Sarjerdő (részletek)
„Kosztolányi Dezső/ 1885–1936/ Felesége: Ilona/ Fiuk: Ádám/ Bírjuk mi is, ha ők kibírják”
Kerepesi temető, Budapest
A szegény kisgyermek (egy kisfiú) áll a síron bronzból, mögötte kővel földarabolt sziluett, mint egy angyal, kinek nyaka és válla a sír fedlapjával azonos anyagból való. Hozzádörgölőzik ez a kővel földarabolt légies angyal a durván megmunkált kőhöz, légies angyalnyak és -váll kőbe rejtőzötten, a temetőknek nincs esztétikája, ez a város itt a holtaké.
„Döbrentei Gábornak/ Az úttörő és maghintő, legjobb/ magyarok egyikének/ nyughelye./ Szül: N. Szöllős, Veszprém V. M./ Dec. 1. 1785./ Meghalt 66ik évében Budán./ Mart. 28. 1851./ Tisztelői, s háladatos örököse/ Döbrentei Antal.”
Kerepesi temető, Budapest
Veszprém megyei druszám, eltűnt Budán a rólad nevezett tér, megette az autóforgalom. Eltűntek a reformkori temetők, a tabáni, a vízivárosi, téged is exhumáltak, így kerültél át a folyón ide. Kitartott ököllel húzták egymásba a két régi várost az új hidak, robbanékonyak, mint a jégzajláskor föltorlódott jégtáblák. Történelem, Gábor, te alkottad meg ezt a büszke magyar szót (a latin historia görög eredetű, a kutatni jelentésű igéből főnevesült). Ha megtörtént, ne mossuk a sorsot bele fordított aranyásókként semmiféle fikcióba. A táj a történelem egyetlen hiteles tanúja, jegyeztem föl tavaly márciusban William Kentridge madridi kiállításán a Colonial Landscapes című szénrajz-sorozatnál, ahol Johannesburg vízeséses-sziklás, letarolt vidéke piros-fehér csíkokkal és ellipszisekkel preparálva jelenik meg.
„Kisfaludy/ Károly/ Hamvainak!/ Tisztelői/ MDCCCLIII NOV. XXI”
Kerepesi temető, Budapest
Mohába hűlt faggyú. Nemzetiszín szalag. A fehér kőtömb hátulján van a két évszám: 1788/ 1830. És fölöttük magyar szavak, hamarost már kibetűzhetetlenül, még kuszább vonalak, a lapra vágott mészkő esővíz roncsolta hullámmintázata, tenger verése a tengerfenéken, magasba tolult meder.
„Jancsó Miklós”
Kerepesi temető, Budapest
Kézírással szerepel a sírkövön a név, mintha a nagy filmrendező maga rótta volna ide nagy kézzel, olvadt fémmel tinta helyett. Diónyi, almányi kavicsokkal van körberakva a sír, és a sírkő tetején ugyanilyen kavicsok vannak, mintha fölmásztak volna rá, akár a csigák.
„Szántó/ Judit/ 1903–1963/”
Kerepesi temető, Budapest
Visszajöttem, mert elolvadt a hó. Attila négy évig nyugodott Judit nélkül itt, aztán Attila három évtizeddel később eltűnt újra. Judit maradt, mert maradt. A Munkásmozgalmi Panteon főhelyén. Új a sírkő, és mintha lenne benne egy figyelő szem, a gránitban.
„József Áronné/ 1876–1919/ És gyermekei/ József Attila/ 1905–1937/ József Jolán/ 1899–1950/ József Etelka/ 1903–2004/ És unokái/ Makai Péter/ 1932–1991/ Makai Zsuzsanna/ 1929–2015”
Kerepesi temető, Budapest
Április 11, ami a születésnapod, ami a költészet napja Magyarországon: ma van. Míg egy osztálynyi kisiskolás tömörült rokonszenves tanárnőjükkel a sír, a sírkő köré, megnéztem végre közelről is az emlékművet, ami a százéves születési évfordulódra készült, és egy kissé arrébb áll, vékony kőszegéllyel a családi sírhelyhez csatolva. Ime, hát megleltem hazámat, az ekként induló versed áll cím nélkül, írógép-betűkkel beleütve egy esztétikusan rozsdálló korten acél lapba. A túlsó oldalról olyan volt a verskép a fordított betűkkel, elképzeltem, mint föld alól nézett vízszintes sírkő, amiről épp leolvadt a hó.
