Bodor Ádám megbízható író. Csak tökéletesen kidolgozott szövegeket ad ki a kezéből. Igaz ez a Sehol című, új novelláskötetének hét elbeszélésére is, jóllehet szerzőjük csupán megszokást, időtöltést emleget a megírás indítékaként.
Való igaz, olyan szerzői intenciót és invenciót nem hordoz a Sehol, mint a remekmű Sinistra körzet (1992) vagy Bodor legutóbbi regényszerű elbeszélésciklusa, a Verhovina madarai (2011). Az új könyv sem a hét történet regényes összekapcsolását nem teszi lehetővé, sem a Bodor védjegyének számító kísérteties határvidék, végvidék ábrázolásának abszurd-groteszk létmodellé stilizálását. Ezért aztán a Sehol címet megtévesztőnek is találom, s informatívabbnak Bodor eredeti kötetcímválasztását, a Lecture-t.
A Lecture cím már eleve jelezhetné, hogy az új könyvben az elbeszélésmód, a beszéd mikéntje válik fontossá s nem a beszéd tárgya.
Bár az esetek többségében (öt novellában) most is tragikus eseményről – gyilkosságról, balesetről és öngyilkosságról – van szó, ennek ellenére a történéseknél fontosabbnak tűnik az énelbeszélők hozzájuk fűződő viszonya. Márpedig ez az elbeszélés tónusában, az elbeszélői hangban érhető igazán tetten, hisz a szövegekben kevés a nyílt reflexió. Hol fontoskodó körülményesség (A Matterhorn mormotái), hol gyilkosságot kimagyarázó lehengerlő védőbeszéd (Milu), hol szenvtelen tárgyiasság (Paraszkíva), hol érzelmes-szentimentális fellengzősség (Leordina) vagy naiv fecsegés (Hekk) hivatott elfedni az elbeszélők arra irányuló törekvését, hogy ne kelljen szembenézniük a kellemetlen, a fájdalmas vagy érthetetlen jelenségekkel, ne kelljen érezniük, véleményt alkotniuk, kritikát vagy önkritikát gyakorolniuk, s főleg ne kelljen kilépniük a megszokottból, a mindennapi ténykedések köréből.
Evés, ivás, munka, szeretkezés és alvás – miért is állna többől az élet?
Ami ezen túl van, az legyen titok! Ezekre a titkokra aztán sejtelmesen utalgatnak is a narrátorszereplők, de mindent megtesznek, hogy elkerüljék a megismerésüket. A lektűrök frázisain túl (Leordina) a kocsmai társalgások sztereotípiái (Pitvarszk), a szentimentálisan önáltató repetitív fordulatok (Rebi), a hivatalok terpeszkedő kifejezései (A Matterhorn mormotái) vagy egyéb nyelvi banalitások (falusi és városi szleng) hivatottak rejteni a változásoktól, a váratlantól, az élettől való félelmet.
A Matterhorn mormotáinak tudós hőse kimondottan tart embertársaitól: fél a bonyodalmaktól, a konfliktusoktól,
attól, hogy kizökkentik monoton, de biztonságos életviteléből. Egész életében a rágcsálókat, azon belül a mormotákat tanulmányozta, s hasonlóvá is vált hozzájuk. Az idegenek jelenléte őt is páni félelemre, menekülésre készteti, s mit ad isten, számára szintén az emberek az idegenek. Ha beszélnie kell velük, zavarában a lehető legprimitívebben fejezi ki magát („Aha. Ja.” „Hogy én? Meg hát. Asszem.” 10.), az íróasztal magányában azonban szárnyakat kap. Hivataloskodó választékossággal jellemez például egy elválást: „a magam részéről úgy véltem, hogy az illendőség határain belül kölcsönös elvárásainknak eleget tettünk, ezért a búcsú határozott jeléül a kezemet nyújtottam” (8.). Fellengzős szóvirágokkal traktálja olvasóit: „Mert akkor mire való kitárt kapuival a bánya, ha most habozok a tárna mélyén szövétneket gyújtani?” (9.) Egy „velejéig romlott vargabéles”-ről (15.) pedig a következő romantikus tirádát fogalmazza: „úgy fest […], mint a mulandóság komor hírnöke, valami sötét titokkal fénytelen, szikkadt kérge alatt” (13.). Egy alkalommal elcsábul, leereszkedik az emberi mélyvilágba: kísérletet tesz arra, hogy kikérje a rá vonatkozó ügynökaktákat. (Ha már egyszer őt is megfigyelték, mint ő a mormotákat.) Ám az emberekkel való huzamosabb érintkezés lehetősége megriasztja, és iszkol, menekül vissza „ürege vak homályába” (16.), de előtte még feltankol egy csomó rágcsálnivalóval.
