Mennybolt, rendelésre
Nyitnak a boltok, indul a reggel. A használt ruhás drapériákat aggat ki, csíptet, nagy a szél. Az anyagok drámaian csavarodnak, lobognak, fodrozódnak, a Dunán barna hullámzásában folytatódik a nyugtalan mozgás.
A villamosmegállóban ilyenkor már ott áll a környék bolondja. Ellenőrzéskényszere van, irányítja a villamost. Amikor a szerelvény beáll, integet, mint a tolató autónak, jöhet még. Aztán heves gesztikulálással jelzi, most állj. A vezetők nem törődnek vele, megszokták már, mint a törzsutasok. Ellenőrzi a felszállókat is, emiatt olykor szóváltás alakul ki a megállóban. Hosszú nyelű esernyőt, botot nem enged felvinni, ezért nemrég csaknem megverték.
– Veszélyes, nem lehet! – ismételgeti szigorúan. Az ő érdekükben teszi, egyszer majd megértik.
Ez a küldetése, mi lenne a villamossal nélküle? Itt fontos, emiatt öltözik fel reggel, időre jár. Tengerészsapka-féléje van, kék, ellenzős, a sarki turkálóból. Ajándékba kapta, arany horgonya már megkopott. Úgy érzi, ez valamiféle hivatalos arculatot ad, egyenruha halvány érzetét. Villamoskalauz-vasutas. Vadakat terelő juhász. Vörös kerek arcát hófehér, ápolt pofaszakáll keretezi, ettől tengerészes a megjelenése. Olyan, mint a halrudacskás doboz megnyerő joviális reklámtengerésze, a dobozban halbőrből, hulladékból darált hal kísértetek formára préselve. A Tengernagy továbbengedi a villamost, segít beállni a következőnek.
A használt ruhás bolt neve Gyöngyhalász, cégére minimalista. Fehér alapon feketével mázolt kagyló vagy tenyér, benne gyöngy. A gyöngyből fekete vonalak áradnak sugarasan, talán a fényt jelképezik. A drapériák hullámzanak, mint az elszabadult vitorlák.
Jön a kutyás, három csíkos, zord boxerrel. Senki sem mer szólni neki soha, pedig nincs a kutyákon szájkosár. A vezető unottan keresi a zenét a rádión. Halottadásban vagyunk, nem talál élő frekvenciát. Az utasok elhúzódnak a kutyáktól, nem jó kimutatni a félelmet, olvasták valahol.
A Tengernagy nem pihenhet, lám, most létrával szállna fel valaki, festősegéd. Pólóján „I belive in God”-felirat, agyonmosott, a sarkon vásár volt, mindenki ezekben jár. A pólón felhő mögül kukucskál valami szakállas figura. Morog, hagyjon má’, munkaeszköz, sietne. Várható, felmászik majd a létrán megnézni, ott van-e a szakállas a felhők mögött, ahogy mondják.
Tengernagy kommunikációja egyoldalú, kérdésekre nem válaszol, szemkontaktust nem vesz fel, mosolyt nem viszonoz. Mackónadrágja van ugyan, de kék zubbonya Mao gallérral fokozza az egyenruha felszínes látszatát. Dühös a segédre, felszállt a létrával mégis, de jön egy ismerős, görnyedt néni. Púposnak tűnik, lassan araszol. Használt pólóján alig kivehető „I love tattoo man”-felirat. Mindig hoz valamit a Tengernagynak, almát, kekszdarabot. Ő pedig elveszi, mint hódolótól, biccent. A Néni mindig beszél hozzá, híreket hoz.
– A Margit szigetet elárasztották vízzel a Kínaiak, hogy rizst termesszenek – árulja el körülkémlelve. – Mondta az ápoló a kórházba’, megint összeírják a zsidókat, mint hajdan – megfordul, hátán fakult fregattmadár minta. Nincs válasz, mert jön már a következő villamos. Sirályok vijjognak, halbelsőn marakodnak.
A segéd késve ér be, Jakab Mester morog, már megy befelé. Nála hosszú létra, magasabbra juthat.
Felnéznek, mennyi lesz itt a meló. A segéd szédül, ivott előző este, kábult. Forogni kezd vele a világ.
Összezavarja, amit lát. A mennyezeten testek csavarodva, árnyékosak, mint a szobrok. Barokk drapériák hullámzanak riadtan, komor árnyékokat vetve. Drámai rövidülések bravúrosan megfestve. A fény mintha az égből jönne, az arcok feldúltak, rettegnek, egyikük felhőre mutat, nyugtalan mozgás, rángás a falakon. Vibrál a mennyezet, a kompozíció szövevényes. Jakab Mester már támasztja a létrát.
Elcsörömpöl a villamos, oldalán hatalmas Rolex órareklám, sellőruhás nő csücsörít rajta, szájába mesterséges anyagokat injektáltak, ruháján pikkelyflitterek. A kép háttérben komor, barna a Duna, élő, mint egy hatalmas, mitikus kígyó, áldozatot kér, elragad, tovahullámzik, nincs vége soha. A Restaurátor Lány kibámul az ablakon, kopott zakóban, az anyaga még jó, a kopásokra színben passzoló halakat hímzett, hullámzó hínármintát. A Tengernagy kitaposott katonai bakancsban van, színe mocsárbarna. Ugratják néha, de nem szereti a tréfát. A Gyöngyhalász turkálósa mindig ad az el nem kelt készletből, csitítóan gügyög, vegye fel ezt a kabátot, jó meleg, még kész úriembernek néz ki, tessék. Nemrég cipőket látott a parton, gondolta felszed párat, biztos nem kellenek másnak. Hát nem vasból volt mind? Érthetetlen dolgok vannak a világban. Csak felbosszantják, de ő nem enged a szabályokból. Hová jutnánk nélkülük?
Sirályok marcangolják a hulladékot, lárvaszerű arcok suhannak el kopott Yale pólókban, csenget a villamos, gyorsít. A Tengernagy tiszteleg, ő megtette, amit tudott.
Jakab Mester végre lejön a létráról, vödre könnyű. Elégedett, fütyörészik. Segédje felnéz, fehér lett a fal, a mennyezet. A nyugtalan hullámzás megszűnt, eltűntek a próféták, meg az a kék ruhás nő is a felhőn. Minden steril, hófehér.
Már nem émelyeg. Üres az ég.
