Az ártatlanság kora

Tarantino, a videotéka alsó polcainak királya kilencedik filmjében romantikus lendülettel vall szerelmet a hollywoodi aranykor hőseinek. És mint minden nyílt érzelmi kitárulkozás, tárgyát tekintve szükségszerűen ez is egyszerre túlzó és leegyszerűsítő.

A Volt egyszer egy… Hollywood korszakhatáron játszódik, de nem a korszakhatárról szól, hanem magáról a rendező Álomgyárhoz fűződő viszonyáról. 1969-et írunk, amikor is a hollywoodi intézményrendszer megtorpan, és épp kivetni készül magából a Roman Polanski és Sharon Tate frusztráló szomszédságában lakó levitézlett sorozatszereplő Rick Daltont (Leonardo DiCaprio), valamint kaszkadőrét, Cliff Booth-t (Brad Pitt). A cselekmény nagyrészt valóban ennyiből áll, ugyanis Tarantino ezúttal jóval visszafogottabb stílben, anekdotázva mesél.

Filmje tömve van intertextusokkal, illetve a hatvanas évek kulturális markereivel, ezek az elemek kerülnek igazán fókuszba.

Ahogy Cliff hosszú percekig furikázik a főúton, vagy ahogy Tarantino a California Dreamin’ dallamára veszik el a neonfeliratok ráérős montázsában, olyan, mintha Vincent Vega több órán keresztül bóklászna a Jack Rabbit Slim’s élő panoptikumában. A forradalmi idők hangulatát inkább ezek a szerzői panelek beszélik el, semmint a szájukat jártató karakterek. Ez szokatlan lehet a rendező rajongóinak, de önmagában még nem jelent szofisztikált megközelítést. Ebből a szempontból Cliff figurája például semmivel sincs alaposabban kidolgozva, mint például Django. Persze a film karakterei messze állnak attól, hogy funkciótlan sztereotípiák legyenek, hiszen a pár cool vonással megrajzolt jellemük máris szerethetővé teszi őket. Nagyrészt ebben áll Tarantino zsenialitása.

A klasszikus Hollywood karaktere szintén él és lélegzik, de az a lazaság, amivel Tarantino mindezt vászonra viszi, pusztán a hatvanas évek ethoszából fakad.

Nyilván lehet vitatkozni azzal, hogy a „coolság” mint esztétikai kategória a nézői percepció függvénye-e, ami az alkotók reprezentációs megoldásaiból ered. Tarantino tobzódik a hatvanas évek tárgyi jelölőiben, organikus egésszé is gyúrja őket, de a hangulat veleje nem abból fakad, ahogyan ezt megidézi, hanem abból, amit megidéz. Nem azt mondom, hogy ezt rosszul csinálja (Robert Richardson képei kellően dinamikusak) és véletlenül sem a történelmi hűséget kérem számon Tarantinón.

Ha viszont a korszakváltásról, az átmenetről akar beszélni, akkor a puszta korhangulat filmnyelvi kimerevítése egyszerűen nem elég erős narratív megoldás.

Az aranykor hajdani macsóságát és a Sharon Tate (Margot Robbie) által szimbolizált nagybetűs Tisztaságát Tarantino a Manson-család gyökértelen, ideológiailag sivár alternatívájával ellenpontozza. A film csúcsjelenetében Cliff a porlepte westerndíszletek között tanyázó hippi család „birtokán” találja magát. Ez a jelenetsor a sztori hangulatilag legerősebb részlete, mind a feszültségfokozást, mind pedig a Hollywood elfeledett mélyrétegeiből előbújó céltalan gonoszság ábrázolását tekintve. A rendező itt tapint rá a szubtextust feszítő valódi feszültségekre. A gond az, hogy a régi és az új szembenállása nem működik a film egészét nézve.

Ha Tarantino valóban az átmenetről, a két korszakjelölő mentalitás határáról regél, az utolsó bombasztikus erőszakjelenet egyszerűen nem értelmezhető.

Filmje itt egyáltalán nem temeti el (noha persze szándéka – és a marketingszöveg – szerint ezt teszi) a régi vágású macsóságot vagy ártatlanságot, egyáltalán

nem reflektál a korszak politikai, társadalmi és kulturális ellentmondásaira, vagy épp a hollywoodi intézményrendszer tényleges átalakulására.

