2019 márciusában érkezett a nagy várakozással kísért vándorkiállítás Los Angelesből – elsőként és egyetlenként a kontinentális európai városok közül – Párizsba, és szeptember közepéig látható a francia fővárosban, a Grande Halle de la Villette kulturális központban.
A King Tut: Treasures Of The Golden Pharaoh (Tutanhamon, az aranyfáraó kincsei) című kiállítás (Párizsban Toutânkhamon: Le trésor du Pharaon, Tutanhamon, a fáraó kincsei címmel) különlegességét nemcsak az anyag gazdagsága és érdekessége adja, hanem az az előzőekkel nyilvánvalóan összefüggő tény is, hogy a fáraó sírjából származó 150 kiállított tárgy között 60 olyan van, amely először látható Egyiptomon kívül, mielőtt a jelenleg épülő és 2020-ban a gízai piramisok közelében megnyitandó Nagy Egyiptomi Múzeumban végleges helyére kerül. (2017-ig, a kairói Egyiptomi Múzeumban rendezett kiállításig pedig még egyáltalán nem is láthatta őket a nagyközönség.) Mind a vándorkiállítás, mind a múzeum megnyitásának apropóját pedig az adta, hogy 2022-ben a fáraó sírja megtalálásának századik évfordulóját ünneplik majd a tudományos világ képviselői és a laikus érdeklődők.
Nem a párizsi, de nem is a Los Angeles-i kiállítás az első ezzel a tematikával.
Az 1960-as évek elejétől több, a fáraó sírkamrájának kincseit különböző válogatásokban bemutató anyag járta a világot (ezek áttekintését lásd Irsay-Nagy Balázs 2008-as bécsi tárlatról írott tudósításában, Ókor, 2008/3, 113.), ami mutatja a „King Tut” népszerűségét, a „Tutmaniá”-t, amely egy, a felfedezés óta tartó – szintén Irsay-Nagy szavaival – „professzionálisan menedzselt médiakampány”-nak is nagyban köszönhető (Uo., 112.).
Az újabb kutatási eredmények szerint egyértelműen Ehnaton fáraó (és Kia, egyes feltételezések szerint Nefertiti) fiának tekinthető Tutanhamon (XVIII. dinasztia, uralk. 1336–1327) gyerekként,
9 éves korában került a trónra, és fiatalon, 19 éves korában hunyt el, így uralkodása nem is hozhatott különösebb eredményeket.
Neve, temetésének helye egyaránt a feledés homályába merült. Az, hogy ma az egyiptomi fáraók közül a legismertebbnek mondható, legalábbis az érdeklődők szélesebb köre előtt, sírkamrája (KV 62) 1922-ben történt felfedezésének köszönhető, ugyanis a luxori Királyok Völgyében megtalált sír szinte érintetlen volt, így a gazdag leletanyag (több mint 5000 tárgy; a kiállítás katalógusának adata szerint 5398) addig elképzelhetetlen betekintést adott/ad nemcsak a fáraó mint isteni uralkodó alakjának a megítélésébe, hanem mindenekelőtt az egyiptomiak halottkultuszába. A páratlan leletanyag felfedezése közelgő századik évfordulójának az is jelentős hozadéka, hogy
a több mint 90 éven át tudományos vizsgálat és restauráció nélkül, raktárakban tárolt rendkívüli anyag a kutatók érdeklődésének középpontjába került.
A kiállítás szervezői már az előcsarnok hatalmas vásznára vetített filmrészletekkel ráhangolják a várakozókat a fáraók és a piramisok világára, a tényleges kiállítási teret megelőző helyiségből pedig a kisebb csoportokban beengedett látogatók csak a Tutanhamon életéről készített kisfilm megtekintése után haladhatnak tovább. A „gyermekfáraó” életének fény- és hanghatásokkal kísért bemutatása a történelem, a múlt „mélységesen mély kútját” idézi meg az elcsendesült nézőkben, egyszerre teremtve meg a több mint háromezer év távolságának tudatát és a távolság kiállított tárgyak általi átlépésének várható élményét. És a kiállítási térbe lépve nem is csalódik a látogató – a sírkamrából származó kiállított tárgyak elrendezése és a „kapcsolódó” anyagok és információk koncepciózus egymásra épülése a bejárás nagyjából három órája alatt mindvégig fent tudja tartani az érdeklődést, még a látogatók nagy száma, a nyüzsgő iskolások és a zsúfoltság ellenére is.
