Karinthy Frigyes Tanár úr kéremjének egyik humoreszkjét juttatta eszembe a Mi van veletek, semmi?, Szeifert Natália új regénye. A Rossz tanuló felel végén van egy nagyon lírai, nosztalgikus álomleírás. A bukásra álló névtelen ifjú egy sikertelen matekfelelet után a végtelenről ábrándozik, ahol a párhuzamosok találkoznak és otthonra találnak: „[L]eteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást… a párhuzamos vonalak, igen… a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog… ama »felsőbb osztály«, melybe »elégtelen eredmény miatt fel nem léphet« soha.”
Szeifert Natália regényében egy kocsma, a Mexikó az emberszeretet, az egymásra figyelés és megértés közösségi tere.
A törzsvendégek számára maga az otthonosság, biztonság. Ebben a közegben adekvát az egyik állandó kuncsaft, Leveles Laci szokványos üdvözlése – „Mi van veletek, semmi?” –, hisz a kocsmában üldögélőkkel ott és akkor, hál’ Isten, tényleg nem történik semmi, elvannak:
Sziszüphosz leteszi a kövét, ráül, kikéri a felest, aztán a sörét. A stressz szünetel.
És e pár órás pauzában találkozhatnak a párhuzamosan futó, gyakran kudarcos életutak, barátságok születhetnek vagy majdnem azok. Pedig hivatalos nevükön nem is ismerik egymást a törzsvendégek, igaz, nem is névtelenek, mint Karinthy rossz tanulója. Becenevük, bók- vagy gúnynevük van, a kocsmai közösség adta számukra vagy valahonnan hozták magukkal: Leveles Laci, Soma, Jégermiszter, Nonstop Sanyi, Zizi, Saci – így ismerik egymást. És ragadványnevükön szólítják Pókot és Grafitot is, a regény központi figuráit. Ez utóbbiak, ha azt mondják, haza kéne menni, leginkább a Mexikóra gondolnak. Mert ott jó lenni. És segítőkészek a emberek, Pók és Grafit is: a kocsmárosnő számára árut rakodnak, kirándulni viszik Prágába Zizi mozgáskorlátozott fiát. Ez a kocsma lesz a két főhős, a drogfutárként, illegális megfigyelőként és hackerként jó ideig eredményesen funkcionáló Pók és Grafit mentőangyalokká nemesedésének a katalizátora.
A „rossz fiúk” tehát Szeifert Natália új regényében jókká lesznek. Egyrészt bűntudatból, mert főnökük, a drogok terjesztésével és lakóparkok építésével egyaránt foglalkozó vállalkozó egyre erőszakosabb akciókat (gyilkolást, robbantást) alapoz a kamerás és személyes megfigyeléseikre. Másrészt mert nem is voltak igazán rosszak: egyikük csupán meg akart szabadulni durva, erőszakos apjától, s az önállósulás leggyorsabb módját választotta, mikor hacker lett, másikuk pedig (tehetsége s végzettsége szerint) művészkedni, festeni akart, ám ahhoz több szabadidő kellett volna, mint amihez rajztanítás mellett jutott.
A regény korreprezentációja szerint legális munkával sem meggazdagodni nem lehet gyorsan, sem elegendő szabadidőhöz jutni.
Ebben a tapasztalatban valószínűleg az olvasó is osztozik, aki fel-felkapja a fejét a 2010 és 2015 közötti magyarországi események (vörösiszap-katasztrófa, West-Balkán-tragédia, a szórakozóhelyekről a dohányzás kitiltása) kocsmabeli visszhangjára.
Grafit és Pók elangyalosodása abban mutatkozik meg elsősorban, hogy „bűnben fogant” pénzük beáldozásával megmentik a Mexikót (hogy mennyi időre, azt nem tudjuk, hisz az önkormányzattól a kocsma bérlete megszerezhető kenőpénzzel vagy protekcióval is), plusz az időközben elhalálozó Leveles Lacit újratemetik, hogy végakarata szerint a feleségével és a kisfiával nyugodhasson. Aztán elindulnak a semmibe (nevezzük ezúttal végtelennek): elhagyják az országot, és nem tudhatjuk, ők eljutnak-e ama „felsőbb osztályba”, ahova a rossz tanuló vágyakozik. Vagy legalább egy olyan változatába, amilyen a Mexikó volt. E téren a Mi van veletek, semmi? nem áltat, nem kíván szépíteni az általa megképezett világon.
Szeifert Natália korábbi regénye, Az altató szerekről (2017) lenyűgözött.
Nem elég, hogy olyan világot nyitott ki előttem, amelyet azelőtt kevéssé ismertem, de precíz szerkesztése, páratlan sűrítettsége és friss, élő, mégis artisztikus nyelve elbűvölt. Lélektanilag hitelesnek, társadalmi, szociálpszichológiai szempontból jellemzőnek véltem a két narrátor-szereplő (Zelma és Zsuzsa) párhuzamosan futó élettörténetét.
