatóképességgel rendelkezik. Colebrook kihalásetikája – a negativitás túlműködéséből táplálkozva – levetkőzi magáról az antropocentrizmus minden maradványát, hiszen ez egy olyan nonhumán etika, amelyben nem létezik antropocentrikusan megragadható közösség, és az ember is végleg megszűnik. A nonhumán valóság heterogén burjánzása hatja át a kihalás etikáját, olyan kaotikus, és a negativitás erejétől áthatott irányíthatatlan hatóképességek, amelyek elpusztítják és felszámolják bármilyen jövőbeni szubjektum lehetőségét és képzelőerejét.[19]
Teoretikus utunkat különböző maradványok, szennyes, élhetetlen környezetek, fekete olajfoltok, veszélyes anyagok szivárgásai, bálnatetemek, csontok, üszkösödő maradványok és feldarabolt testek szegélyezik. A kihalás poszthumanisztikus világában nem lesz többé semmilyen antropocentrikusan elgondolható közösségiség, sőt az emberi közösség mint olyan is elgondolhatatlanná válik. Minden emancipatív lehetőségen túlmegy a nonhumán poszthumán nihilista kirobbanása, amely a tagadás, a megszűnés sötét horizontjába veszik bele. A sötét ökológia árnyékában, a negativitással átitatott nonhumán jövők heterogenitása közepette az emberi „más jövő” lehetősége nem más, mint egy szétrothadt hulla, amelynek gyenge csontozatát a megszűnés horizontjának negatív széllökései szórják szét az embertelen tájon. A poszthumán teória nem lehet túl negatív az ökológiai válság korában, hiszen maga a valóság zúzza szét a maga negativitásával a megszokott elméleti írás szűkös kereteit.
Egyetlen gondolat sem merítheti ki a földi élet negativitását a hatodik nagy fajkihalás idején.
[1] Schwenger, Peter (2006), The Tears of Things. Melancholy and Physical Objects (Minneaplis és London: University of Minnesota Press), 158.
[2] Uo.
[3] Edwards, Erin E. (2018), The Modernist Corpse. Posthumanism and the Posthumous (Minneapolis és London: University of Minnesota Press), 3.
[4] Colebrook, Claire (2015), „Feminist Extinction”, in: Colebrook, Claire (2015), Sex After Life. Essays on Extinction. Vol. 2. (Open Humanities Press), 9–10.
[5] Colebrook, 2015: 7.
[6] Delord, Julien (2007), „The nature of extinction”, 656., in: Studies in History and Philosophy of Science Part C: Studies in History and Philosophy of Biological and Biomedical Sciences, 38 (2007), 656–667.
[7] Clarke, 2016: 146–147.
[8] Delord, 2007: 656.
[9] Dionne, Craig (2016), Posthuman Lear. Reading Shakespeare in the Anthropocene (Earth, Milky Way: Punctum Books), 197.
[10] Peterson, Christopher (2018), Monkey Trouble. The Scandal of Posthumanism (New York: Fordham University Press), 13.
[11] Clarke, 2016: 151.
[12] Herbrechter, 2013: 76–77.
[13] Edwards, 2018: 3.
[14] Delord, 2007: 656–657.
[15] A (poszt)modernitás vizuális kultúrájában elszaporodó dinoszauruszreprezentációkat vizsgálva W. J. T. Mitchell arra a következtetésre jut, hogy itt egy olyan posztumusz poszthumán önreprezentációs stratégiáról van szó, melyben az ember az antropolátria összeomlását tapasztalja meg, vagyis saját akronotopikus távollétének („A dinoszaurusz én vagyok!”), illetve kihalásának allegorikus médiumaként tekint a biokiborgokként is értelmezhető dinoszaurusz-szimulákrumokra. Vö. Mitchell, W. J. T. (1998), The Last Dinosaur Book: The Life and Times of a Cultural Icon (University of Chicago Press) és Márió Z. Nemes (2014), Posthuman Laocoön, in: Technologie und das Unheimliche Vol. II. ”Dinosaurs”.
[16] Delord, 2007: 657–658.
[17] Delord, 2007: 658.
[18] Colebrook, Claire (2015), „Introduction. Framing the End of the Species: Images Without Bodies”, in: Colebrook, Claire (2015), Death of the PostHuman. Essays on Extinction Vol. 1. (Open Humanities Press), 10–11. Ez utóbbi pontban Colebrook a technológiailag fejlett társadalmak demográfiai hanyatlására, az élőmunkának a gépi munkával való felcserélésére gondol.
[19] Colebrook, 2015: 137–141.
Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió A poszthumanizmus változatai – Ember, embertelen és ember utáni című monográfiája a 2019-es Budapesti Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Prae Kiadónál, L. Varga Péter szerkesztésében. A könyv magyar nyelven elsőként dolgozza fel a poszthumanizmus tárgykörét.