A sírkamra felfedezésekor már maga a királysír és a mumifikált test állapota is komoly kérdéseket vetett fel,
melyekre a kutatók mára többé-kevésbé megnyugtató válaszokat tudtak adni, nem utolsó sorban a röntgen-, CT- és DNS-vizsgálatoknak köszönhetően. Tutanhamont az akkori fáraókhoz nem méltó, kisméretű és kevésbé díszes sírkamrába helyezték, múmiájának állapota pedig azt mutatja, hogy maga a három, egymásba helyezett koporsó sem az ő számára készülhetett. A sírban talált több mint négyszáz darab shabti/usebti nevű apró figura pedig, melyeknek a fáraót kellett szolgálniuk a túlvilágon, a legváltozatosabb (arc)formát mutatják, ami szintén arra utal, hogy nem kellő előkészületek után helyezték a sírba a nem teljesen szakszerűen mumifikált testet. (Ezt a „szakszerűtlenséget” leginkább az mutatja, hogy a szívet eltávolították, holott a szív az akkori hiedelem szerint – megelőzve a fejet – a test legfontosabb része volt: az emlékezet, az intelligencia és a személyiség központja, és erre a fáraónak a túlvilágon is szüksége lett volna.)
A kutatók szerint több mint ezer tárgy volt a sírkamrában, melyet valószínűleg nem Tutanhamonnak készítettek,
a „hanyag” temetés oka pedig egyrészt a fővárostól feltehetően távol bekövetkezett halála és a minden bizonnyal a halála helyszínén elvégzett nem megfelelő mumifikálás, másrészt pedig az a hatalmi körülmény lehetett, hogy utóda, Ay fáraó kisajátította az eredetileg Tutanhamonnak készített királysírt, a fáraót pedig egy nem királyi sziklasírban temettette el. (Ez a tény fontos szerepet játszik abban, hogy a sírkamra 1922-es megtalálásáig szinte érintetlen tudott maradni.)
A sírban talált, részben Párizsban is kiállított tárgyak és maga a múmia a modern technika által lehetővé tett vizsgálatoknak köszönhetően egyéb részleteket is elárulnak az ifjú fáraó életéről. Testi rendellenességekkel született, beteges férfi lehetett, akit dongalába akadályozott a járásban (ezt sétabotjainak tudományos elemzései is igazolják); vérbetegsége és maláriája pedig erejét gyengítette, de szokatlan volt nőies testalkata, csípője is. Mindezek ellenére a fáraó teljes életet élhetett, és ma már korántsem tekintik annyira tehetetlen uralkodónak, mint korábban, sokkal inkább vezetői ambíciókkal rendelkező fiatal férfinak, akinek tervei korai halála miatt nem valósulhattak meg.
Ugyancsak a DNS-vizsgálatok igazolták, hogy nemcsak szülei, hanem ő maga is testvérházasságot kötött,
ami talán oka lehetett koraszülött ikerleányai halálának is. (A két mumifikált magzat szintén a sírkamra leletei között van.)
Az első nagyobb kiállítási egységben magukat a sírkamrából származó kisebb-nagyobb tárgyakat, a fáraó „kincseit” láthatjuk, melyek egyszerű tematikus elrendezése szinte lehetetlen lett volna, hiszen a fáraó életének használati tárgyai is a halála után várható túlvilági útját szolgálják, és az élet és halál, a földi világ és a túlvilág határmezsgyéjét átlépni készülő fáraó alakját rajzolják ki a halottkultuszhoz kapcsolódó tárgyakkal együtt. Nem véletlen tehát, hogy valamennyi lelet elrendezése az egyiptomi mitológia és halottkultusz kontextusában történt, amit főleg az Egyiptomi Halottak könyvéből („Kilépés a fénybe”), a túlvilági megpróbáltatásokat segítő varázsigék gyűjteményéből hozott, de más korabeli idézetek is tagolnak, amennyire ez lehetséges.
Tutanhamon személyes használati tárgyai fényűző életét mutatják, és ezekre a korabeli vallási hiedelmek szerint a túlvilágon is szüksége volt, így el kellett helyezni őket a sírban.
A fáraó túlvilági életéhez több mint 50, papiruszból, fából és más anyagokból készített dobozt és ládát töltöttek meg, többek között elegáns ruhákkal, ékszerekkel, amulettekkel, játékokkal, élelmiszerrel. A fontosabb használati tárgyai közül kiállították kisméretű trónszékét, aranyozott faágyát, írószerszámait, sétabotjait, légycsapóját, különleges ékszereit, hangszereket, a sírban talált három, szenet nevű táblajáték egyikét, az élelmiszerek tárolására szolgáló dobozokat, ruhásdobozt, Ámon isten fáraót védelmező szobrát (ez utóbbit a párizsi Louvre adta kölcsön a kiállításhoz). A személyes tárgyak mellett megtaláljuk azokat a nagy jelentőségű leleteket is, amelyek isteni származására és várható túlvilági életére utalnak.
