Előhang
(Gubbio, 1553)
„Egy óriási, kopár, olasz stílusú hegy
oldalában húzódik meg, mintegy rémülten,
felfelé menekvés közben leroskadva,
a város.”
(Szerb Antal)
A város felett, a Monte Ignión magasodó Szent Ubaldo kolostor kapuján, az oroszlánfejes bronz kopogtatóval erősen dörömbölt egy bőrig ázott, alaposan kifulladt legény. Az éjszakai viharban csak a villámok fényénél lehetett látni valamit. A szerzetesek már régen elimádkozták az esti zsolozsmát, a completóriumot. A kapus testvér a vacsorához elfogyasztott egy hemina vörösbor miatt mélyen aludt lócáján. Regulájuk előírta, hogy egy nap egy hemina bort ihat a jámbor szerzetes, de arra, hogy az mennyi is valójában, már senki sem emlékezett. A barát csak lassan ébredt fel a kíméletlen zörgetésre. Miféle ördögi haramiák dörömbölnek ilyen ítéletidőben?! – dohogott magában. Gyertyát gyújtott, kapucniját mélyen a szemébe húzta, és óvatosan kinyitotta a kémlelőablakot. A szakadó eső szinte orrba vágta az álmos barátot.
– Laudetur, Jesus Cristus! Andreoli mester inasa vagyok! A felesége küldött az apát úrhoz! Haldoklik a mester! – hadarta a kifulladt legény, de a szél elkapkodta szavait.
– Kinek vagy a felesége? – De aztán rájött, hogy csak a vihar miatt kérdezett szamárságot.
A kapus testvér gyanakvása eloszlott, és beengedte a fiút. A vasalt tölgyfakaput gondosan bezárta, majd elreteszelte.
– Gyere utánam! – mondta, aztán a pislákoló gyertyával és zörgő kulcsaival mutatta az utat a sötét folyosón. A kerengőn kinyitott egy ajtót, a világiak és zarándokok szobáját, ahol csak egy koponya és egy feszület emlékeztette a jámbor utazót a földi dolgok mulandóságára, és rámordult a rémült inasra, hogy itt várjon. Nem mehetett tovább, a klauzúra itt kezdődött. Hamarosan előkerült a perjel. Páter Bonaventura nem volt nagyon mérges, még olvasott, mikor a kapus félénken bekopogott a cellájába. Félbehagyta Arisztotelész Poétikájának a komédiáról szóló második fejezetét, és indult, hogy lelkipásztori kötelességeit teljesítse.
– Mi baja a mesterednek, fiam?
– Már egy hete köhög és lázas, nem tud enni, pedig a kedvenc ételeit főzik neki. A borjúhúsos raviolit diómártásban, azt sem ette meg. Rá sem nézett!
– Akkor valóban nagy lehet a baj! – mosolyodott el a perjel, és Arisztotelészre gondolt.
– Az asszonyom küldött, siessünk, atyám!
Páter Bonaventura magához vette – egy marhabőr általvetőbe rakva – a szent olajat és az oltári szentséget, a másik világba indulók útravalóját. Egy nagy fekete köpenyt borított a kámzsája fölé, és a lámpással a kezében elindultak a haldoklóhoz. Jól ismerte a mestert, tudta, milyen fontos ember. A vihar nem csillapodott, de mivel nem ismeretlen terepen haladtak, hamar leértek a városba, a Porta Romana közelébe, ahol egykor Ferenc testvér megszelídítette a híres farkast. Egy régi, gótikus házban lakott a mester, a nagy fazekasműhely mellett. Az udvarban álltak az égetőkemencék, az úgynevezett muffolák, mögöttük az istállók, fáskamrák, agyaggödrök, raktárak, ahol a polcokon az égetésre váró, félkész áru várta, hogy befejezzék őket. A házban senki nem aludt. Mindenki virrasztott a haldokló mesterrel, és reménykedtek, hogy elmondja a titkot, a receptet, melyet csak ő ismert, mielőtt távozik ebből a világból. Hercegnők, gazdag velencei kalmárok, genovai hajósok, bíborosok, királyok voltak a megrendelői a különleges, fémfényű, finom porcelánnak, melynek titkát már csak a haldokló Andreoli mester ismerte, és őrizte konokul. Ő volt az utolsó, aki még tudta a régi perzsa és mór fazekasok eljárásának titkait. Az inasok és kémek hiába leskelődtek, ígértek pénzt vagy fenyegetőztek, senki nem tudta megszerezni a receptet. Egyszer még az inkvizíciónál is feljelentették, hogy csak az ördög segedelmével tud ilyen edényeket és mázakat csinálni, de a szent officiumot nem érdekelték a fazekasság titkai.
Mikor a haldokló szobájába lépett a perjel, Andreoli mester magához tért egy rövid időre. Láthatólag megörült a papnak, és kizavart mindenki mást a szobából. Hosszasan gyónt, majd a szertartás után – teljes önkívületben – ennyit mondott az apátnak:
– Nem vész el a tudás, nem vész el örökre. Láttam északon egy mágust vagy tudós doktort, aki újra meg tudja csinálni. Nem kell a recept. Rá fog jönni, hogyan kell! – Aztán csönd lett, nem tudott már beszélni. Andreoli mester orra megnyúlt, arca beesett, bőre sárgás lett.
A perjel egy szót sem értett az egészből, de behívta a családot a szobába.
Az asszony bízott benne, hogy legalább a papnak elmondja a titkot, mert nemrég érkezett egy futár pecsétes levéllel, magától Guidobaldo della Roverétől, a pápa főkapitányától, az urbinói hercegtől, Gubbio kegyurától. Nagy megrendelés volt a levélben, és még nagyobb előleg. A herceg a felesége, a szépséges Vittoria Farnese kedvében akart járni, hogy szüljön végre egy örököst, mert különben kihal a della Rovere család. Ezért rendelte meg a kincset érő edényeket a mestertől.
Hajnalodott. Párás hideg volt az éjszakai vihar után. Andreoli mester körül ott állt a háza népe. Felesége, az inasok, legények és a cselédek. Gyerekük nem volt, hiába igyekeztek minden alkalmas és alkalmatlan órában és helyen. Hiába imádkoztak Szent Ubaldo közbenjárásáért, hiába fizettek rengeteg aranyat egy firenzei doktornak, hiába zarándokoltak Assisibe, a teremtő tervei nem találkoztak az övéikkel ebben az ügyben. Talán ezért nem hagyta örökül senkire a titkot. Már nem tudott elbúcsúzni háza népétől. Egy utolsó roham elvitte a lelkét. Látták, ahogy kilép a mester elkékült száján, és eltűnik a szemük elől. Egy pillanatra csokoládé- és vaníliaillatot éreztek, de nem tudták, miért.
A halott nyakából leakasztották a sarokban álló vasalt láda kulcsát, de abban sem találtak semmit néhány szerződésen, pápai aranyakon és firenzei forintokon kívül. Farnese hercegnő nem kapta meg a tálakat, ahogy a velenceiek, a genovaiak és a bíborosok sem. A Rovere família férfiága is kihalt Guidobaldóval. A néhány megmaradt porcelán árából sokáig élt Giorgio Andreoli mester özvegye.
Az inasok elkezdték kibontani a holtak kapuját, hogy a testet majd azon adják ki az utcára, amikor utolsó útjára, a városon kívüli camposantóba kísérik. A holtak lelke ugyanis – ezt Gubbióban mindenki tudja – csak ott tud visszatérni, ahol távozott. Ezért majd rögtön be is falazzák azt a keskeny kaput.
A borítófotó forrása a prae.hu általános művészeti portál.