A Matterhorn mormotái a kötet bevezető írása. Tudósának beszűkült horizontja – melyet gogoli szarkazmussal érzékeltet Bodor – némileg magyarázza a záró novella atomháborúját. Mert hogy is lehetne megakadályozni a háborús katasztrófákat ilyen tudósi magatartással?
Hasonló szűklátókörűség jellemzi a kötet többi szereplőjét is.
Ők különböző társadalmi rétegekből valók (van köztük mészégető, kutyaidomár, kántor, ügyeskedő szélhámos, festő, kereskedő, gazdálkodó, elítélt), ám abban mind megegyeznek, hogy saját rövidtávú biztonságuk a legfontosabb számukra, s mindenféle változásra vagy pusztán a változás lehetőségére agresszióval, meneküléssel vagy a szolidaritás megtagadásával reagálnak. Utóbbira példát szolgáltatnak a Hekk mészégetői, az agresszióra a Paraszkíva apa figurája, a Milu szakácsai s a Leordina Carlosa és Dinája. Menekülők pedig szép számmal találhatók az elbeszélésekben, ők leginkább a régi életük kulisszái közé húzódnak vissza, már ha módjuk van rá. Ilyen a nevelőanyja, Paraszkíva meggyilkolásáról beszámoló fiú. Ő felmegy „az övéihez” a hegyre, a mészégetőkhöz, bár azt is láthatjuk egy következő novellában, a Hekkben, hogy a világ már ott is változóban, ott sem lehet már csak a megszokottat követni, például a telet mormotaként végigaludni. Mert megjelenhet egy idegen.
Míg a Sinistra körzet lakóinak mozgásterét egy kifürkészhetetlen hatalmi gépezet jelölte ki, addig a Sehol szereplői maguk gondoskodnak korlátokról,
hogy elszeparálódhassanak embertársaiktól. Mert tapasztalatuk szerint változást elsősorban ők hoznak az életbe. Egy jövevény, egy új munkatárs, egy hűtlenné váló feleség, egy új nő. Hát jobb ezekből a kapcsolatokból kihátrálni vagy rideggé, érzelemmentessé tenni őket.
Szolláth Dávid az Élet és Irodalom hasábjain Bodor önparódiájáról, önértelmezéséről beszélt a Sehol recenzeálásakor. A paródiához nem fér kétség, magam is parodisztikusnak vélem a legtöbb elbeszélői megszólalást.
Bodor különféle tónusokban, de többnyire úgy beszélteti hőseit, hogy nyilvánvalóvá váljon a megszólalók szerepjátszása.
A legjellegzetesebbek ebből a szempontból a Leordina, a Pitvarszk és a Milu. Az elsőben a narrátor a lektűrök és a film noirok vészjósló sejtetéseivel igyekszik romantikus femme fatale-történetté nagyítani kisstílű kalandját a sógornőjével, Dinával, s ezzel elfedni a maga élveteg gyávaságát. Ám Dina közönséges beszólásainak a stíluskontrasztja – no meg a cselekmény – egyértelművé teszi: a sógornő, bármilyen céltudatos és kemény, minden, csak nem végzetasszony. A Pitvarszk mesélője macsóként viselkedik, azonban a nőkkel lazán, könnyedén bánó, magabiztos férfi szerepében tetszelegve hirtelen magára marad. Szavai alapján, céltudatosnak és derűsen kiegyensúlyozottnak tűnik a Milu című novella rab elbeszélője is, de amikor (a rabok szakácsaként) egy számára érthetetlen jelenséggel találkozik (egy különös képességekkel megáldott vagy inkább megvert fickót kap a keze alá), olyan belső nyugtalanság, feszültség vesz erőt rajta, hogy csak fizikai agresszióval, gyilkossággal képes csillapítani.
Önparódiára ritkán találtam példát a Seholban,
kétségkívül van ilyen, a Szolláth Dávid által említett példák meggyőzők. Bodor önértelmezéseként azonban nem tudtam olvasni a kötetet, inkább az (egyáltalán nem humánus) emberi természet értelmezését hallom ki belőle. Úgy vélem, e könyvvel a szerző az epika hagyományosabb útjára lépett. Történeteiben viselkedési módokat mutat fel, melyek erkölcsi kérdéseket is felvetnek, de a megválaszolás esélye nélkül. Mert szereplőinek viselkedése inkább csak álca, annak elfedése, hogy adott helyzetekre a hősök a feltételes reflexek automatizmusával reagálnak: meneküléssel vagy támadással. A legősibb, a legösztönösebb reakciókkal. Ezért aztán fel is tehetjük a kérdést: hol is tartunk?
Bodor Ádám: Sehol. Novellák, Magvető, Budapest, 2019.
A fotókat Csonka Zoltán készítette.