Sajnos a párizsi kiállításon sem látható a leghíresebb kincs, a Tutanhamon mumifikált testét borító halotti aranymaszk,
melyet az egyiptomi törvény az utóbbi évtizedekben már nem enged kivinni az országból (és szintén nincs jelen maga a mumifikált test sem, csupán egy nagyméretű fotó mutatja, milyen is lehet). Látható viszont két halotti fejtámasz, egy aranyból készült – a kanópusz-felszerelések közé tartozó – miniatűr koporsó, amely Tutanhamon mumifikált gyomrát őrizte, valamint egy, Kr. e. 1336–1326-ból való 5 centiméteres aranyszobor, amelyről a kutatók ma már úgy vélik, hogy a fáraót, nem pedig nagyapját ábrázolja, ahogy azt korábban feltételezték.
Mind a személyes használat, mind a halotti kultusz tárgyai a halál kontextusában a fáraó túlvilági útjának kényelmét szolgálták. Az egyiptomiak hite szerint a fáraónak, de más holtaknak is, veszélyes túlvilági utat kellett megtenniük, mielőtt a Holtak Birodalmába jutottak; a veszélyek leküzdésében pedig különböző mondások, varázsigék segítették az utazót, melyek közül a legismertebb a már említett Halottak Könyve című gyűjtemény. Nem véletlen, hogy a szervezők a kiállítás több pontján is hangsúlyosan helyeztek el ebből vett idézeteket, melyek az egyiptomiak halál- és túlvilághitét világítják meg.
A halál utáni megpróbáltatásokra felkészített fáraónak (és minden halottnak) számtalan túlvilági kapun kellett átlépnie (a Halottak Könyvében a 144–147. fejezetek mondásai tematizálják ezt), ahogy a Tutanhamon sírkamrájában található falfestmények is mutatják, melyek a kiállításon életnagyságú fotókon láthatóak.
A kiállítás rendezői a kapuknak az éjszaka 12 óráját jelképező tizenkettes számát teszik hangsúlyossá,
melyek közül, ha valamelyikhez megérkezett a fáraó, akkor egy kapuőrrel találta szemben magát, aki különböző állatok (kígyó, krokodil) vagy természetfeletti lények (hippopotamidae) formájában jelent meg. Varázsigékkel, a kapuőrök nevének és szándékának az ismeretével a fáraó képes volt semlegesíteni hatalmukat, melynek következtében sértetlenül haladhatott tovább (pl. 144. varázsige). Különösen a kapuőrök és más túlvilági lények (adott esetben istenek) nevének az ismerete volt fontos, a név ismeretének hatalma mintegy biztosítéka volt a sikeres túlvilági útnak, amely a Halottak Birodalmába vezetett, ahol a szív mérlegre tétele után Ozirisz, a túlvilág uralkodója ítélkezett a halott felett. „Megtettem utamat, ismerlek, tudom neved, és tudom annak nevét, aki benned van.” – hangsúlyozzák többféle változatban is a Halottak Könyve mondásai.
A fáraó túlvilági útjához kapcsolódóan a fentebb említett tárgyakon túl kiállították a sírkamráját őrző két szobor egyikét, a túlvilági úthoz szükséges hajók modelljeit, a csónak formájú királyi melldíszt, az újjászülető isten jelképével, a szkarabeusszal, melyet két királyi kígyó fog közre. Látható Tutanhamon király szobra, amint az Alvilágban utazik, baljában a hatalmat jelképező jogar, jobbjában a fény jogara.
A kiállított ékszerek közül a melldíszek is afféle védelmező amulettként szolgáltak.
A kiállítás ezt követő másik nagy egységét a királysír felfedezését bemutató, részben korabeli anyagok (fotók, köztük Harry Burton feltárás során készített fotói, újságok, filmrészletek stb.) alkotják. Tutanhamon fáraó szinte teljesen érintetlen sírboltját a fáraó aranyszarkofágban talált múmiájával és az értékes sírmellékletekkel együtt Howard Carter brit régész találta meg a luxori Királyok Völgyében, az Újbirodalom fáraóinak leghíresebb temetkezési helyén, 1922-ben; majd csatlakozott hozzá Lord Carnarvon, aki anyagi támogatást is nyújtott a sírkamra felkutatásához, majd feltárásához.
