Cserépkályha
Hogy megtisztítsuk a tüdőm,
egy sóbányába költözünk anyámmal.
Egész nap ribizlis kávét szürcsölünk,
ahogy önt, megremeg a keze.
Ilyenkor a cserépkályhára gondolok,
ami a nagymama szobájában állt évtizedekig,
meg a férfiakra,
akikről egy titkos naplóban olvastam,
amit a nyári konyha egyik fiókjában találtam hatévesen.
Egy idegen környéken
azok a férfiak vasalózsineggel verték a nőket éjjelente.
Mikor anyámnak elmeséltem,
csak elfordította a fejét,
és fát hajított a tűzre.
Ő nem ott nőtt fel,
de a történet szereplőit azon a helyen ismertem meg,
így odaképzelem minden remegésnél
a nagymama cserépkályhája mögötti szobába,
ahol szemrésnyire bomlott a beton.
Ezt még gyerekkoromban tapasztaltam ki,
mikor a repedésen keresztül figyeltem,
hogyan kell valakit újraéleszteni.
Az arcomat a cserépkályhának szorítottam,
nyár volt, hűtött az érintése.
A nagypapát nem sikerült meggyógyítani,
a nagymama elköltözött.
Aztán ott maradt a kályha, meg a naplók,
meg a ribizlibokor a nyári konyha ajtaja előtt.
Az utcát felújították,
és a cserépkályhát lebontották az új lakók.
Arra, hogyan épült,
csak anyám kezéből következtethetek,
ami a kávéért nyúl,
és a poharamba tölti az emlékeket.
Az első három perc
Azt mondják, az első három percen múlik minden.
Egy könyv szerint, amit a vonaton olvastál,
ennyi idő kellett ahhoz is, hogy kiderüljön,
milyen lesz a világegyetem későbbi szerkezete.
„Hidrogén, hélium, lítium”,
a kezed a karfán,
már az út kezdetén letúrtad onnan a könyököm.
„Jóval a csillagok után keletkeztek a kisebb atommagok,
ezek súlyosabbak, és komolyabb folyamatok révén alakultak ki”.
Hozzám beszélsz, de a papírra bámulsz.
Egy misszisszippi, két misszisszippi, három misszisszippi,
az ujjaiddal kopogtatod
a füllel csak megfeszülve hallható másodperceket.
Ez a vonatút most pontosan 31,6 percre osztható fel,
állapítod meg, ahogy a folyosóra lépek.
Arcom előtt becsapódik a fülkeajtó,
és mikor elérem a peront,
én integetni, te számolni kezdesz.
Borítófotó: Amazon Aws