Maurer Dóra önálló kiállítása hétfőn nyílt meg a „kánonképző” londoni Tate Modernben, a művész sokszínűségének bemutatására koncentrál, és közel egy évig lesz látható. Aznap meg is jelent az első, négycsillagos kritika a The Guardian jóvoltából, mely főképp Maurer disszidens és kelet-európai mivoltán keresztül értelmezi az életművet.
A magyar képzőművész és fotográfus nevét viselő kiállítás 35 művet tartalmaz.
Maurer pályájának közel öt évtizedét öleli fel.
Az 1961-es diplomázást követő grafikai művektől kezdve a 60-as évek végi fotós-filmes fordulat, a 70-es években kitartó konceptuális művészi gondolkodás, személyes akciók fotó- és filmalapú eredményei, és a szerialitással, valamint matematikai módszerekkel dolgozó művek is láthatók. De emellett a 80-as évek színeit és térhasználatát is bemutatja a Dora Maurer, továbbá a 90-es években visszatérő festészeti formanyelvet, melynek a görbített sík és tér problémái adnak irányt.
Éppen a kiállításnak ezt a részét, az életmű friss darabjait javasolja kezdésnek Jonathan Jones, a kritika szerzője, aki 20 éve a The Guardian műkritikusa. Jones szerint öröm nézni a színek túlcsorduló hullámait:
„festmények és egyszerre installációk, amelyeken a kemény, élénk geometriát egy őrült, szabadelvű impulzus zökkenti ki.”
A recenzens négy művel foglalkozik külön: a Mit lehet egy utcakővel csinálni? című fekete-fehér fotósorozattal, az 1975-ös Hét hajtogatással, a két évvel későbbi Párhuzamos vonalak – Elemzések (Fotó-interakció két személyre) című sorozattal és az 1983-as Térfestés – Buchberg-projekttel. Az elsőt, a koncepcionális fotósorozatot 1956-tal kapcsolja össze annak megfelelően, hogy Maurer Dóra életművének első szakaszát a kommunista rezsimmel szemben álló, disszidens művészetként értelmezi.
A Párhuzamos vonalak függőfolyosón egymással átellenben futó, egymásról fotókat lövő fényképészei is a rendszert elutasító, saját szabadságuk terét megteremtő művészek. Jones szerint az 1977-es fotósorozat Ed Ruscha Every Building on the Sunset Stripjének kommunista változata, amely a benzinkutakat és moteleket felcserélte szürke betonnal. Az undergroundot jellemző szórakozás hangulatát élénken adja vissza. Ugyanakkor a kritika tételmondata szerint:
„a konyhájában készített fekete-fehér filmektől a diadalmas geometrikus dizájnművekig a magyar művész karrierje kiteljesedett a kommunista rezsim vége óta.”
Maurer friss festményei ellenállnak egy zárt felszín igényének, térfestései a vászon és a freskó között álló dinamikus installációk, konceptuális műveit csodálatos energia veszi körül… sorolja Jones a kritika különböző pontjain.
Milan Kunderával és Jan Švankmajerrel állítja szembe Maurert, mert amikor a rendszerváltás kihúzta az ellenállása alól a talajt, kreativitása nem szenvedett csorbát.
A The Guardian kritikusa végül azzal zárja sorait, hogy „élvezet nézni ezt az optimista művészetet. Az ember majdnem azzal a gondolattal jön el a kiállításról, hogy az elmúlt évtizedekben a világ jobb lett és nem rosszabb.”
Forrás: ArtPortal, borítófotó: Ludwig Múzeum