Tutanhamon sírja négy helyiségből állt: előtér, raktár, sírkamra, kincstár, a felfedezők ezekben haladtak előre,
miközben Carter és csapata gondosan dokumentálta a mintegy 5400 hétköznapi és kultikus tárgy megtalálási helyét és külső jellemzőit. Maga Carter pedig a nagyközönség tájékoztatását is felvállalta három könyve megírásával, illetve Amerika-szerte tartott előadásaival. (Ezen tudományos népszerűsítő szándék mellett azonban a sír feltárása körüli halálesetek következtében a „fáraó átka”-legenda is szárnyra kapott, ami később soha nem látott érdeklődést váltott ki az 1967-ben ugyancsak Párizsban, a Petit Palace-ban megnyílt egyiptomi kiállítás iránt; 1,2 millióan nézték meg.)
A kiállítás ezen termei nem csupán a megtalálás és feltárás érdekfeszítő történetét dokumentálják, hanem az utóbbi évtizedek tudományos vizsgálatait is, amelyek immár a legmodernebb eljárásokkal (röntgen, CT, DNS) valósulhatnak meg, és amelyekkel a korábbi kérdésekre olyan válaszokat tudnak adni, amelyek akár még egy-két évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlenek lettek volna. Zahi Hawass és mások munkája nyomán szinte teljes bizonyossággal meg tudták rajzolni Tutanhamon családfáját, és az utódok nélkül elhunyt fáraót követő személyek családi viszonyait is.
Megdőlt a gyilkosságteória is, bizonyossá vált, hogy a fáraó nem hatalmi versengés, hanem ütközet következtében halt meg.
A kiállítás utolsó nagy termében egyetlen alkotást, a fáraó nagyméretű, feltehetően eredeti szobrát láthatja a közönség, melynek monumentalitását a magas talapzat, valamint a fény- és hanghatások keltik. A szobor mögötti vetítővásznon a két nagy felfedező tudós, Carter és Carnarvon fényképe tűnik fel, a kiállítás utolsó (angol nyelvű) feliratával: „Mondd meg a halott nevét, és életre kelted őt.” A mondat nemcsak a holtak túlvilági útján nagy szerepet játszó és a kiállítás rendezői által is hangsúlyossá tett nevek hatalmára utal vissza, hanem arra a tényre is, hogy a két tudós Tutanhamon nevét és történetét életre keltette, megvalósítva ezzel a „gyermekfáraó” korábbi – saját korában – teljesületlen ambícióját, nevének halhatatlanná válását. Az érdekfeszítő kiállítást az egyiptológia kutatói minden bizonnyal más szemmel néznék és értékelnék, mint jelen sorok laikus írója.
A szakkönyveket, albumokat lapozgatva láthatunk olyan kincseket, amelyek a kiállításon nem jelennek meg,
azt a gondolatot ébresztve, hogy a szervezőket a kiválasztott tárgyak reprezentatív volta mellett minden bizonnyal más, a nagyközönség számára nem ismert praktikus okok is befolyásolhatták. „Tutanhamon érintetlen sírjának felfedezése újra életre keltette az Egyiptom és rejtett kincsei iránti lelkesedést.” – fogalmazott Vincent Rondot, a Louvre egyiptomi részlegének vezetője a kiállítás kapcsán, és ezt a lelkesedést, kíváncsiságot a kiállítás kielégíti, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy napjainkban a kincsek egyiptomi megtekintése nem látszik könnyen megvalósíthatónak.
A párizsi tartózkodás után a kiállítás anyaga Londonba kerül,
ahol november elejétől látható, majd további helyszínekre szállítják, melyeknek pontos sorrendjét még nem határozták meg. Mindenesetre a gízai Nagy Egyiptomi Múzeum 2020-ra tervezett megnyitására már vissza kellene érkezniük Egyiptomba, új, végleges helyükre. Egyébként magát a vándorkiállításból befolyó összeget is várhatóan a Nagy Egyiptomi Múzeum támogatására fordítják, ahol a nemcsak látványos, hanem komoly tudományos értéket is képviselő leletek a múzeum állandó kiállításán fognak szerepelni.
A Toutânkhamon: Le trésor du Pharaon című kiállítás a párizsi Grande Halle de la Villette kulturális központban tekinthető meg 2019. szeptember 15-ig.
A fotók forrása a Los Angeles-i kiállítás Facebook-oldala.
