Thaiföldi-francia koprodukció okozza az év eddigi legkellemesebb filmes meglepetését: Phuttiphong Aroonpheng hipnotikus erejű mesterműve a rohingya népirtás áldozatainak állít emléket, miközben könyörtelenül bekúszik a bőr alá.
A Manta Ray tipikusan az a film, amire vagy azonnal ráérez a néző, vagy végig értetlenkedve figyeli, mi is történik a bő másfél órás játékidő során.
Aroonpheng radikális szerzői megoldásokkal, költői filmnyelven értekezik a hátrányos megkülönböztetés és a népirtás mibenlétéről,
két férfi viszonyát helyezve a történet középpontjába. Az egyik főszereplő egy név nélküli halász, aki egyedül él kunyhójában, nemrég hagyta el a felesége, monoton életét a főnökének végzett kétes munkákkal dobja fel. Egy nap az erdőben heverő, sérült rohingya férfira bukkan. Magához veszi és ápolja a néma ismeretlent, kettejük között pedig szavak nélkül is erős kötelék alakul ki. A halász váratlan eltűnése azonban furcsa események láncolatát indítja el, a Tongchainak nevezett férfi pedig szép lassan a helyébe lép.
A Manta Ray-t a lenyűgöző képi megoldások működtetik. Az operatőrből lett elsőfilmes Aroonpheng a vizualitásra helyezi a hangsúlyt, a Nawarophaat Rungphiboonsophit operatőr által komponált beállítások mindegyike kivétel nélkül mestermunka, ráadásul sok köztük a hosszú, bonyolult koreográfiájú snitt.
Érezhetően komoly alkotói odafigyelés bújik meg minden egyes kompozíció mögött,
ráadásul a rendező remekül ráérzett arra is, hogy az egyébként tökéletes ritmussal egymás után szerkesztett jeleneteket mikor kell feldobni a Snowdrops elemi erejű, a filmbe szépen belesimuló szólamaival. Aroonpheng a gazdag vizualitást szerteágazó szimbólumrendszerrel párosítja. A halász és Tongchai kapcsolata a kisebbségi és többségi társadalom tagjai közötti viszony lenyomata.
Aroonpheng a két férfi felcserélhetőségével egyértelműen foglal állást a faji/nemzetiségi alapú megkülönböztetés ellen.
Ám a film, amellett, hogy kiáltványként működik, egy sor más jelrendszert is magában foglal. A legfontosabb a címet is adó ördögrája-motívum. E tengeri élőlény titokzatossága, különlegessége és veszélyeztetettsége okán is találó párhuzam, akár az egész rohingya népcsoportot is jelölheti, emellett pedig keretbe foglalja a filmet. A másik szimbólum a halász kunyhója melletti erdőben megbúvó drágakövekhez kötődik. Ezek csak teliholdkor, teljes sötétségben látszanak, a csavar azonban az, hogy egy rohingya tömegsír közepén találhatók. Aroonpheng ezzel a gesztussal nyomatékosítja az üldözött nép fontosságát és értékét, miközben (még éppen nem didaktikusan) elfogadásra, együttérzésre sarkallja közönségét. Persze, elsősorban azokat, akik hajlandók elfogadni, hogy a Manta Ray ezen a nagyjából letapogatható szimbolikán kívül nem sok kapaszkodót nyújt.
Az ember-természet viszony ábrázolása, valamint az éteri hangulat okán is rokonítható a film Naomi Kawase Látomásával.
Kawase legutóbbi alkotása hasonló premisszából kiindulva beszélt a különféle emberi érintkezések dinamikájáról, miközben egy nagyobb ívű, mágikus realista beütésű, gazdag gondolatvilágú értekezésként is működött.
A Manta Ray ritkán tapasztalható gyorsasággal képes hatása alá vonni a befogadót. Aroonpheng a legváratlanabb pillanatokban okoz katarzist, miközben a meglepően biztos kezű rendezésnek hála egy pillanatig sem kerülünk ki a film különös sodrásából.
Jó elmerülni ebben a világban, és bár nem könnyű, de muszáj elfogadni, hogy nem feltétlenül a történet konkrét megértését kell kitűznünk célul.
Sokkal inkább azokat az érzéseket, alapgondolatokat érdemes kinyernünk, melyeket a rendező mesterien ültetett el ebben a kétségkívül furcsa, mégis lebilincselő alkotásban. A Manta Ray hosszú távon is meghatározó filmélmény lehet, ha hagyjuk magunkat elsodorni. És miért ne hagynánk?
Manta Ray (Kraben rahu), 2019. Írta és rendezte: Phuttiphong Aroonpheng. Szereplők: Wanlop Rungkamjad, Aphisit Hama, Rasmee Wayrana. Forgalmazó: Magyarhangya.