A kulturális/életmódbeli kettősségre egy egészen kicsit, Brad Pitt-tel a hippi-ranchen. A korszak hattyúdalának megmutatásakor nem az a legéletképesebb oppozíció, amiben szimbolikus értelemben a hollywoodi sztárok állnak szemben a hippikkel (azoknak is egy radikális szektájával). 1969 többek közt a hippikorszak végéről is szól (Altamont, Hells Angels stb.), a Tarantino által megírt kettősség, amire a filmjét felhúzza, ebben a formában nem létezett. Nem azt akarom mondani, hogy hiteltelen mint fiktív korszak(határ)ábrázolás, csak annyit, hogy nem arról beszél, amiről eredetileg a célja lett volna.

Mindehhez felesleges és öncélú behoznia a Tate-gyilkosságot mint referenciapontot, hiszen annak semmi köze Hollywoodhoz. Akkor sem, ha ott történt, és akkor sem, ha egy színésznőt érint. Vagyis az átmenetet egy hamis szembeállítással vagy analógiával akarja elbeszélni, magát a folyamatot nem érzékeltetve. Így pedig a dicső Hollywood elvesztésére vonatkozó ténymegállapítása is üres marad.

A Volt egyszer egy… Hollywood egy hanyatlásról szóló állapotfilm, amiben nincs igazi perspektívába helyezve a hanyatlás.

Tarantino filmje végső soron nem gyászbeszéd, hanem apológia (vagy szerelmes levél) az álomgyárhoz.

Ha van erőssége a filmnek, akkor az a mélységi kompozíciók bőkezű használata. Nem tematikus, hanem szerkezeti értelemben. Ez lenne a rengeteg pastiche betét, a film a filmben jelenetek funkciója. És ez lehetne a Volt egyszer egy… Hollywood legérdekesebb vonása. A megkettőződés, a szó szerinti önreflexió. A rendezői életműben majdnem minden karakter ál- és beceneveken fut, kettős játékot játszik. Jelen esetben nem az unalomig halmozott QT-önidézetekre gondolok, hanem arra, hogy Dalton az a Tarantino-figura, aki legjobban identifikálódik a filmmel mint olyannal. Ami a vásznon történik, az lejtőre került életének analógiája. A Becstelen brigantyk Shosannája a celluloidot még a bosszú médiumaként használta, Dalton, Tate és az ő Hollywoodjuk viszont szó szerint önmagát bámulja a vásznon.

Ahol minden díszlet és fikció, ott nem belátható a valóság.

Ezért nem látják, hogy Manson ott ólálkodik, ezt csak a jóval gyakorlatiasabb Cliff regisztrálja. A Volt egyszer egy… Hollywood karakterológiailag pedig egy Rick Daltonnak tekinthető, mivel vak marad a nagyobb összefüggésekre. De ezt a vakságot a film végi vérfürdő nem torolja meg (mint Butch Vincent Vegán, amiért nem látta meg az isteni jelet).

Tate bálványként felrajzolt alakja maga a nagy Hollywoodi Ártatlanság, de a film befejezésével ez az idealizált kép egyáltalán nem csorbul.

Az amerikai álom tovább álmodható. Nem hiszem el Tarantinonak és szereplőinek veszteségérzetét és melankóliáját, hiszen az csak nagyon karakterhez kötötten van jelen, azaz Rick folyamatosan erről beszél, de Tarantino nem.

Továbbra is tartom, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood helyett Tarantino műfaji, tematikus, szerkezeti stb. értelemben véve nagy összegző, esszenciális és önazonos filmje a Becstelen brigantyk. Persze lehet, hogy jobban járunk, ha állapotfilmként olvassuk legújabb munkáját, semmint a mélységet szántó alkotásként, ami nem megfigyeli vagy leírja, hanem komótosan, saját szájíze szerint elbeszéli a hatvanas évek talán soha nem létezett dicsőségét.

Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon A Time In… Hollywood), 2019. Írta és rendezte: Quentin Tarantino. Szereplők: Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Margot Robbie, Al Pacino, Kurt Russell, Bruce Dern. Forgalmazó: InterCom.