Carlos Acosta kubai származású balettművész most önéletrajzi filmjének mozipremierjével került az érdeklődés középpontjába. A film műfaji meghatározása nem véletlenül életrajzi dráma, azt a keserves utat mutatja be, amelyet Acosta végigjárt. Ha rákeresünk a művész honlapjára, azt láthatjuk, hogy az egyik legújabb, vele kapcsolatos hír az, hogy 2020 januárjától kinevezték a Birminghami Királyi Balett igazgatójának. Micsoda karrier! – gondolhatnánk, de a filmet végignézve döbbenten tapasztaljuk, hogy a legeslegutolsó dolog, amit ez a csodálatos művész az életében meg akart valósítani, éppen az, hogy balett-táncos legyen.
A sorsát senki nem kerülheti el – tartja a mondás. Ez fokozottan igaz Acostára, aki külföldi csillogó balettkarrier helyett körömszakadtáig ragaszkodott volna ahhoz a havannai nyomortelephez, amelyben született. Először úgy tűnt, hogy a balettet nem neki találták ki, szívesebben jeleskedett a fiatalkorában Kubában is dívó utcai break műfajában. Kemény akaratú édesapja – akinek révén maga Carlos Acosta is rabszolgák leszármazottja – erőnek erejével kényszerítette rá ezt a hivatást. Persze, hogy próbált tiltakozni, többször is, de mindhiába.
Elmenekült a balettórákról, keserves sírásra fakadt, amikor még rossz magaviseletével sem tudta megúszni egy vidéki bentlakásos iskolában a további tánctanulmányokat,
és esze ágában sem volt elfogadni a Londoni Nemzeti Baletthez szóló szerződést.
Ő a szülőföldjén akart maradni, szülei és testvérei mellett a 70-80-as évek siralmas gazdasági és politikai helyzete ellenére.
Londonban remek szerepek várták, bármelyik balett-táncos megirigyelné azokat a lehetőségeket, amelyeket elé sodort az élet, úgy, hogy ő mindeközben legszívesebben egészen máshol lett volna.
Az, hogy a balettművészet vért és könnyeket kíván, régóta tudjuk, de ez a megállapítás elsősorban a fizikai oldalon véghezvitt erőfeszítéseket érinti. Carlos Acosta önéletrajzi drámája arra is rávilágít, hogy az olyan lelki megterheléseken túl, mint az ő esetében a magány nyomasztó érzése, ez a műfaj még további áldozatokat is kíván egyes művészektől.
A magány és a honvágy örök kísérőkké válhatnak, és végleg le kell mondani azokról a dolgokról, melyek a legfontosabbat jelentik. Az ő esetében a hazáról és a családról.
Önéletrajzi regénye, mely hamar bestsellerré vált, ezért viseli a No Way Home címet. Egész fiatalkorában szembesült azzal a paradox helyzettel, hogy ő az egyetlen a családjában, aki a tehetsége segítségével ki tud emelkedni a generációkon átívelő kilátástalanságból, ugyanakkor ezt nem teheti meg a szülőföldjén, és azokat az örömöket, amelyeket ezzel szeretteinek szerezni tud, csak tőlük távol élheti meg. Joggal merül fel bennünk a kérdés:
megéri-e ez a rengeteg áldozat? Érdemes-e minden emberileg fontos dolgot odaadni a siker, a hírnév érdekében?
Szerencsére a nehéz helyzetekben akad segítőtárs, egy, a tehetségében maximálisan hívő kubai balett-tanárnő, a Kubai Nemzeti Balett Intézet igazgatója áll Acosta mellett a drámai szituációkban és segíti döntéseit, arra ösztökélve őt, hogy fogadja el az új kihívásokat, és vegye nyakába a világot. Ha másért nem, a kubai nép dicsőségéért, és azért, hogy megmutassa, hogy egy fekete bőrű táncos is bekerülhet a világ legjobbjai közé.
Az Icíar Bollaín által rendezett Út a királyi operába gazdag és színes képi világa megkapóan érzékelteti a napfényes Kuba és a mindig esős, szürke London közötti különbségeket.
Carlos két teljesen ellentétes világ között őrlődik, Havanna színei és a napfény mindig visszaadják életörömét és pozitivitását, míg a szürke Európa a kemény munka, megfeszített koncentráció, rengeteg gyakorlás, ugyanakkor a sikerek helyszíne is. Az a feszültség, melyet Carlos Acosta állandó, a sorsa elleni belső tiltakozása kelt, végig érzékelhető, és a legfeszültebb pontok mindig azok, amikor az események visszaterelik őt arra az elhagyott útra, amely a világ nagy színpadai felé vezeti. Érdekes párhuzam fut a filmben azzal, hogy
az élete történetét megszakító jelenetekben saját társulatával készül egy önéletrajzi ihletésű balett bemutatására,
és táncosainak magyarázza, illetve táncolja el, hogy mit gondolt és érzett élete különböző történései kapcsán. Így a prózai részeket látványos táncjelenetek szakítják meg, melyekben elvarázsolódunk a klasszikus, illetve egy már kicsit modernebb, klasszikus-kortárs balett keverékét mutató tánc láttán.
Santiago Alfonso játssza a filmben a keménykezű édesapát, aki rendkívül hagyománytisztelő és megszállottan hisz abban, hogy fia ki tud törni a nyomorból, meg tudja mutatni harcos énjét a világnak.
A cél érdekében minden eszközt bevet, időnként kemény módszerekhez folyamodik, de mély, belső meggyőződése vezérli, és fia boldogulását akarja.
Carlos Acostát önmagán kívül még ketten alakítják, az egyik a gyermek, a másik a fiatal felnőtt énjét játssza, a három karakter egy kirakós darabjaiként illeszkedik egymáshoz, hála a kitűnő szereplőválasztásnak.
Boldog ember-e Carlos Acosta? A film utolsó kockáin a szemébe nézve ez a kérdés kínozza a nézőt még néhány nap elteltével is. Félek, a válasz az, hogy nem. De az bizonyos, hogy megtalálta a helyét a balettművészetben, és
hírnevét, ismertségét a tehetséges kubai fiatalok útjának egyengetésére használja fel,
többek között egy általa alapított nemzetközi alapítványon keresztül. Úgy tűnik, sikerül megvalósítani nagy álmát is, hogy restaurálásra kerüljön a 60-as években épített, Vittorio Garatti által tervezett különleges, de befejezetlen épületkomplexum, mely a filmben több alkalommal is feltűnik. Ez adna ugyanis helyet a jövőben a Carlos Acosta Nemzetközi Táncközpontnak.
Út a királyi operába (Yuli), 2018. Rendezte: Icíar Bollaín. Írta: Paul Laverty. Szereplők: Carlos Acosta, Santiago Alfonso, Keyvin Martinez, Edlison Manuel Olbera Núñez. Forgalmazza: Cirko Film.