A televíziós sorozatok viszonylag hosszú ideje tartó reneszánszának magas színvonalából is kiemelkednek az HBO saját gyártású szériái. A Csernobilban történt katasztrófát feldolgozó 2019-es minisorozatuk sikere is minden képzeletet felülmúlt. Nem véletlenül és abszolút nem érdemtelenül: a Csernobil szinte dokumentarista hitelességgel igyekszik bemutatni a tragédiához vezető okokat, majd annak következményeit, miközben torokszorító módon reflektál jelenkorunk társadalmi, politikai változásaira is.
1986. április 26-a az egyik legsötétebb napként vonult be a történelembe. Noha az ön- és környezetpusztítás mindig is az emberiség szomorú jellemzője volt, soha előtte még ennyire súlyos következményekkel járó természeti katasztrófát nem idézett elő. A csernobili atomerőmű négyes blokkjának robbanása nemcsak a közvetlenül érintettekre volt hatással,
de a radioaktív porfelhő szinte egész Európát elérte, és felbecsülhetetlen egészségügyi károkat okozott.
A katasztrófa történetét a mai napig rengetegen kutatják és dolgozzák fel valamilyen formában, legyen az könyv, dokumentumfilm vagy fantazmagórikus videojáték. De talán mégis akadnak olyan területei a világnak, ahol a csernobili sztori kevésbé ismert, vagy a súlyossága tűnhet csekélyebbnek. Az HBO sorozata ennek kiküszöbölésére is remek felület lehet.
A sorozat középpontjában Valerij Legaszov professzor (Jared Harris) és Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård) miniszterelnök-helyettes kapcsolatának alakulása, a nagyobb katasztrófa elkerüléséért folytatott küzdelmük és a történtek pontos feltárása, annak megismertetése áll. Legaszovot a tudomány embereként a szakmai szempontok és az emberi életek érdeklik igazán, míg Scserbina vérbeli szovjet pártkáderként kezdetben megpróbálja a szőnyeg alá söpörni az eseményeket. Kapcsolatuk dinamikája rengeteg ponton és módon változik. Így nem pusztán álláspontjuk közelít majd egymás felé, de a befogadó szemszögéből is remekül azonosulható, kedvelhető karakterekké válnak. Ez nemcsak a kiemelkedően megírt forgatókönyv és párbeszédek érdeme, hanem
a színészek átütő alakításai is nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az egész sorozat zsigerig hatolóan emlékezetes maradjon.
Bár a karakterek többsége valós személyeket idéz meg, természetesen nem lehetett sutba dobni a mozgóképes adaptáció által megkívánt dramaturgiai változtatásokat. Az Emily Watson által alakított Uljana Komjuk karaktere teljes mértékben fiktív, ugyanakkor megalkotásakor a Szovjetunió atomfizikus szakértőinek nézőpontját vették alapul. A sorozatban is nagy szerepet kap a szovjet rendszer patriarchiális és paternalista struktúrája.
A sorozatbéli állhatatos fizikus mégsem érződik idegennek ebben a világban, sőt, talán a színésznő alakítása miatt az egyik legjobban működő figura.
Anatolij Gyatlov (Paul Ritter) is inkább szimbolikus alak, aki a csernobili atomerőmű vezetőivel együtt testesíti meg a rendszer lényegét jelentő szenvtelen ideológiai gondolatokat. A szakvéleményeket figyelmen kívül hagyó, a problémákat alábecsülő és a szőnyeg alá söprő látszatvalóság káderei ők, akik bármire képesek valós, vágyott vagy vélt hatalmuk megtartása (és megszerzése) érdekében. Jóformán egysíkú antagonistákat csinált belőlük a sorozat, hogy így inkább a drámai küzdelmet folytató főszereplők, valamint
a mentési folyamatokban résztvevő hétköznapi emberek emberfeletti hősiessége és felfoghatatlan áldozathozataluk nehezedjen a nézők lelkére.
