Költészet napján adták át az idei Makói Medáliák díjat, amit Vajna Ádám vehetett át az Oda című kötetéért. Vele beszélgettünk a díjról, a kötetéről, fordításról, a szakmáról és az elhivatottságról.
KULTer.hu: Az év legjobb első lírakötetéért járó Makói Medáliák díjat idén te vehetted át az Oda című verseskötetedért. Mit gondolsz a díjról, mit jelent számodra és milyen érzés díjazottnak lenni?
Nagyon jó érzés még mindig belegondolni, hogy az Oda kapta a Makói Medáliákat, miközben nagy felelősség is, mert egy elsőkötetes díj mindig egyfajta bizalmat jelent a díjazott irányába. Szóval innentől muszáj jót írnom. Persze ez valójában egy nagyon hasznos teher, és én amúgy is szeretek nyomás alatt dolgozni.
KULTer.hu: A Németországban megjelent, kortárs fiatal magyar költészetet bemutató német nyelvű antológia, a Dies wird die Hypnose des Jahrhunderts – Ungarische Lyrik der Gegenwart 32 szerzője között te is helyet kaptál. Mesélnél a kötetről? Kaptál már bármiféle visszajelzést az olvasóközönségtől vagy a szerkesztőktől?
Szerintem egy ilyen könyv mindig izgalmas, én nagyon örülnék, ha itthon is több hasonló fordításkötet jelenne meg, mert nagyon tanulságos tud lenni, ha az ember kap egy keresztmetszetet valamelyik nyelv legfrissebb lírájáról. Csinálunk egyébként valami hasonlót a nyárra a versumosokkal, lesz ugyanis a Forrás folyóiratnak egy lapszáma, ami a Versummal közösen készül, tele portugál, fehérorosz, lengyel, norvég stb. versekkel. De a német kötetre visszatérve,
az eddigi legérdekesebb visszajelzés egy nürnbergi ismerőstől jött, aki teljesen odavolt attól, hogy van a nürnbergi Dürerről versem.
Ezt én mindig hihetetlenül izgalmasnak találom, amikor nyelvek és kultúrák – meg ezáltal persze az emberek is – találkoznak ilyen közös pontokon. És több ilyen közös pont van, mint azt gondolnánk vagy észrevennénk.
KULTer.hu: Akkor ez alapján elmondható, hogy úgy gondolod, van hozománya a fordításnak. Hogyha valaki ír és fordít is, lehetséges, hogy a kettő kölcsönhatásba lép? A te költészetedre ez igaz?
Hihetetlenül hasznos a fordítás, legszívesebben kötelezővé tenném minden költő számára. Mert egyrészről szuper ötletek és megoldások leshetők el a külföldi költőktől, amit az ember be tud építeni a saját írásaiba. Másrészről pedig a fordítás teljesen más viszonyt kíván meg a költészethez és az anyanyelvhez, mint az írás.
Megtanít sűríteni, szerkezetben gondolkodni, a szélsőségességig odafigyelni a nyelv legapróbb részleteire, névelőkre, ragokra.
Viszont rám nem tudnak az idegennyelvű szövegek olyan mélységekig hatni, mint a magyar versek. Például amikor egy időben sok Erdély Miklóst olvastam, akkor rá pár hónapra ez elkezdett egyértelműen meglátszani a verseimen. És ez egy teljesen öntudatlan folyamat volt. Viszont hiába fordítottam rengeteget a kedvenc norvég költőmet, Tor Ulvent, soha nem írtam ulvenes verseket. Az a mód, ahogy a norvég költészet rám hat, sokkal tudatosabb, például azt igyekszem mostanában ellesni, hogyan gondolkodnak vers helyett kötetben a norvég szerzők, mert ez egy sokkal erősebb tendencia náluk.
KULTer.hu: 2018-ban a Hévíz folyóirat szerkesztője lettél. Hogyan kerültél bele ebbe a szerző, költő, fordító, szerkesztő szerepek által adott világba?
Minden a versírással kezdődött, meg azzal, hogy Szálinger Balázs – aki akkortájt vette át a Hévíz szerkesztését, amikor én kezdtem egyre komolyabban venni az írást – gyakorlatilag mentorom lett.
Nekem szerzőként a Hévíz jelentette a kaput a kortárs irodalom felé, és a kezdetektől kötődtem a laphoz már csak földrajzi okokból is,
hiszen ott nőttem föl a környéken, és Hévízbe jártam középiskolába. Így aztán amikor Balázs úgy döntött, hogy most már írni szeretne a szerkesztés helyett, akkor Fehér Renátó mellett engem hagyott meg utódjául. A fordítás pedig egyszerűen adta magát, többek között azért is mentem skandinavisztika szakra, hogy aztán fordíthassak skandináv nyelvekről. Mostanra pedig, ahogy a felsorolásodból is látszik, végérvényesen belecsúsztam az irodalomba, és hiába vagyok tele kételyekkel azt illetően, hogy mennyi értelme van csinálni, már nem igazán tudom elképzelni az életem nélküle.
KULTer.hu: Ez egyfajta szerelem részedről? Szerinted sok hozzád hasonló, az irodalom iránt elhivatott ember van a mai világban? Mit gondolsz, milyen az irodalom, a költészet helyzete és státusza ma?