„A. B. F. R. A./ Itt nyugszik/ az Úrban/ – néhai –/ Ady Endre/ Élt 41. évet/ Megh. 1919 Jan 27/ Béke poraira”
Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest
A csónakos fejfa, ami Ady mégis-allegorikus kőszobrának fölállítása előtt a sírt jelölte a temetőkertben, ma a pesti Károlyi-palotában van, és a százéves halálévforduló okán épp ki lett állítva. Múzeum ez a palota, irodalmi: verseket jöttem ide fölolvasni a költészet napja alkalmából megjelent közönségnek. A csónakos fejfa üvegkoporsó fölé tornyosul, az üvegkoporsóban Ady életében megjelent kötetei vannak, és középütt a gipszből készült halotti maszk.
Olaszi temető
Rogériusz negyed, Nagyvárad
Nagyvárad! Város, igazi város, ami a vesztes világháború után épp kívülre került az újonnan meghúzott határon, mint Szabadka és Kassa. Ha egy Magyarországon maradt magyar városban (így például Szegeden) számolják föl a régi temetőt, az mégiscsak más, mint ha a romániai Váradon történik meg ugyanez 2009-ben. Akkor, amikor már csak alig a negyede magyar nemzetiségű a város földuzzadt lakosságának. A fölszámolt Olaszi temetőről beszélek, ahol a bezárás idején (1970) még szűken magyar többségű város számos jeles keresztény polgára nyugodott. Közpark lett a köztemetőből. Gyerekekkel tömött játszótérről beszélek a megmaradt kripták között, arról, hogy a tavaszi napsütésben kissé úgy fest az egész, mint Jehova tanúinak brossúráiban a földi paradicsom.
„Rulikowski Kázmér/ lengyel születésű/ volt orosz dzsidás százados/ A magyar szabadság pártolásáért/ kivégeztetett/ 1849 augustus 28-kán./ Béke hamvaira!”
Rulikowski temető, Nagyvárad
Nagyvárad! 2001. július 22-én vagy talán 23-án jártam itt életemben először, átutazóban, Kolozsvárról Budapestre tartva. Ady Endre egykori törzskávéházában Ady asztalának helyén ültünk Faludy Györggyel, Mészöly Miklós halálhírének napja volt, ott, a kávéházban nyílt előttünk bele az éterbe a hír, mint egy rózsa. Faludy, az idősebb kortárs megkönnyezte a nála fiatalabban eltávozott kortársat. Én az apám temetésén se sírtam. Rulikowskit a kiegyezést követően, 1870-ben hozták át ide egy jeltelen sírból. Lengyel és román nyelvű tábla is van az obeliszken. Az alacsony kovácsoltvas kerítésen sok-sok megsárgult koszorú függ, többségükön magyar trikolor.
„Schwartz Mór/ és neje/ nyugvóhelye”
Neológ zsidó temető, Nagyvárad
Nagyvárad! Itt volt ’44-ben a vidéki Magyarország legnagyobb gettója, a legreprezentatívabb gettó. Épp csak visszakapta a nemzet a várost, és: egy új Nagyváradot láttam előttem kitárulni a májusi napfényben. Végigfutottam az utcákon, láttam, itt van az új nacionalista Nagyvárad, amelyben nincsenek zsidók az utcákon. Betonfallal van leválasztva a Rulikowskiból a neológ temető. A kapuján lakat. Odabenn dzsungel. Kívül, a falban helyezték el Schwartz Mór és neje tábláját.
„Itt nyugszik/ Pascui György/ 1894–1938/ Pascui Margareta/ 1901–1976/ Beke poraikra/ Pascui Gheorghe/ 1924–1989”
Rulikowski temető, Nagyvárad
Kileng az inga, mint magas fenyőág a szélben: asszimilálni mégiscsak más, mint ölni. Megmagyarosodás, cseng a fülembe Löw rabbi szegedi síremlékéről a szó.
„Goldstein Jakabné/ Bőhm Hani/ 5635–5694”
Ortodox zsidó temető, Nagyvárad
Mostanra az ortodox temető is belülre került; a kiterjesztett Rulikowski betonfaláig üres, füves-gyomos parcellák sorakoznak. És lám, itt a drótkerítés mellett, apró sírok fölé hajolva már hajt egy diófa lecsüngő barkákkal, apró, hegyes levélkezdeményekkel.
„Szent László/ Király/ Könyörögj érettünk”
Nagyvárad, Püspöki székesegyház
A feliratot a nagytemplom előtt álló szobor talapzatáról másoltam át ide; eredetileg a város főterén állt. Szép barokk templom a te síremléked, lovagkirály. Ég a Notre-Dame Párizsban, miközben ezt írom. A minden tevékenységet leuraló gazdasági racionalitás korszakában elképesztő érzés belépni egy olyan épületbe, amelynek kivitelezésében semmilyen szinten nem játszott szerepet a praktikus funkció, és mégis időt, pénzt, energiát nem kímélve évszázadokig tökéletesítették őket emberek pusztán azért, mert hittek valamiben.