Harris tárgyalótermi nagyjelenete, Skarsgård keserű ideológiai hegyi beszéde, a tűzoltó Ignatyenko és feleségének kálváriája, a kutyákat lövöldöző katonák, a bányászok kitartó munkája, a tetőn kapkodó likvidátorok vagy éppen a vízzel elárasztott reaktorba lemerülő búvárok idegtépő megpróbáltatásai olyan erőteljesen bevésődő momentumok, amelyek
egy jó időre meghatározhatják a kortárs sorozatok alakulását.
A nyomasztó élményhez rengeteget ad hozzá a sorozat képi világa. Az egyszerre retrográd hatást keltő és thrillereket idéző szürkés, zöldes színvilág remek kiegészítője a szinte végig mozgásban lévő, dokumentarista módon dolgozó kameraképnek. A nyolcvanas évek hangulatát olyannyira maradéktalanul megragadja a széria, hogy
aki nem tudja, hogy 2019-es sorozatot lát, simán korabeli feldolgozásnak hihetné.
A kosztümök, a kiegészítők, a kellékek és a hajviseletek pontos alkalmazása apróságnak tűnhet, de elengedhetetlenek a hiteles, korhű atmoszféra megteremtéséhez.
A visszafogottabb, természetesebbnek ható képeket gyakran tarkítják drámai lassítások és a pusztulást átfogóan bemutató letaglózó nagytotálok. A sugárbetegség élettani hatását szerencsére kevés, de annál inkább mellbevágó, gyomorforgatóan horrorisztikus képpel illusztrálja. Az apokaliptikus hangulat elérésében a sound design mellett nagy szerepet kap a háttérzene is. Hildur Gudnadóttir izlandi csellóművész a Cryo Chamber zenei műhelyét és Jóhann Jóhannson kompozícióit idéző dark ambient zenét szerzett a sorozathoz. Ennél tökéletesebb döntés nem is születhetett volna. Kevés valódi dallammal, de annál több
hosszan kitartott, mélyen búgó, vészjósló hanggal és indusztriális zörejjel dolgozik a kellően kellemetlen élmény megteremtése érdekében.
De vajon mi értelme van egy Csernobilról szóló sorozatnak 2019-ben? A harmincadik évforduló ugyan találó lett volna egy frappáns megemlékezésre, de furcsa módon amit a csernobili események szeriális feldolgozásából tanulhatunk, az ma sokkal aktuálisabb, mint elsőre tűnhet.
Az emberiség környezetre gyakorolt káros hatása sokkal nagyobb mértékeket ölt, mint eddig bármikor,
és ebben sajnos jelentős mértékben közreműködnek korunk aggasztó globális politikai változásai.
A tragédia óta mai napig is tartják magukat bizonyos összeesküvés-elméletek, amik csak a valódi felelősség áthárítására szolgálnak, valamint arra, hogy elleplezzék a rendszer működésének hiányosságait, hibáit. Most ugyanígy próbálják elbagatellizálni a klímaváltozás (vagy már egyenesen a klímaválság) jeleit, belátható időn belül bekövetkező tragédiáit a nyilvánosság populista vagy éppen szélsőséges eszméket valló, szakértői hangokat elnémító szereplői. Ha a Csernobilnak van aktuális tartalmi vetülete, akkor az talán abban rejlik, hogy
nem szabad hagyni megismétlődni egy olyan hasonló méretű katasztrófát, amely könnyedén megelőzhető lett volna.
Ez pedig mindnyájunk felelőssége. A Csernobil egy kiemelkedően megírt és képernyőre vitt miniszéria, ami sokáig a nézővel marad rendkívül erős képi és zenei világának köszönhetően. A tegnapról mesél, hogy emlékeztesse a ma emberét: a holnap alakulásán munkálkodik.
Csernobil (Chernobyl) – ötrészes minisorozat. Rendezte: Johan Renck. Írta: Craig Mazin. Szereplők: Jared Harris, Stellan Skarsgård, Emily Watson, Paul Ritter, Jessie Buckley, Adam Nagaitis, Robert Emms. Forgalmazza: HBO.
A Csernobil a Magyar Filmadatbázison.
