Edzés
Edzés van. Futok, fut mindenki. A negyedik körnél járunk, eddig jól bírtam, megfogadtam, hogy nem leszek megint rosszul, de már kezdenek nem racionális gondolataim lenni. Nem racionális, ezt a kifejezést pár napja hallottam, amikor rólam beszélt anya telefonon egy barátnőjével. Rögtön megtetszett.
Most már az ötödik körnél járunk, megpróbálok a levegővételre koncentrálni. Orron be, háromszor és röviden, szájon egyszer, hosszan ki, minden lépéshez egy mozzanat társul. Be, be, be, ki. Lép, lép, lép, lép.
Edzés van. Fut mindenki egy hosszú sorban egymás mögött. Anya azt mondta, az edzés majd segít levezetni a feszültséget, de fogadok, hogy egy kézikönyvben olvasta. Én a sor végén futok, előttem egy magas, vékony, szőke hajú lány. A haját most copfba fogta a feje tetején, lelóg egészen a válláig, minden lépésnél meglibben. Néha megcsap a dezodorának és parfümjének különös elegye, nyomaszóan édes szag.
Edzés van, a teremnek pedig két oldalt tükörfala. Ahogy kanyarodik a sor, egy pillanatra mindenki szembenézhet magával. Mielőtt az előttem levő elkanyarodik, én mindig elkapom a tekintetem. Jól tudom, hogy vörös a fejem, a hajam torzonborz copfban van, a szempillaspirált pedig hiába igyekeztem eltüntetni, sohasem sikerül, így valószínűleg már teljesen elkenődött. Kaparó érzés keletkezik a torkomban, újra erősebben a légzésre koncentrálok, be, be, be, ki, lép, lép, lép, lép. Az előttem levő lány rózsaszínre lakkozta a lábujjkörmét.
Edzés van, párokban gyakorolunk. Egyikünk üt, a másik pedig fogja a zsákot, hogy el ne szálljon. A szőke hajú lánnyal vagyok párban, ő már ütött, meg is dicsérte az edző, milyen jól tud ütni, egyenesen, gyorsan, pontosan. Most én ütök, ő pedig unott arccal ácsorog, igyekszem nem rá koncentrálni, nem figyelni arra, hogy még unatkozni is milyen tökéletesen tud. A fehér pöttyre akarok figyelni, az a célpont, meg hogy olyan legyen az ütés, mintha egy keményre fújt gumilabda pattanna vissza a falról. Ütök.
„Nem jó!”, hallom az edző hangját. „Próbáld meg úgy, mintha át akarnád ütni a zsákot”. Magamban bólintok. Persze, hogy nem jó, és próbálom magam elé képzelni a gumilabdát, ahogy átszakítja a zsákot, a szivacs mindenfelé szétszóródik, a szőke lány pedig nekirepül a tükörnek. Újra ütök. „Nem jó!”, hallom megint. Ütök. „Nem jó!”. Nagy levegő. Nem szabad rosszul lenni. Akkor anya megint egész délután a barátnőivel fog telefonálni, azon az elfúló hangján, aztán pedig majd kiakad, amikor megjön a telefonszámla.
Edzés van. Beleharapok a szám szélébe, érzem a fémes ízt, ahogy szétárad, de most valahogy nem undorodom tőle, hanem nagy kortyokban nyelem. Enyhe fájdalmat érzek az ajkamban. Nem, nem fájdalom ez, csak amolyan sajgó zsibbadás. Jó, mert amíg ezt érzem, addig nem leszek rosszul, és nem szabad rosszul lennem. Erre koncentrálok, meg a fémes ízre a számban.
Lassan felemelem a fejem, szembenézek a zsákkal, egy hosszú pillanatig csak nézem a közepét, fehér pötty a vörös tengerben. Majd ütök. Hagyom, hogy az öklöm megfeszüljön, érzem a körmeim a tenyerembe nyomódni, azt képzelem, hogy a labda igazából egy vasgolyó, nem is, ágyúgolyó, mind a hatmilliárd sejt a testemben egyszerre feszül meg. De az egész csak egy másodperc töredékéig tart. „Nem jó!”, hallom a hangot, talán az edző mondja, talán a fejemben szól, nem is lényeges, újra ütök. Ez sem jó. Újra. Majd megint, megint és megint. Nem lehetek rosszul. Utálom anyám elfúló hangját. Tompa puffanások, ahogy az ütések megérkeznek. Halvány sajgás az öklömben, mintha fájdalom lenne.
Lassan felnézek az edzőre, de ő csak meredten nézi a zsákot. Óvatosan körülnézek, Mindenki engem bámul, a szőke lány riadtan tekint rám. Néma csönd van, csak a lihegésem hallatszik. A zsákra nézek, a fehér pötty szinte teljesen eltűnt, valami ragacsos, sötétpiros dolog teríti be, lomhán lefelé csordogál, hogy aztán a padlón takaros kis tócsába gyűljön össze. A kezemre nézek, szinte nem találom meg. Vérzik. Nagyon.
Közelebb emelem a szememhez, alaposan megvizsgálom, majd leengedem. Az edzőre nézek, egyenesen, pontosan a szemébe. Egy csepp vér a szőke hajú lány lábujjkörmére esik. A piros nem illik a rózsaszínhez.
Borítófotó: Needpix