Azt hiszem, az irodalmat kevés kivételtől eltekintve csakis elhivatott emberek csinálják. Mert ez senkinek sem éri meg. És ez nem csak Kelet-Európára igaz, egy nyugati írónak is úgy kell belevágnia az irodalomba, hogy tisztában van vele, sokkal nehezebben fog ebből megélni, mintha elmenne szinte bármi mást dolgozni. Az irodalom viszont szerintem nem lett értéktelenebb, mint régen, hiszen alapvetően mindig is egy szűk elit szórakozása volt. Az iskolában persze megtanuljuk, hogy mekkora dolog volt a Nyugat, és akkor tényleg úgy tűnik, mintha régen mindenki olvasta volna Babitsékat, ma már viszont nem jelentene semmit a magaskultúra. Csak az valahogy mindig kimarad, hogy a Nyugatból sem fogyott soha egy-kétezernél több példány. Persze az egyértelmű, hogy az internet megjelenése óta kevesebben olvasnak, de hát gondoljunk csak bele mennyivel jobb ma az irodalom helyzete, mint akár Petőfiék, akár Adyék korában.
Tele a világ könyvfesztiválokkal, nemzetközi és nemzeti díjakkal, irodalmi tanszékekkel.
Azt persze nem tudom, hogy a távoli jövő mit hoz ezen a téren, de eddig a világtörténelem során ilyen vagy olyan formában mindig létezett irodalom. Szóval én alapvetően optimista vagyok, de azért szükségem van arra, hogy időnként meggyőzzem magamat.
KULTer.hu: Szerinted a versírás tanulható vagy egy kivételes, velünk született adottság?
Abszolút tanulható, sőt kizártnak tartom, hogy tanulás nélkül bárki a saját korában érvényes szövegeket tudjon írni. És itt persze tanulás alatt nemcsak azt értem, hogy az ember begyakorolja a hexametert, hanem hogy figyel arra, a saját kortársai hogyan írnak, tanulmányozza az elődöket, elles megoldásokat, trükköket stb. És persze gyakorol, nem a formát, hanem magát a versírást.
Szóval költőnek lenni valójában egy folyamatos tanulás.
Nyilván a költészetben, ahogy minden más terén az életnek, van valamennyi szerepe a genetikának is, de az, hogy kiből lesz jó vagy fontos költő, rengeteg olyan tényezőn múlik, amelyeknek nemcsak a tehetséghez, de még a szigorúan vett irodalmisághoz sincs feltétlenül köze.
KULTer.hu: A köteted címével kapcsolatban egyszer azt nyilatkoztad, hogy az „oda” az nem egy bizonyos hely. Mesélnél a címadásról? Hogyan jött az ötlet?
Ha jól emlékszem, akkor épp olyasmit játszottam, hogy jól hangzó címeket írok fel, amikhez aztán megpróbálok verset írni, és kitaláltam vagy huszonöt címet, amik közül ez volt az egyik. Aztán egyszer csak beugrott, hogy ez talán jó lenne kötetcímnek, mert kellően tág ahhoz, hogy ne szűkítse le a kötet értelmezését, viszont passzol annyira a szövegekhez, hogy segítse valamennyire a befogadást.
Utal helyre, időre, utazásra, hagyománnyal való játékra, lehet egy kiragadott szó a kötetből stb.
KULTer.hu: A verseidben általában szerepet játszik a humor. A mindennapokban is szívesen tréfálkozol?
Nem mondanám magam különösebben vicces figurának, nincsenek gyors és szellemes replikáim, viccet mesélni meg egyáltalán nem tudok.
Nekem a humor nagyon az íráshoz kötődik,
teljesen máshogy fűzöm össze a gondolataimat írásban, szeretem azt, hogy ott nem kell azonnal kapcsolnom, mint mondjuk egy beszélgetésben. És úgy néz ki, ha van időm, akkor humorom is, sőt néha nehezemre is esik „komolyan” írni.
KULTer.hu: Hogyan nézett ki a kötet összeállításával kapcsolatos szerkesztői munka?
Valójában kétlépcsős volt, először átnéztem a kötetet olyan emberekkel, akiknek kíváncsi voltam a véleményére (nagyjából ők vannak megnevezve hátul a köszönetnyilvánításnál), és először az ő javaslataik egy részét elfogadva alakítottam a köteten. Az Oda ugye októberben jött ki, ezzel az első körrel pedig megvoltam úgy nagyjából nyár elejéig, utána jött az utolsó, valódi szerkesztői kör Elekes Dórával, akivel aztán még egy rakás dolgot átbeszéltünk, kijavítottunk augusztusban. Én akkor már nagyon vártam, hogy lezárhassam a kötetet, mert persze a szívemhez nőtt, de
amíg nem ment nyomdába, nem igazán tudtam máson dolgozni, és ez zavart.
KULTer.hu: Hogyha egy verset kellene kiemelni a kötetből, melyik lenne az?
Hát, attól függ, milyen szempontból nézem. Ha onnan, hogy mit olvasok fel legtöbbször, vagyis szerintem mi reprezentálja legjobban a kötetet, akkor az A független Szlovénia első tavasza lenne. Ha onnan, hogy melyik vers adta az első lökést a kötet megírásához, és így melyik személy szerint nekem a legfontosabb, akkor a kötetindító Júlia védőszentje. Ha onnan, hogy melyik a legszemélyesebb, akkor az A Café Démagogue apácája. Ha onnan, hogy melyik megírásának örültem a legjobban, mert nagyon akartam egy ilyen verset, akkor az a Salomé könyvespolca.