A Mi van veletek, semmi? már nem lelkesít töretlenül, pedig ez is egy kiválóan felépített mű,
itt is van párhuzamosság, keretezés és remek időtechnika. Itt is egy jelenbeli keretbe illeszkedik bele öt év retrospektív elbeszélése (Pók és Grafit barátságának története), mely még kiegészül párhuzamos flashbackekkel a főszereplők (jó harmincasok) közel- és régmúltjáról. A különböző időszakok és élmények pedig úgy kerülnek egymás mellé a narrációban, mint ahogy a tudatban is (ezúttal leginkább Grafit és Pók tudatában) együtt vannak és együtt hatnak. A tudatfolyam-áramlás természetesnek hat, jól nyomon követhető. Ebben persze szerepet játszik a regény monokróm nyelve is. Mind a harmadik személyű (imperszonális) elbeszélő, mind a főszereplők ugyanazt a kicsit terjengős, kicsit pongyola, de érzékletes, szellemes-humoros nyelvet beszélik, a városi értelmiségi szlenget.
A három szólam egy nyelvi regiszterben egyesül.
Az altatószerekről esetén kétségkívül sűrűbb és líraibb volt a nyelv (főleg Zelma szólamában), ott a két énelbeszélő megszólalásai az alvásképtelenség és a (drogok okozta) módosult tudatállapotokat is közvetíteni tudták. Az új regény terjengősebb, sok benne az üresjárat, és vannak benne didaktikus és szentimentális részletek is. Ez a beszédstílus a passzív, nehezen cselekvő, inkább okoskodó, töprengő és érzelmes Grafit jellemzésére szolgálhat elsősorban (az ő nézőpontjából beszél leggyakrabban a narrátor), de például az érzelmesség és a didaktikusság mögött ott érzem a nyílt felhívást is: kedves olvasó, vedd már észre, a kocsmák mélyén és a bűnözők világában esetenként szolidárisabb, erkölcsösebb embereket találhatunk, mint a tisztesnek mondott polgári körökben.
Nincs kifogásom a felvilágosító szándék ellen, ám jobban szeretem, ha magam vonhatom le a történetekből a tanulságot,
s nem ösztönöznek erre az alábbiakhoz hasonló célzások: „Grafit figyelte, s örökké az emlékezetébe véste ezeknek az embereknek az egyszerű, magától értetődő gondoskodását.” (178.) „Szúrt a mellkasa, mintha a lelkifurdalás akarná kidöfni.” (214.) Leveles Laci halálakor pedig így monologizál magában Pók: „ez is egy olyan dolog, amit valakinek meg kell tenni, és most ő az a valaki. Most mutasd meg, hogy nem az apád elkényeztetett kölyke vagy.” (245.) Később a narrátor még hozzáteszi a magáét Leveles Laci halálához: „Eltűnt egy ember.” (249.) Igaz, a szókimondó, szellemes-humoros nyelv hatásosan ellensúlyozza mind az érzelmességet, mind az oktató célzatot, mégis szívesebben olvastam volna a fentihez hasonló közlések nélkül a szöveget. Néhány többszörösen összetett alárendelő mondatot is javítottam volna az író vagy a szerkesztő helyett. Például az ilyeneket: „És volt a másik élete, amiben halogatta a dolgozósarkot, a fényképek katalogizálását, amiben a konyhában ülve, térdén rajztáblát egyensúlyozva az esti órákban feldobott néhány vázlatot, amit hamarosan meg fog valósítani” (28.).
Sajnálatos, hogy stílus- és mondatszerkesztési hibák rontják a szöveg minőségét, már csak azért is, mert Az altató szerekről című regénnyel együtt talán trilógiává is kiegészíthető ez a mű. Sok az átjárás a két könyv között, a korszak azonosságán túl közös a téma (a társ- és közösségkeresés: maguknak való harmincasok-negyvenesek keresik a helyüket a pesti flaszteron), s az új regényben is ott találjuk – név nélkül a háttérben – Az altató szerekről történetéből már ismert Zsuzsát, Zelmát, illetve Zsuzsa férjét. Utóbbi az új regényben Pók főnöke, aki feleségét – másokkal együtt – megfigyelés alatt tartja. Zelmával Pók találkozik, ábrándozik róla, sőt figyelteti is az egyik kollégájával. Nem keresi meg a lányt, nem kockáztat újabb kudarcot egy csődbe ment kapcsolat után.
A trilógia lehetőségét azért vetem fel, mert úgy érzem, rengeteg tartalék van a két könyvben. Szeifert Natália nagyon érzi a hőseit,
s olyan összetettségben ábrázolta őket, hogy abban már benne van a folytatás lehetősége. Hősei igazán megérdemelnék, hogy befuthassák azt a távot, amire jellemük és körülményeik predesztinálják őket. Csak kapják meg a kellő kihordási időt és odafigyelést szerzőtől és kiadótól egyaránt.
Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?, Kalligram, Budapest, 2019.
A borítófotót Draskovics Ádám készítette.
